6. fejezet
Váratlan véletlen
Az iskola gyorsan telt, akármilyen lassúnak is tűnt.
Az ősz hideg szele minden lovagló órán csípte az arcunkat. Blake és én egészen összemelegedtünk. Főleg akkor vagyok a szíve csücske, amikor csenek neki egy kis kockacukrot a reggeliről.
- Nos, drágáim! Lenne egy kis bejelentenivalóm. Mivel nem sokan lovagoltok az iskolából, ezért a négy lovagló csoportból kénytelenek voltunk csak kettőt csinálni. Mindegyikőtöknek lesz egy tizedikes párja, akivel együtt gyakoroltok, és segítitek egymást. – jelentette be minden előzmény nélkül, egy novemberi órán Mrs. Gordon az egyik oktató. – Fel is olvasnám a párokat.
Csak ne őt! Csak ne Ő legyen a párom! Reménykedtem magamban. Amikor csak tudom, elkerülöm Aaront, mert még mindig nem teljesítette be a „Körbevezetlek a kastélyban” túráját.
Most következett az én nevem.
- Farah Connor; Aaron McLewin..
- Oh. Francba! – nyögtem.
- Talán valami baj van kisasszony? Mr. McLewin az iskola egyik legjobb lovasa. Nem ajánlom, hogy kifogása legyen, ellne. – förmedt rám, majd folytatta a felolvasást.
Mégis miért ver engem a sors folyamatosan? Megpróbálom elkerülni őt, általában sikerült is. Errefel meg az utamba állítják. Ez így egyáltalán nem igazságos! Fel voltam háborodva, sőt azt hiszem még dühös is voltam. Ezt Blake is megérezhette, mert bökdösni kezdte a fejem tetejét az orrával. Felé fordultam, majd megsimítottam a nyakát, és elővarázsoltam egy kockacukrot a zsebemből.
- Nyugi Blake. Minden rendben. – nyugtattam inkább magamat, mint őt. – Nézd csak, mit hoztam neked! – nyújtottam felé a tenyeremet, benne a cukorral. Gyorsan meg is ette belőle, majdnem leharapta a kezemet. – Hey! Hát ez a hála? – nevettem a mohóságán.
- Milyen jól összeilletek! – súgta valaki a hátam mögül. – Hello Farah, rég láttalak. – tett egy burkolt szemrehányást.
- Szia, Aaron. – mondtam. Habár nem örültem, hogy találkozunk. Valahogy nem csíptem a srácot.
- Mondcsak, Te kerülsz engem? – vágott egyből a dolgok közepébe.
- Én?! Nem, dehogy. – hazudtam.
- Pedig úgy tűnt. – mondta duzzogva.
- Mostanában sok dolgom volt. Tudod, új suli, új emberek, meg egy csomó lecke! – mentegetőztem. Mrs. Gordon pont jókor mentett ki a kínos helyzetből.
- Jól van gyerekek. Lóra fel! Ma nincs különösebb feladatunk, elég, ha megismerkedtek a társatokkal. Szabadfoglalkozás a birtok egész területén, csak érjetek vissza az óra végére. – Szuper! Még a tanár is azt akarja, hogy Aaronnal beszélgessek.
- Az említett fiú könnyedén szállt fel a lovára, majd várakozóan nézett rám. Bezzeg én! Megpróbáltam először, nem ment. Aztán másodszorra is megpróbáltam, akkor sem sikerült. A ló nagyon magas volt én meg nagyon alacsony. Összeegyezhetetlen problémák.
- Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Aaron. Hallatszott a hangjából, hogy igazán jól szórakozik. Hát akkor szórakozzon csak. Nem is reagáltam a kérdésére. Nem értettem, hogy lehetek ilyen béna, pedig máskor mindig sikerül elsőre felszállni a lóra. Most meg negyedjére sem sikerült.
- Inkább segítek. – mondta a délceg herceg és leszállt paripájáról.
- Nem kell. Megy egyedül is. – mondtam
- Aha, azt látom. – motyogta az orra alatt. – Miért kellett neked a kiválasztani a legnagyobb lovat az egész iskolában? – értetlenkedett. Mire én csak megrántottam a vállamat.
Újból próbálkoztam. Ball lábat a kengyelbe, jobb láb lendít. Aaron megfogta a lábamat, majd egy kicsit feljebb emelt, és már fent is voltam a lovon.
- Köszi. – mondtam.
- Nagyon szívesen, máskor is! – vigyorodott el, amire kapott egy gyilkos pillantást. – Jólvan, bocsi. De hazudni nem fogok. Azt nem is várd.
- Inkább induljunk el valamerre.
- Mit szólnál, ha tennénk egy kört a birtokon? Körbevezetlek. Hiszen már rég megígértem, hogy megmutatom neked a helyet.
- Mit szóljak?
- Inkább ne is szólj semmit. Induljunk. – mondta, majd megpaskolta a lovát. Én is így tettem. Kényelmes tempóban lovagoltunk. Közben folyamatosan ecsetelte, hogy éppen hol járunk, mi kapcsolódik ahhoz a helyhez és hasonlók.
Az órájára pillantott.
- Még öt perc van az órából. Egy verseny visszafelé? – incselkedett.
- Benne vagyok! – vágtam rá, és már vágtattunk is Blake-kel.
Gondolom, nem számított rá, hogy ilyen hamar belemegyek a dologba. Később indult el, mint én, tehát a verseny már el is volt döntve.
- Én nyertem. – jelentettem ki vidáman, amikor már ő is beért a pályára az istálló elé.
- De, csak mert hagytalak. – mondta.
- Nem is igaz! – heveskedtem.
- Nem. Tényleg nem! – nevetett, majd leszállt a lováról. – Akarod, hogy segítsek leszállni? – kérdezte, mire égnek emeltem a szememet, majd könnyedén leszálltam Blake hátáról.
- Hmm… Ügyes. Nem néztem volna ki belőled.
- Hát, lefelé mindig könnyebb, mint felfelé. – mondtam, majd bevezettem Blake-t a karámjába, és adtam neki még egy szem kockacukrot. Jutalmul, a győzelemért.
- Következő órán találkozunk, és visszavágót kérek! – mondta Aaron, mikor visszakísért a kastélyba.
- Úgyis én nyerek.
- Nem vagyok benne biztos. Viszlát, legközelebb Farah.
- Viszlát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése