Csak egy pillantás...

Igazi párizsi június van. Zöldek a fák, csicseregnek a madarak, süt a Nap. Igazából semmi okom nem lenne a szomorkodásra. Ma van a 16. szülinapom. Most mégis itt ülök az Eiffel torony tövében, és elmélkedem.Boldognak kéne lennem, hiszen nemsokára felnövök!! Az a 2 év olyan hamar elrepül.. csak nem tudom hogyan. Anyámék ismételten összebalhéztak. Valamin mindig sikerül veszekedniük egy számlán, egy női tekinteten, vagy jelen esetben az ajándékomon. Előtte is hetekig vitatkoztak, hogy mi legyen, és úgy gondolták nem hallom. Tévedtek. Apám titokban egy lakást vett nekem, anyu bankkártyát. Végül pedig egymásnak estek, amiért nem beszélték meg. Ekkor leléptem.

Elnézem az itt sétáló békés embereket. Egy anyuka kislányát kézen fogva megy, egy bácsit kísér át egy hölgy és... ott van Ő is. Egy idegen kb. velem egyidős fiú, aki néha-néha rám néz. Csak lopva pár másodpercig fordult felém,így alig láttam. De nem izgat.

Próbálom elterelni a figyelmemet, de szemem állandóan a srác irányába fordul. Talán Ő lenne az, aki megszabadít a gondoktól? Egy lelki társ? Rám férne a társaság.. menekülni a családi gondok elől.. mert hiába a jómód, ha az embernem boldog. Végül is, beszélgetni nem akarok.. így egyre közelebb sétálok a fiúhoz. Ő mosolyogva arrébb csúszik a padon. Mellé leülve elfeledkezek minden jómodorról, tiszteletről, és illetlenül bámulni kezdtem. Szemében megértés tükröződik, és... én csak merengek szeme kékjében. . Az utóbbi 16 éven gondolkozva a felismerés ledöbbentett. Apámék 10 éves egyfolytában veszekedtek. Hogy tudtam így egyáltalán élni? Ebben a családi környezetben, amit mindennek tudok nevezni csak családiasnak nem? Ahogy lehetett leléptem otthonról. Hétköznap későn értem haza, pénteken valamelyik barátnőmnél aludtam, szombaton bulizni jártam, vasárnap pedig kipihentem az éjszakát. És ez ellen senki nem tiltakozott. Nem bántam.

Ez a fiú még mindig állja a tekintetem. Úgy érzem nem várunk egymástól semmit, de mégis ebben a pillantásban átérezzük egymás félelmét, fájdalmát. Ezen merengve Ő feláll és elsétál. Itt hagyta az ürességet maga után. Mégsem. Egy papírcetli.

Holnap háromkor ugyanitt várlak.
B.

És ez feléleszti bennem a reményt, és érzem, hogy itt az idő, hogy elmenjek.Mosolyogva.