1.fejezet
Utazás
Augusztus 31-e volt. Az állomáson álltunk, vártuk a vonatot, ami az iskolába visz majd. Középiskola! Ide is eljutottam hát. Méghozzá nem is akármilyenbe, a Michael Philip Faraday vegyészeti középiskola egyike az ország legkiválóbb középiskoláinak. Csupa elit dolog, iskolai uniformis meg ilyenek, a sulinak saját vonata van, ami Londonból viszi a diákokat a messzi Queensferry-be ahová nagyon hosszú az út, hiszen Edinburghtól északra van egy kicsivel.
- Kérlek, ne csinálj semmi ostobaságot, ne keveredj bajba, ne légy tiszteletlen és mondanom sem kell még, hogy miket ne csinálj! Rendben?- zökkentett ki apám a merengésemből.
- Ostobaságot? Én?! - kérdeztem vissza nevetve. Mert ami azt illeti, ha valami baj van én mindig benne vagyok a közepében , kivétel nélkül.
- Felszállás! Felszállás! Mindenki szálljon fel a vonatra!- kiáltotta egy kalauz és elkezdett minden diákot a vonat felé terelgetni.
- Vigyázz magadra. Kérlek! Szeretlek kicsim, hiányozni fogsz!- mondta apu.
- Én is. Vigyázz magadra és a kicsikre is!- mondtam búcsúzóul, majd megpusziltam az arcát és felszálltam a vonatra.
Van két kisebb testvérem: Abbie a húgom, 12 éves és Jason az öcsém pedig 8. Apu egyedül nevel minket London külvárosában már egy ideje, amióta anyám lelépett és csúnyán kifosztott minket minden vagyonunkból. Egyébként Apu az egyik egyetemen oktat természettudományt. Mondjuk, hogy éppen megélünk a fizetéséből. Nem engedhetünk meg magunknak valami nagy luxust.
Felszálltam a vonatra, a poggyászomat felsegítette egy kalauz, majd elindultam keresni egy fülkét, ahol még van hely. Mondanom sem kell, hogy szinte mindegyik zsúfolásig tele volt. Találtam egyet, amiben csak hárman voltak, tehát én még pont beférnék. Elhúztam az ajtót.
- Sziasztok! Szabad ez a hely?- kérdeztem az üres ülésre mutatva.
- Persze, ülj csak le nyugodtan – mondta az egyik lány.
Feltettem a poggyászomat az ülés felé, és jobban megnéztem őket. A lány, akivel beszéltem így ülve elég magasnak látszott, finom arca volt, mandulavágású kék szemei és nagyon hosszú tejfel szőke haja .
- Egyébként a nevem Farah Connor.- nyújtottam a kezemet, mire ő felállt elfogadta és megrázta. Tényleg magas volt. Hozzám képest legalábbis. Olyan 170cm körül lehetett
- Az én nevem Phoebe Smiths.
- Én Bessie vagyok, Bessie Goldwin.- Mondta az egyik lány mosolyogva ő is felállt és kezet ráztunk. Termetre olyasmi lehetett, mint én, tehát elég alacsony, olyan 160 körül, vállig érő mogyoró barna haja volt, szív alakú arca nagy zöld szemekkel.
- Gionna Ventimiglia. Örülök, hogy megismerhetlek Farah. Azt hiszem, hogy mi négyen osztálytársak leszünk. Mármint ha az osztály névsor nem hazudik. - Mondta ő is vidáman. Bizonyára olasz származású volt, ami nem csak a nevéből érződött, hanem a temperamentumából és a puszta megjelenéséből. Derékig érő fekete haja volt, napbarnított bőre, karcsú és magas termete, és szinte fekete szemei.
- Most, hogy mondod szerintem is –feleltem őszintén mosolyogva.
Féltem attól, hogy az osztálytársaim nem lesznek kedvesek vagy sznobok lesznek, mivel ez egy eléggé jó iskola. Szerencsére eddig úgy tűnik, hogy ez a félelmem nem váltja be önmagát.
Ledobtam magam az ülésre, hulla fáradt voltam. Nem tudtam aludni a nagy izgatottságtól.
Gioanna ült mellettem, Phoebe velem szemben (az ablak felől ültem) Bessie pedig velem átlósan.
A vonat sípszó és kiáltások közepette elhagyta a pályaudvart. Mindannyian kényelmesen elhelyezkedtünk, hiszen hosszú út várt még ránk az iskoláig. Elővettem az Ipodomat és egy könyvet, Bessie is ezt tette, Gioanna pedig elővarázsolt magának valahonnan egy kispárnát.
- Ez az utazás olyan kimerítő. – panaszolta - még vagy bő 7 óra, amire odaérünk. – mondta ásítva.
- Én szeretek utazni –mondtam – habár kétséget kizárólag nem 7 órát egy huzamban, az azért még nekem is sok.
- Én is szeretek utazni - helyeselt Bessie – Volt, amikor kb.24 órát repültünk a nagybátyámmal, amikor Tokióba mentünk. Ő üzleti útra ment engem pedig elvitt magával, az volt a szülinapi ajándékom tőle. Egy csomó látványosságot megnéztünk, mint például a császári palotát. Nagyon érdekes hely. Olyan modern és van benne valami ősi, de az egész nagyon harmonikus.
- Az jó lehetett. Sushit is ettél? - kérdezte Phoebe.
- Nem. Az én gyomrom nem igazán viseli az ilyen ínyencségeken az egész ottlétem alatt chipset ettem kólával, mert azok ételek – itt megborzongott – olyan furák.
Ezen mind nevettünk.
Azt hiszem én is elbóbiskoltam, mert arra keltem, hogy a könyvem már nincs kezemben és az egyik fülhallgató kiesett a fülemből. A vonat 11 órakor indult el, most odakint már sötétedett, talán vihar lesz, ami errefelé nem ritka. Hunyorogtam egy kicsit, valami fény derengett a fülkében, gondolom felkapcsolódott a villany. Megdörzsöltem a szememet, persze csak óvatosan nehogy elmázgáljam a festéket rajta. Valaki megrázta a kezem. Bessie volt az, kezében a könyvemmel.
- Végre valaki felébredt! Én egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. –mondta éberen –Leesett a könyved. Tessék, itt van. –nyújtotta oda. A Twilight volt az, minden idők egyik legjobb könyve szerintem. Nyöszörögtem egy sort, mint alvás után mindig majd ásítottam egy nagyot, és elvettem tőle a felém nyújtott könyvet.
- Egy kicsit beleolvastam – vallotta be pironkodva. De, hogy miért pirult el? Nem szégyen az, ha olvasunk más könyvéből, szerintem legalábbis.
- És tetszett? –kérdeztem érdeklődve, mert tényleg érdekelt.
- Igen nagyon is! – mondta, mosolya most már szinte szétterült az arcán.
- Ha gondolod, szívesen kölcsön adom, én már rengetegszer elolvastam.
- Igazán? Köszi Farah!
- Nincs mit, máskor is! –mondtam, örültem, hogy tetszik neki a könyvem. – Vajon mikor érünk oda? Nem tudod? – már nem sokáig bírtam volna egy helyben ülni.
- Azt hiszem még egy félóra, maximum egy óra.
- Talán a többieket is fel kellene kelteni. Mit gondolsz?
- Még alhatnak 15 percet szerintem.
- Ok! Van itt valahol egy büfés kocsi vagy valami hasonló? Olyan éhes vagyok, meg keríthetnénk valami innivalót is.
- Nézzük meg! – Mondta Bess.
Csendben kiosontunk, hogy a többieket ne keltsük fel a zajolásunkkal. Ahogy mentünk láttuk, hogy szinte minden fülke tele van. A vonat végében megtaláltuk a büfés kocsit.
Én zöld teát vettem, Bessie cappuchinot.
Amikor visszaértünk a lányok már felkeltek.
- Ti meg hová tűntetek? – kérdezte Phoebe álmosan.
- Elmentünk, venni valamit inni, csak sok idő volt, amíg megtaláltuk a kocsit.
- Mindjárt odaérünk- jelentette ki Gioanna.
És igaza volt, a vonat fütyült kettőt majd lassítani kezdett. Majd kb.5 perc múlva finoman lefékezett.
Megpillantottuk az iskolát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése