1. fejezet
Egy régi emlék…és valaki a múltból
-EZ, meg mit keres itt?!- Hope hatalmas lendülettel veti le magát mellém, miközben a kezével a szomszéd asztal felé int.
Nem nézek fel rögtön, mert nem akartam. Hope általában tulspilázik mindent. Nem nyugtatta meg az sem, hogy bárki is volt ott, nem árthatott nekünk. Eszem tovább az ételnek csúfolt menzakaját, mire Hope oldalba bök.
-Charity McDale, figyelsz te rám egyáltalán? Legalább nézz oda!- csattan fel a hangja, mire mindenki felkapja a fejét az asztalunknál.
Még mindig nem nézek oda, inkább az asztalunknál ülő emberekre. Büszkeséggel tölt el, hogy ezek a lányok vezetőjükként ismernek el, de nem úgy, mint egy „kicsién”, hanem mintha az alfa-vezérük lettem volna egy farkas falkában. Bár ha nem muszáj, nem adok nekik parancsokat, de bizonyos helyzetekben ez a kis csapat megkívánja a vezetést.
Miután végignéztem minden lányon, és -igen- bizonyos lányok fiúján, Hope nagy örömére odafordulok az asztalhoz. Miután szemügyre veszem az iskola „fekete bárányait”, akik önszántukból lettek azok, észreveszem a lányt, aki közülük valónak tűnt, de tudom, hogy nem az. Éppen megrázza a fejét, és ébenfekete loknijai szabadon repkednek. Ha az ember elsőre megnézi, nem tűnik fel, hogy ez a lány maga a gonosz. Világoszöld szeméről a fiúknak nem egy démon, sokkal inkább egy szexy lány jut eszébe. Ráadásul ehhez hozzátartozik egy modelleket is megszégyenítő alak, fantasztikus stílusérzés, és a már említett fürtök, amiket Hope nemegyszer megtépett már. Hát igen. Sin tipikusan a „kívül édes, belül férges” kategóriába tartozik.
-EZ, meg mit keres itt?!- ismétlem meg öntudatlanul Hope szavait, mire az említett elégedetten felsóhajt, hogy komolyan veszem. A többiek-a fiúk kivételével- mind odakapják a szemüket, és rémülten rám tapad a tekintetük. Hát igen, néha a vezetőségnek is vannak hátrányai. Mindig tőlem várják, hogy megnyugtatást, megértést, és mindeközben megoldást biztosítsak. Végignézek mindegyikükön, külön, külön.
-EZ, meg mit keres itt?!- Hope hatalmas lendülettel veti le magát mellém, miközben a kezével a szomszéd asztal felé int.
Nem nézek fel rögtön, mert nem akartam. Hope általában tulspilázik mindent. Nem nyugtatta meg az sem, hogy bárki is volt ott, nem árthatott nekünk. Eszem tovább az ételnek csúfolt menzakaját, mire Hope oldalba bök.
-Charity McDale, figyelsz te rám egyáltalán? Legalább nézz oda!- csattan fel a hangja, mire mindenki felkapja a fejét az asztalunknál.
Még mindig nem nézek oda, inkább az asztalunknál ülő emberekre. Büszkeséggel tölt el, hogy ezek a lányok vezetőjükként ismernek el, de nem úgy, mint egy „kicsién”, hanem mintha az alfa-vezérük lettem volna egy farkas falkában. Bár ha nem muszáj, nem adok nekik parancsokat, de bizonyos helyzetekben ez a kis csapat megkívánja a vezetést.
Miután végignéztem minden lányon, és -igen- bizonyos lányok fiúján, Hope nagy örömére odafordulok az asztalhoz. Miután szemügyre veszem az iskola „fekete bárányait”, akik önszántukból lettek azok, észreveszem a lányt, aki közülük valónak tűnt, de tudom, hogy nem az. Éppen megrázza a fejét, és ébenfekete loknijai szabadon repkednek. Ha az ember elsőre megnézi, nem tűnik fel, hogy ez a lány maga a gonosz. Világoszöld szeméről a fiúknak nem egy démon, sokkal inkább egy szexy lány jut eszébe. Ráadásul ehhez hozzátartozik egy modelleket is megszégyenítő alak, fantasztikus stílusérzés, és a már említett fürtök, amiket Hope nemegyszer megtépett már. Hát igen. Sin tipikusan a „kívül édes, belül férges” kategóriába tartozik.
-EZ, meg mit keres itt?!- ismétlem meg öntudatlanul Hope szavait, mire az említett elégedetten felsóhajt, hogy komolyan veszem. A többiek-a fiúk kivételével- mind odakapják a szemüket, és rémülten rám tapad a tekintetük. Hát igen, néha a vezetőségnek is vannak hátrányai. Mindig tőlem várják, hogy megnyugtatást, megértést, és mindeközben megoldást biztosítsak. Végignézek mindegyikükön, külön, külön.
Grace bíztatóan rám pillant, és aztán könnyelműen megrántja a vállát. Grace nem izgul túl semmit, kivéve ha a pasijáról, Dave-ről, a jegyei(d)ről, vagy a kistestvéréről van szó.
Faith idegesen pislog rám, és felváltva kapja a fejét hol felém, hol Sin felé.
Prudence nem árul el semmit az arcával, tökéletes póker-arcot produkál. Nem csoda, hogy ha összejövünk a nagy pénteki kártyázásra, szinte mindig ő nyer. De sejtem, hogy már a tervet készíti, ha máshoz nem, ahhoz, hogy hol beszélgessünk.
Felicity-t nem igazán izgatja a dolog, annyira elmerül a pasija szájában.
Hope pedig nem engem néz. Mereven Sin-re szegezi a tekintetét, és ha pillantással ölni lehetne, Sin már rég halott volna. Aztán Hope föltámasztaná, és újra megölné.
-Khm…Felicity, lennél szíves rám figyelni?- mire Fely elszakad Steve szájától, és nagy nehezen odafordítja a szemét, ahová Hope olyan kedvesen néze, és leesik az álla.
-EZ, meg mit keres itt?!- kínomban elkezdek röhögni, elvégre mennyi esély volt arra, hogy ő is pont azt mondja, amit mi már elmondtunk? És úgy, hogy nem is figyelt? A többiek is elkezdenek vihogni, és egy kis hisztériás árnyalat is vegyül bele. Fely, miután észreveszi, hogy mindenki nevet valamin, rájön, hogy valamiről lemaradt, és várakozóan néz rám.
-Hát, azt hiszem, szükségünk lesz egy órára.- Hope szeme felcsillan
-Úgy érted, lógunk?- nevetséges, mennyire nem szereti az iskolát. Pláne a spanyolt. Bár a tanárt, Senor Gilbertet se nagyon csípi. Annak ellenére, hogy a papája spanyol, alig hozza belőle a hármast.
-Igen, azt hiszem kénytelenek leszünk. De nem spanyolról, hanem közgazdaságtanról.- a spanyol a következő óránk, és nekem szükségem lesz még egy kis időre, hogy kitaláljam, mit fogok mondani nekik. Ráadásul a spanyolt szeretem.
-Óóó…- Hope egészen elszontyolodik.
-Hol találkozunk? Tető, patak, vagy…menjünk hozzánk?- Prudence gyakorlatiasan nem rökönyödik meg azon, hogy lógunk. Hát igen, több ideje űzi a szakmát, mint mi…
-Patak.- döntök, elvégre a közgazdtan úgy is az utolsó óránk. A Le fait de charmer patak egy nagyon régi tóból, a Shieldingből folyik, ami még a nagymamám kedvenc helye volt, és azóta minden esküvőt/szülinapot/stb... ott tartunk. A tó mellett szól még az is, hogy egy csodálatos vízesés zuhan bele. Annak még nincs neve, de gondolom csak idő kérdése, és kitalálnak valami oltári eredetit. A patakot azóta mi is megszerettük, általában ott tartottuk a gyűléseket-persze néha-néha lejárunk piknikezni is. A patak mellett egy erdő van, amit az okosok egyszerűen csak St. Angie erdőnek neveztek el. Nem csodálom, ebben a faluban nem sok embernek van fantáziája. Ezt az is bizonyítja, hogy nemcsak az erdőt, hanem a könyvtárat, és az iskolát is St. Angienek hívnak, ahogy az egész falu neve is az. És ha még nem lenne elég, és nem találta ki senki, a falu védőszentje is St. Angie. Aki egyébként nem egy hagyományos ember volt, aki mondjuk megmentette az egész várost a tűztől, vagy leprásokon segített volna. Nem. St. Angie még ma is él, és tényleg a város védőszentje.
-Khm…Felicity, lennél szíves rám figyelni?- mire Fely elszakad Steve szájától, és nagy nehezen odafordítja a szemét, ahová Hope olyan kedvesen néze, és leesik az álla.
-EZ, meg mit keres itt?!- kínomban elkezdek röhögni, elvégre mennyi esély volt arra, hogy ő is pont azt mondja, amit mi már elmondtunk? És úgy, hogy nem is figyelt? A többiek is elkezdenek vihogni, és egy kis hisztériás árnyalat is vegyül bele. Fely, miután észreveszi, hogy mindenki nevet valamin, rájön, hogy valamiről lemaradt, és várakozóan néz rám.
-Hát, azt hiszem, szükségünk lesz egy órára.- Hope szeme felcsillan
-Úgy érted, lógunk?- nevetséges, mennyire nem szereti az iskolát. Pláne a spanyolt. Bár a tanárt, Senor Gilbertet se nagyon csípi. Annak ellenére, hogy a papája spanyol, alig hozza belőle a hármast.
-Igen, azt hiszem kénytelenek leszünk. De nem spanyolról, hanem közgazdaságtanról.- a spanyol a következő óránk, és nekem szükségem lesz még egy kis időre, hogy kitaláljam, mit fogok mondani nekik. Ráadásul a spanyolt szeretem.
-Óóó…- Hope egészen elszontyolodik.
-Hol találkozunk? Tető, patak, vagy…menjünk hozzánk?- Prudence gyakorlatiasan nem rökönyödik meg azon, hogy lógunk. Hát igen, több ideje űzi a szakmát, mint mi…
-Patak.- döntök, elvégre a közgazdtan úgy is az utolsó óránk. A Le fait de charmer patak egy nagyon régi tóból, a Shieldingből folyik, ami még a nagymamám kedvenc helye volt, és azóta minden esküvőt/szülinapot/stb... ott tartunk. A tó mellett szól még az is, hogy egy csodálatos vízesés zuhan bele. Annak még nincs neve, de gondolom csak idő kérdése, és kitalálnak valami oltári eredetit. A patakot azóta mi is megszerettük, általában ott tartottuk a gyűléseket-persze néha-néha lejárunk piknikezni is. A patak mellett egy erdő van, amit az okosok egyszerűen csak St. Angie erdőnek neveztek el. Nem csodálom, ebben a faluban nem sok embernek van fantáziája. Ezt az is bizonyítja, hogy nemcsak az erdőt, hanem a könyvtárat, és az iskolát is St. Angienek hívnak, ahogy az egész falu neve is az. És ha még nem lenne elég, és nem találta ki senki, a falu védőszentje is St. Angie. Aki egyébként nem egy hagyományos ember volt, aki mondjuk megmentette az egész várost a tűztől, vagy leprásokon segített volna. Nem. St. Angie még ma is él, és tényleg a város védőszentje.
De a beavatottaknak inkább védőangyal.
Időközben elindulok spanyolra, de előtte elmegyek wc-re. Miközben megmosom a kezem, eszembe jut az a három évvel ezelőtti, minden ízben furcsa nap…
…
"Éppen most értem haza. Felvágtattam, ledobtam a táskám, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy mennyire gyorsan hazaértem. Mindig biciklivel közlekedtem, mert egy ilyen kis városban, vagyis inkább faluban nincs értelme kocsival járni, mégis egy robogót kértem a szülinapomra, elvégre az mégis gyorsabb, mint a bicikli. Bár a szüleimnek van kocsija, én nem éreztem szükségét annak, hogy ezt kérjek a szülinapomra. Mikor eszembe jutott, hogy szülinapom lesz jövő szerdán, majd utána egy fergeteges szülinapi buli a barátaimmal, a tóparton, mérhetetlen elégedettség töltött el. Még azt is elfelejtettem, amiken mostanában rágódtam. Például a megnövekedett fájdalom-tűrésem, a gyorsaságom, arról nem is beszélve, hogy szinte nem is kell tanulnom, mert rögtön megjegyzek mindent. Megkérdezem erről anyát, gondoltam, majd lefutottam enni. El ne felejtsem felvenni a „Milyen furcsaságok történnek velem, és milyen sok dolog változott” listámra a megnövekedett éhséget. Beleszimatoltam a levegőbe. Hm…Sült csirke, a kedvencem! Bár nem hittem, hogy elég lenne most annyi, mint amennyi máskor szokott. Mire leértem, Bessie már az asztalnál ült. Jellemző! Ha kajáról van szó, Besie még nálam is gyorsabb volt. Mikor anya lerakta a csirkét, rögtön a közepébe vágtam.
-Anya, kérdezhetnék valamit?- kérdeztem meg, rögtön a közepébe vágva.
-Hát persze, bármit- közben a saláta is az asztalra került, és én rögtön lecsaptam a kanálra.
-Nos, történt velem mostanában néhány nagyon furcsa dolog. Például, tegnap háztartástanon megégettem a kezem, és ha nem szólnak, észre se veszem. És a héten olyan gyorsan hazabicikliztem, hogy még arra sem volt időm, hogy a leckéket végiggondoljam…- hirtelen hagytam abba, két dolog miatt. Egy, a telefon felvisított, és nem lehetetett tőle beszélni. Kettő, a megjegyzős dolgot nem akartam említeni, mert Bessie halálra cikizett volna.
-Egy pillanat drágám. Halló! McDale lakás, Honour vagyok.- ezt már a telefonba mondta, és abból, hogy átment a nappaliba arra következtettem, hogy nem akarja a tudomásunkra hozni, hogy kivel beszélt. Pedig ilyenkor csak a nagyi hívta. Minden ebéd előtt. Vagy lehet, hogy csak azt nem akarta, hogy halljuk, mit mond? Hát, ha ez a célja, bevált, mert csak néhány ’aha’-t, és ’ühüm’-öt hallottam. Mikor visszajött, szót sem ejtett a beszélgetésről, pedig a nagyi általában puszit küldött, és azt mindig átadta. Roppant furcsa…
-Nos, kincsem, ezt talán nem az ebédlőasztalnál kéne megbeszélni, nem gondolod?- és közben a szemével feltünés nélkül Bessie felé intett. Hát igen, a húgom még csak tizenhárom éves volt, és anya nem szerette, ha bevontuk az ilyen beszélgetésekbe.
-Rendben. Majd ebéd után. Jut eszembe, mit tettél a csirkébe?- szerettem főzni, úgyhogy ez a hirtelen témaváltás nem volt olyan feltűnő, pláne, hogy Bessie kikapcsolt, amikor elkezdett enni. Miután anya elmondta lépésről lépésre a csirke elkészítését, Bessie ásított egyet, és közölte, hogy megy tanulni. Én voltam a soros a mosogatásban, így miközben összeszedtem a mosatlant, anya leült egy székre.
-Nos, Char, mi bánt?
-Jaj, anya, azt sem tudom, mit higgyek. Az egyik pillanatban nagyon figyelek a külvilág zajaira, és ugrásra készen állok, holott csak egy macska sündörög elől, a másik pillanatban pedig a sulit járom, és segítek, ahol tudok. Nem beszélve azokról a dolgokról, amiket ebéd közben mondtam, és ha ehhez még hozzávesszük a fantasztikus memóriámat, akkor ez roppant különös. Beszéltem erről a lányokkal, és Hope, Faith meg Grace is így érzi magát. Prudence azt mondta, hogy biztos csak PMS. De az nem lehet, hogy mind a négyünknek ugyanakkor legyen PMS-e. Felicity azt mondta, hogy csak a hormonjaink, és biztos igaza is van, mert a mamája orvos. De én ettől függetlenül nagyon félek, hogy mi van velem, és a te véleményedre is kíváncsi lennék…-tört elő belőlem minden, ami nyomta a szívem. Időközben a mosatlan is elfogyott, és feltettem a teavizet. Anya mindig is a legjobb barátnőm lesz, és sokat adok a véleményére. Miközben nézte, mit csinálok, úgy tűnt, nagyon vívódik. Végül, mikor megszólalt, a hangja nagyon óvatos volt.
-Nos…te is tudod, hogy ebben a korban a lányok bizonyos változásokon mennek keresztül. Egyet kell értenem Felicityvel, és a mamájával, de tudnod kell, ez nem minden. Nem mondhatok sok mindent, de minden hamarosan kiderül, addig pedig kérlek, ne fagass. És a nagyanyádat se!- majd, mint aki jól végezte dolgát, kisétált a szobából…”
…
A csengő ráz fel. Rájövök, hogy még mindig a kezemet mosom, újra és újra. Valószínűleg már egy mikrobaktérium sincs rajta. Pedig én a szünetben a spanyollal akartam foglalkozni, nem az extratakarítással. Gyorsan a szekrényemhez rohanok, kikapom belőle a spanyolfüzetem, és gyorsan a spanyol terem felé igyekeszem. De elkéstem, Senor Gilbert már benn van.
- Le agradecemos honrarnos con su presencia, Señorita .-mondja gúnyosan, miközben a helyem felé tessékel. Leülök, és reménykedem, hogy nem engem szólít fel. Szükségem van egy kis időre, hogy Sin féle katasztrófán töprengjek, de a gondolataim újra ahhoz a három évvel ezelőtti naphoz kanyarodnak vissza…
…
„Miután anya ennyit segített, elhatároztam, hogy elmegyek lovagolni. Semmit nem fogtam fel abból, ami körülöttem történt, és szinte transzban mentem fel Bessiehez.
-Hé, hugi, jössz velem lovagolni?- Bessie az asztalánál ült, de láttam, hogy már mindent befejezett.
-Hé, ember, úgy esik, mintha dézsából öntenék. Lovagolni akarsz, vagy iszapbírkózni?- a szokásos kedves hangján hívta föl erre a figyelmemet, ami inkább ’de hülye vagy, nem is tudom, hogy a rokonod vagyok-e igazából’ hang volt, mint ’jaj de szeretlek az összes butaságod ellenére is’ hang.
-Jé, tényleg! Észre sem vettem, pedig hazafelé elkapott a sarkon…akkor viszont mit csináljunk?- tényleg nem vettem észre. A mindenre figyelő énem csak vészhelyzet esetén aktiválódott.
-Hm…mit szólnál ahhoz, hogy végszavazol nekem?- Bessie nagyon jó színésznő. És én mindig szívesen segítettem neki, mert lenyűgözött az az átélés, amivel előadott egy-egy szerepet. 6 éves kora óta színésznőnek készül. Minden darabban játszott, amit valaha is előadtak ebben a poros kisvárosban. Mindig a főszerepet játssza, addig nem nyugszik, amíg meg nem tanulja. Épp a Hair-t tanulta
-Képzeld, ki kell tömni a ruhámat!- forgatta nevetve a szemét. Hát igen, Tracy Turnblad nem egy vékony lány.
Egész délután Bessienek végszavaztam. Nekem úgy tűnt, megtanulta. Miután befejeztük, fejfájásra hivatkozva kihagytam a vacsorát és lefeküdtem aludni. Mihelyst leteszem a fejem a párnára, elalszom…
…és álmodom.
Egy csodaszép helyen állok, egy tisztás közepén. Jobban mondva, a csodaszép tisztás közepén, aminek az egyik fele szép. Egy patak szeli ketté az egészet, és én a jobb oldali partján állok. A másik oldal egészen elszomorító. Egy erdő, ami úgy néz ki, mintha tűz pusztított volna. Azon az oldalon mintha a felhők is sötétebbek lennének. Megfordulok, és önkénytelenül elmosolyodok. Ahol én állok, az egy csodálatos hely. Egészséges fák, madarak csivitelnek, s még egy őzt is látok. Vakító napsütés tárul a szemeim elé, és elcsodálkozom a másik oldallal mutatott erős kontrasztján. Előttem néhány lépésre egy padon egy helyes pasi ül, és hívógatóan int a mellette lévő üres hely felé
-Charity…”
p.s.: azok kedvéért, akik nem tudnak spanyolul: azt mondta, ’köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével, kisasszony’, de nem biztos, hogy jó, mert a webfordítóban nem nagyon lehet bízni
Időközben elindulok spanyolra, de előtte elmegyek wc-re. Miközben megmosom a kezem, eszembe jut az a három évvel ezelőtti, minden ízben furcsa nap…
…
"Éppen most értem haza. Felvágtattam, ledobtam a táskám, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy mennyire gyorsan hazaértem. Mindig biciklivel közlekedtem, mert egy ilyen kis városban, vagyis inkább faluban nincs értelme kocsival járni, mégis egy robogót kértem a szülinapomra, elvégre az mégis gyorsabb, mint a bicikli. Bár a szüleimnek van kocsija, én nem éreztem szükségét annak, hogy ezt kérjek a szülinapomra. Mikor eszembe jutott, hogy szülinapom lesz jövő szerdán, majd utána egy fergeteges szülinapi buli a barátaimmal, a tóparton, mérhetetlen elégedettség töltött el. Még azt is elfelejtettem, amiken mostanában rágódtam. Például a megnövekedett fájdalom-tűrésem, a gyorsaságom, arról nem is beszélve, hogy szinte nem is kell tanulnom, mert rögtön megjegyzek mindent. Megkérdezem erről anyát, gondoltam, majd lefutottam enni. El ne felejtsem felvenni a „Milyen furcsaságok történnek velem, és milyen sok dolog változott” listámra a megnövekedett éhséget. Beleszimatoltam a levegőbe. Hm…Sült csirke, a kedvencem! Bár nem hittem, hogy elég lenne most annyi, mint amennyi máskor szokott. Mire leértem, Bessie már az asztalnál ült. Jellemző! Ha kajáról van szó, Besie még nálam is gyorsabb volt. Mikor anya lerakta a csirkét, rögtön a közepébe vágtam.
-Anya, kérdezhetnék valamit?- kérdeztem meg, rögtön a közepébe vágva.
-Hát persze, bármit- közben a saláta is az asztalra került, és én rögtön lecsaptam a kanálra.
-Nos, történt velem mostanában néhány nagyon furcsa dolog. Például, tegnap háztartástanon megégettem a kezem, és ha nem szólnak, észre se veszem. És a héten olyan gyorsan hazabicikliztem, hogy még arra sem volt időm, hogy a leckéket végiggondoljam…- hirtelen hagytam abba, két dolog miatt. Egy, a telefon felvisított, és nem lehetetett tőle beszélni. Kettő, a megjegyzős dolgot nem akartam említeni, mert Bessie halálra cikizett volna.
-Egy pillanat drágám. Halló! McDale lakás, Honour vagyok.- ezt már a telefonba mondta, és abból, hogy átment a nappaliba arra következtettem, hogy nem akarja a tudomásunkra hozni, hogy kivel beszélt. Pedig ilyenkor csak a nagyi hívta. Minden ebéd előtt. Vagy lehet, hogy csak azt nem akarta, hogy halljuk, mit mond? Hát, ha ez a célja, bevált, mert csak néhány ’aha’-t, és ’ühüm’-öt hallottam. Mikor visszajött, szót sem ejtett a beszélgetésről, pedig a nagyi általában puszit küldött, és azt mindig átadta. Roppant furcsa…
-Nos, kincsem, ezt talán nem az ebédlőasztalnál kéne megbeszélni, nem gondolod?- és közben a szemével feltünés nélkül Bessie felé intett. Hát igen, a húgom még csak tizenhárom éves volt, és anya nem szerette, ha bevontuk az ilyen beszélgetésekbe.
-Rendben. Majd ebéd után. Jut eszembe, mit tettél a csirkébe?- szerettem főzni, úgyhogy ez a hirtelen témaváltás nem volt olyan feltűnő, pláne, hogy Bessie kikapcsolt, amikor elkezdett enni. Miután anya elmondta lépésről lépésre a csirke elkészítését, Bessie ásított egyet, és közölte, hogy megy tanulni. Én voltam a soros a mosogatásban, így miközben összeszedtem a mosatlant, anya leült egy székre.
-Nos, Char, mi bánt?
-Jaj, anya, azt sem tudom, mit higgyek. Az egyik pillanatban nagyon figyelek a külvilág zajaira, és ugrásra készen állok, holott csak egy macska sündörög elől, a másik pillanatban pedig a sulit járom, és segítek, ahol tudok. Nem beszélve azokról a dolgokról, amiket ebéd közben mondtam, és ha ehhez még hozzávesszük a fantasztikus memóriámat, akkor ez roppant különös. Beszéltem erről a lányokkal, és Hope, Faith meg Grace is így érzi magát. Prudence azt mondta, hogy biztos csak PMS. De az nem lehet, hogy mind a négyünknek ugyanakkor legyen PMS-e. Felicity azt mondta, hogy csak a hormonjaink, és biztos igaza is van, mert a mamája orvos. De én ettől függetlenül nagyon félek, hogy mi van velem, és a te véleményedre is kíváncsi lennék…-tört elő belőlem minden, ami nyomta a szívem. Időközben a mosatlan is elfogyott, és feltettem a teavizet. Anya mindig is a legjobb barátnőm lesz, és sokat adok a véleményére. Miközben nézte, mit csinálok, úgy tűnt, nagyon vívódik. Végül, mikor megszólalt, a hangja nagyon óvatos volt.
-Nos…te is tudod, hogy ebben a korban a lányok bizonyos változásokon mennek keresztül. Egyet kell értenem Felicityvel, és a mamájával, de tudnod kell, ez nem minden. Nem mondhatok sok mindent, de minden hamarosan kiderül, addig pedig kérlek, ne fagass. És a nagyanyádat se!- majd, mint aki jól végezte dolgát, kisétált a szobából…”
…
A csengő ráz fel. Rájövök, hogy még mindig a kezemet mosom, újra és újra. Valószínűleg már egy mikrobaktérium sincs rajta. Pedig én a szünetben a spanyollal akartam foglalkozni, nem az extratakarítással. Gyorsan a szekrényemhez rohanok, kikapom belőle a spanyolfüzetem, és gyorsan a spanyol terem felé igyekeszem. De elkéstem, Senor Gilbert már benn van.
- Le agradecemos honrarnos con su presencia, Señorita .-mondja gúnyosan, miközben a helyem felé tessékel. Leülök, és reménykedem, hogy nem engem szólít fel. Szükségem van egy kis időre, hogy Sin féle katasztrófán töprengjek, de a gondolataim újra ahhoz a három évvel ezelőtti naphoz kanyarodnak vissza…
…
„Miután anya ennyit segített, elhatároztam, hogy elmegyek lovagolni. Semmit nem fogtam fel abból, ami körülöttem történt, és szinte transzban mentem fel Bessiehez.
-Hé, hugi, jössz velem lovagolni?- Bessie az asztalánál ült, de láttam, hogy már mindent befejezett.
-Hé, ember, úgy esik, mintha dézsából öntenék. Lovagolni akarsz, vagy iszapbírkózni?- a szokásos kedves hangján hívta föl erre a figyelmemet, ami inkább ’de hülye vagy, nem is tudom, hogy a rokonod vagyok-e igazából’ hang volt, mint ’jaj de szeretlek az összes butaságod ellenére is’ hang.
-Jé, tényleg! Észre sem vettem, pedig hazafelé elkapott a sarkon…akkor viszont mit csináljunk?- tényleg nem vettem észre. A mindenre figyelő énem csak vészhelyzet esetén aktiválódott.
-Hm…mit szólnál ahhoz, hogy végszavazol nekem?- Bessie nagyon jó színésznő. És én mindig szívesen segítettem neki, mert lenyűgözött az az átélés, amivel előadott egy-egy szerepet. 6 éves kora óta színésznőnek készül. Minden darabban játszott, amit valaha is előadtak ebben a poros kisvárosban. Mindig a főszerepet játssza, addig nem nyugszik, amíg meg nem tanulja. Épp a Hair-t tanulta
-Képzeld, ki kell tömni a ruhámat!- forgatta nevetve a szemét. Hát igen, Tracy Turnblad nem egy vékony lány.
Egész délután Bessienek végszavaztam. Nekem úgy tűnt, megtanulta. Miután befejeztük, fejfájásra hivatkozva kihagytam a vacsorát és lefeküdtem aludni. Mihelyst leteszem a fejem a párnára, elalszom…
…és álmodom.
Egy csodaszép helyen állok, egy tisztás közepén. Jobban mondva, a csodaszép tisztás közepén, aminek az egyik fele szép. Egy patak szeli ketté az egészet, és én a jobb oldali partján állok. A másik oldal egészen elszomorító. Egy erdő, ami úgy néz ki, mintha tűz pusztított volna. Azon az oldalon mintha a felhők is sötétebbek lennének. Megfordulok, és önkénytelenül elmosolyodok. Ahol én állok, az egy csodálatos hely. Egészséges fák, madarak csivitelnek, s még egy őzt is látok. Vakító napsütés tárul a szemeim elé, és elcsodálkozom a másik oldallal mutatott erős kontrasztján. Előttem néhány lépésre egy padon egy helyes pasi ül, és hívógatóan int a mellette lévő üres hely felé
-Charity…”
p.s.: azok kedvéért, akik nem tudnak spanyolul: azt mondta, ’köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével, kisasszony’, de nem biztos, hogy jó, mert a webfordítóban nem nagyon lehet bízni
ÉS a kérdés: ki lehet az a pasi?, és mit akar charitytől?
Ha nagyon közel jársz a megfejtéshez, az is elég ;)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése