BLOGGER TEMPLATES - TWITTER BACKGROUNDS »

2009. október 27., kedd

Farah Connor: Suttogó falak - 11.fejezet


11. fejezet

– Ott vagyunk már?! – hallottam ebben a percben tizedjére az öcsém, Jason nyavalygását a hátsó ülésről. Még hogy a lányok hisztisebbek, mint a fiúk.
– Nem szívem, majd nemsoká – válaszoltam kissé ingerülten. Majd két kis rezgés jelezte a zsebemben, hogy üzenetem érkezett.
Oh! A francba; Wolfie írt: „Hol a fenében vagy, Farah? Kerestelek otthon, de nem találtalak még a környéken sem! Ez nem vicc! Nem tűnhetsz el csak úgy se szó, se beszéd nélkül. Mi van, ha Ők megtalálnak? Erre nem gondolsz? Azonnal írj vissza, és azt is tudasd velem, hogy hol vagy. Város, utca, házszám, ajtó, ablak.” Aláírás: „Wolf, a testőröd és az alfa”.
Időközben kiderült, hogy Tim a Wolfie nevet onnan kapta, hogy nem kis meglepetésemre alakváltó.
Méghozzá nem is az egyetlen nálunk. Az is kiderült, hogy a benga külső alatt igazi szeretnivaló édes kis mackó rejlik, akinek borzasztó jó humorérzéke van, és elég nehéz felbosszantani. Úgy látszik nekem most sikerült…
„Ne aggódj, csak a nagyiékhoz megyünk, megüljük a karácsonyt, stb. Ígérem, hogy többé nem fordul elő, bocsánat. Brentwood, Godstone elágazás. Nem hinném, hogy nem találod meg. Keresd a Connor birtokot. Ui.: Boldog karácsonyt!”
– Te meg kinek írsz? – kérdezte apa.
– Ööö… Csak Timothynak kívántam viszont Boldog karácsonyt – feleltem unottam.
– Akkor jó.
Apu úgy tudta, hogy Tim, alias Wolfie a felsőbb éves ún. segítőtársam.
Elég könnyen bevette a rizsát, és nem igazán hozta szóba, hogy naphosszat nálunk volt.

Minden évben a nagyobb ünnepeken, de főleg karácsonykor az egész család összegyűlik a nagyszüleim házában, nem messze Londontól, a csendes kis Brentwoodban. Apa és négy testvére mind itt nőttek fel, a csak Connor birtoknak keresztelt óriási, már-már villaszerű házban.
Rob bácsi a legidősebb közülük, ezernyi szakmája volt már, de valahogy még nem találta meg az igazit; most tudtommal autókereskedést vezet London belvárosában.
Két fia van,Lucas és Lee. Daniel, akinek se kutyája, se macskája, egy Daphne nevű törpemalaccal osztja meg óriási lakását.
Egyébként ő a menő üzletember.
Az apám, James a harmadik fiú. A legfiatalabb férfi a családban Alex, aki nemrég szerezte meg harmadik diplomáját, de már kétszer elvált. Nagyon ritkán látjuk egy évben, mivel ideje nagy részét külföldön tölti, régészeti ásatásokon. Egyetlen szem lány közülük Chloe.
Nemrég diplomázott, valószínűleg ügyvédnek megy. A rátermettsége meg is van hozzá, hiszen négy idősebb fiútestvér mellett felnőni nem piskóta.
Jason az ilyen alkalmakkor nem fér a bőrébe.
Többnyire pörög, mint egy búgócsiga, isteníti a két unokabátyját; mivel elég ritkán találkoznak, és Lee-vel nincs nagy korkülönbség köztük.
Az ajándékokról ne is beszéljünk! Első dolga, amikor beérünk a házba, hogy egyből a karácsonyfa alá siet megnézni, hogy ez évben mit kapott.

– Ott vagyunk már? – kérdezte ismét. Látszott rajta, hogy már alig bír megülni a fenekén.
– Jason! Nem hiszem el, hogy ennyire nyugtalan vagy! A nagyi egyébként is azt mondta, hogy ez évben senki nem kap semmit. Te meg még annyit sem! – húzta az agyát a húgom vigyorogva.
– Abbie! – szólt rá Apa. – Ne mondj hülyeségeket az öcsédnek, neked sem esne jól.
– Cöh! Jól van, na! Már viccelni sem lehet? – mondta sértődöttem, és búza szőke haját hátra dobta a feje felett, úgy, hogy szinte a derekáig ért.
– Megérkeztünk! – kiáltott fel hirtelen a drágalátos öcsém.

Igaza volt, tényleg most fordultunk be a nyitott kovácsoltvas kapuk között a ház elé. Nekem mindig is megnyugtató látvány volt ez az otthon, hiszen itt mindig hazataláltam. És soha sem állt üresen. Valaki vendég mindig volt. Ahogy szétnéztem a parkolóban, úgy láttam, hogy ismét mi érkeztünk utoljára, mint mindig.
Itt állt mellettünk Roberték csillogó piros Alfa Romeo-ja, amit természetesen új állásának köszönhetett; és Daniel elegáns, de sportos Mercedes CLC 350-ese. Alex is motorral jött, mint mindig…
Chloe fehér kis Nissanja pedig a mi VW Tuaregünk előtt állt.
– Most leszögezném, gyerekek, hogy semmilyen veszekedést nem szeretnék, amíg a mamáéknál vagyunk. Érthető voltam? – kezdte apám a szokásos mondókáját.
– Persze Apu, tudjuk, tudjuk… – feleltünk mindhárman egyszerre, majd kipattantam a kocsiból, és elindultam a bejárati ajtó fejé, ahol már nagypapa állt, ölelésre tárt karokkal és csillogó szemekkel.
– Hogy van az én kis unokám? – kérdezte az arcomat csipkedve.
– A körülményekhez képest meglepően jól – motyogtam bele a pulcsijába. Aztán bementem a házba. Kellemes alma-narancs-fahéj illatkombináció csapta meg az orrom. Hmm… igazi karácsony feeling.
– Szia Fey! – köszöntött Chloe a szemben lévő lépcső aljából.
Magas sarkú téli csizma volt rajta, egy egyszerű, fekete harisnyával, és egy kötött, meleg, hosszított pulóverrel.
Ébenfekete haja göndör hullámokban omlott egészen a csípőjéig. Meleg, zöldes szemeivel pedig engem nézett. – Hogy te milyen szép lettél… Úgy hiányoltunk.
– Ti is hiányoztatok nekem – mondtam, majd megöleltem.
– Anyu a konyhában van… a fiúk pedig az ebédlőben szórakoztatják egymást… – emelte égnek a szemét. – Óóó! James, de rég láttalak! Új autód van?... – terelődött el a figyelme, amint apám belépett az ajtón.

Így hát elindultam az ebédlő felé.
Ha nem ismertem volna úgy a házat, mint a tenyeremet, akkor is megtaláltam volna, hiszen elég volt a hangzavar után mennem.
– Hello Farah! Jason is itt van már? – szaladt belém a kis Lee.
– Persze kincsem, kint vannak a hallban Chloe-val és nagyapával – válaszoltam, majd egy puszit nyomtam az arcára, Ő pedig gyorsan elsprintelt a hall felé.
– Szia, Mindenki! Boldog karácsonyt! – kiáltottam hangosan az ajtóból, hogy mindenki meghallja.
A társaság egy része az asztalnál beszélgetett, míg másik része a bárpulthoz közeli kanapén. Alex volt a legközelebb hozzám, sötétbarna, kócos haja szokás szerint olyan rosszfiúsan az égnek állt.
De nála szelídebb rosszfiút nem lehetne találni. Gyermekes arcán állandó mosoly húzódott, és zöld szemei is úgy csillogtak, mintha még mindig az általános iskola első osztályba járna. Egy szőke hajú, magas nővel beszélgetett, akinek haja a feje tetejére volt kontyolva.
Rachel volt az, Rob felesége. Robert és Daniel a bárpult mellett vitatkoztak valami autó kütyün, aminek igazából semmi jelentősége nem volt, de azért muszáj volt eldönteni, hogy kinek van igaza.
Ezét is volt ott Lucas, aki tizenhat és fél évével bizonyára nagy tapasztalatot gyűjtött össze e téren.
Rob és Dan nagyon hasonlítottak egymásra, majdnem, mint két tojás.
Mindkettőnek feketés árnyalatú haja, nagy kékeszöld szemeik, és magas termetük volt.
Lucas viszont szőke volt, akárcsak az anyja.
Habár magasságra már lassacskán utoléri az apját. Haját kicsit hosszabbra hagyva, művészien természetes kompozíciót állított össze a fején. Gondolom Robert Pattinsont akarta utánozni. Mit is mondjak… van mit gyakorolnia.

Egy puszival üdvözöltem mindenkit, majd betáncoltam a konyhába a nagyihoz. Ínycsiklandozó illatok terjengtek mindenfelé. Utolsó találkozásunk óta mit sem változott. Ősz haja rendezetten állt a fején, kék szemei gyémántként csillogtak ráncos arcán a karácsonyi hangulattól. Nem volt egyedül. Egy világosbarna hajú, csinos nővel beszélgetett, akinek egzotikus arca, és sötét, de barátságos szemei voltak.
– Szia, nagyi! – köszöntöttem, repülve a boldogságtól, hogy láthatom őt ennyi idő után. – Régen láttalak. Úgy hiányoztál! – vetettem magam a nyakába.
– Farah drágám! Hát téged is lehet látni, Tündérkém? Milyen az iskola? Szereted? És mi van a fiúkkal? – támadott le hirtelen ezernyi kérdéssel. Mit sem foglalkozva velük az idegen felé fordultam.
– Hello, a nevem Farah. Örülök, hogy megismerhetlek. Csak nem Alexszel jöttél? – nyújtottam felé a kezemet.
– Oh… – szólt meglepődötten. – Tabitha vagyok, és igen Alexszel jöttem. Részemről az öröm – mondta most már kicsit bátrabban.
– Készen van az ebéd! – kiáltott hirtelen nagymama. – Menjetek, drágáim, üljetek asztalhoz, de előtte mossatok kezet! – szólt ránk olyan nagyisan, amit mind a ketten megmosolyogtuk.
Az asztal roskadásig telt mindenféle földi jóval, mi szem szájnak ingere. Mindenki talált fogára valót.
Természetesen az étkezés végéről nem maradhatott le a hagyományos angol karácsonyi puding sem.
Imádtam a családomat, mindenkit. Igaz, hogy nem kevésszer vitázunk, de nem tudom, mihez kezdenék nélkülük.

Az asztalnál folyó beszélgetésről elvonta a figyelmem a kandallóban pattogó tűz, ami a barátaimat, és az iskolát juttatta eszembe.
– Fey... Farah! Hallasz? – rázott ki merengésemből unokabátyám, Lucas.
– Bocsi. Mondtál valamit?
– Nos… – kezdte kicsit zavartan. – Mivel a Faraday-be jársz, gondolom, ismered Phoebe Smith-t. – Úrisen! Ez meg mit akar tőle?! Hazudjak? Inkább igazat mondok, abból talán nem sül ki semmi rossz.
– Öhm. Tudod, Luke, a Smith elég gyakori név ott. Fogalmaznál egy kicsit bővebben? – kerteltem egy kicsit, hátha nem egy emberre gondolunk.
– Hát… Veled egykorú. Egy iskolába jártok – Hű, basszus! Na, most mit mondjak? – Gyönyörű szőke haja van, nagyon kedves és lélegzetelállítóan szép.
– Nem is hallottam róla – húztam az agyát vigyorogva, mire csibészes mosolya lekonyult. – Csak vicc volt, bátyus! Ami azt illeti, a szobatársam, és az egyik legjobb barátnőm. De miért is érdekel téged annyira?
– Igazán? Oh, kislány, el sem hiszem – mondta, majd megölelt, és egy jó nagy cuppanóst adott a homlokomra. – Ami azt illeti, egy iskolába jártunk még általánosba, csak én felette jártam egy évfolyammal, és azt hiszem, hogy kezdett valami kialakulni köztünk. Érted, hogy értem – kacsintott rám, mire szaporán bólogattam. – És arra gondoltam, hogy talán újra felvenném vele a kapcsolatot, te pedig tudnál benne nekem segíteni – jelentette ki, nem kis meglepetésemre. – Vagy talán van valakije?
– Ööö… – hezitáltam. Nem akartam neki megmondani, hogy Phoebe a képessége miatt eléggé hadilábon áll a fiúkkal. Elég nehéz pasizni, ha az ember látja a dolgok kimenetelét, és érintés útján belelát a másikba. Habár Sophie azt mondta, hogy ezt lehet kezelni, de nem egyszerű.  – Majd megkérdezem – tértem ki az egyenes válasz alól.
– Köszönöm hugica! – mondta, majd visszatért az asztalnál nevető és beszélgető társasághoz. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy kimenjek lovagolni.
– Nagyapa? Mond csak, megvannak még a lovak?
– Persze kincsem! Csak nem lovagolni támadt kedved ebben a zord időben? – érdeklődött.
– De, azt hiszem, hogy kilovagolok, és szétnézek a környéken, olyan rég jártam már errefele – mosolyogtam. – Ugye megengeded?
– Természetesen aranyom.
– Melegen öltözz, és védőfelszerelést is vigyél – nézett rám apu szigorúan.
– Amilyen szerencsés vagy, szükséged is lesz rá – mondta Alex, mire mindenki kuncogni kezdett. Hát igen, volt már egy jó pár mókás lovas balesetem.
– Vagy esetleg kimehetünk veled, és segítünk felszállni a lóra. Úgy hallottam, nem mindig sikerül. Mondjuk, nem is csodálom, hiszen sikerült kiválasztanod 20 km-es körzetben a lehető legnagyobb lovat, és a legnépszerűbb fiút is… – mondta csibészes fél mosollyal Lucas.
Ezt még megbánja. És mégis honnan ilyen jól értesült?
Nem lehet igaz, hogy mindent tud, és mindenkit ismert!
– Hoppá, hoppá! A mi angyali kis Fay-ünk lehet, hogy nem is annyira angyali? – ugratott Dan. – James, te tudsz erről?
– Aaronról lenne szó? – kérdezett szúrósan.
– Igen, róla – feleltem, de még a nadrágomba is bele pirultam a sok engem vizslató tekintettől.
– Akkor azt hiszem, hogy tudok róla. Habár nem ilyen részletesen. De azt hiszem, hogy addig jó mindenkinek – vette fel a szigorú apa póker arcot. Tudni illik, hogy Aaron a vasútállomáson „hivatalosan” is bemutatkozott apámnak, aki eléggé furán vette, hogy egyszerre két fiút is hozok a házhoz (a második Wolfie, nem értem miért volt neki fura), de inkább Timet részesítette előnyben.
– Fiúk, ha hallanátok magatokat! Borzasztóan viselkedtek szegénnyel! – segített ki Chloe. – Lucas, te pedig nagyon pletykás vagy – húzta meg a fülét, majd Alexre nézett. – Te pedig… hmm… Majd kint a hóban elintézzük valamikor – mondta, amire mindenkiből kitört a nevetés.

Még hogy a kis Chloe lenyomná a nagy és erős bátyját.
Jó vicc… De kicsit sem valószínűtlen, mivel fekete öves karatés…
Gyorsan felszaladtam az emeletre, egy, a lovagláshoz szükséges kellékek tárolására használt szobába, átcseréltem a nadrágomat egy hasznosabb darabra, majd felkaptam egy kobakot és egy kesztyűt is.
Nagyon nem apróztam el. Végül is nem díj versenyre indultam… Majd még magamra kapok egy hátvédőt is az istállóban.
– Elmentem! – kiáltottam be a nappaliba – Valószínűleg későn érek vissza.
– Vigyázz magadra! – szóltak utánam.

Odakint rettentő hideg volt. A friss hó ropogott a talpam alatt. Gyönyörű fehér fátyollal vonta be az egész tájat, nyugalommal és meghittséggel megtöltve az emberek szívét.
Majd elfelejtettem a karácsonyi ajándékomat. Egy pici high-tech head-set volt az.
Akkorka, mint egy kis fülhallgató vége, teljesen észrevehetetlen, seszínű. Mint valami kém kütyü.
Gyorsan bele is illesztettem a fülembe. Eleinte kicsit zavaró, de meg lehet szokni.
Egy negyed óra alatt kiértem az istállóba, a birtok végébe. A telefonomat a derekamra szíjaztam, hogy véletlenül se hagyhassam el, a kabátom alá felvettem egy gerincvédő izét, majd felnyergeltem a lovamat, Aphroditét.
Alig ismert meg. Legutoljára pár hónapja találkoztunk… Egy kis kockacukor azért segített az emlékek felidézésében. Gyönyörű, hófehér szőre szinte beleolvadt a hóba.
Kilovagoltunk…
Csak vágtattunk és vágtattunk, levettem a kobakot, hogy a szél a hajamba kaphasson. A fagyos levegő csípte az arcom, de mit sem számított, most végre szabadnak érezhettem magam. Olyan szabadnak, mint még talán soha. Nem érdekeltek az iskolai gondok, a képességemmel való problémák, sem az, hogy az életem minden percben véget érhet.
Ez az egész küzdelem, olyan volt… mint az orosz rulett.
Valaki egyszer veszíteni fog, vesztenie kell. És a fegyver már ki van biztosítva…
 Nem tudtam, merre járunk, merre megyünk. Nem is érdekelt. Csak mentünk… suhantunk. Olyan nyugodt volt minden, kihalt, és csendes.
Talán… talán túl csendes is. Rossz érzésem támadt. Ez az egész olyan, mint a vihar előtti csend.

Pánikba estem. A pulzusom és az adrenalin szintem hirtelen megemelkedett.
A kezem is remegett. Nem tudtam, mihez kezdjek.
Visszafordultam… vagyis azt hiszem. Arra, amerről jöttem. Semmi támaszpontot nem találtam.
Így csak mentünk, bele a vak világba. Mindegy merre, a lényeg, hogy el innen. Aphrodité is megérezte az ijedségemet. Ő is egyre nyugtalanabb lett. Az erdő felé vette az irányt, nem sikerült visszahúznom.
– Ne! Ditta, állj! Állj meg! Kérlek! – próbáltam visszahúzni, amire felágaskodott, és még nyugtalanabb lett. Majd ledobott a hátáról, és eltűnt a messzi fehérségben.

A fejem sajgott az eséstől, hirtelen kettőt láttam mindenből. Pislogtam kettőt, majd végigtapogattam magamat, hogy mindenem megvan e. A leltár hiánytalan volt, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy a kezemen fityegő kobakba bevertem a homlokom, amin szép kis seb keletkezett. Vagyis gondolom elég szép lehetett, hiszen nem is kicsit vérzett.
– Basszameg! Most meg, hogy a fenébe keveredek innen haza?! – káromkodtam mérgemben.
– Sehogy husi! Nem mész te innen sehová! – mondta egy idegen női hang a hátam mögül.

Hirtelen az ütő is megállt bennem. Óvatosan letöröltem a homlokomról a majdnem a szemembe cseppenő vért, majd lassan hátrafordultam. Hárman álltak velem szemben, és még ketten léptek ki a közeli erdőből. Három nő, vagy lány.
Ahogy tetszik.
Tőlem jóval idősebben, olyan 18-19 évesek lehettek. És két fiú közelített. Egyikük sem volt egy izomkolosszus, mint Wolfie, vagy Aiden.
Mind az öten az iskolába jártak. És nem voltunk barátok. Inkább mondhatnám, hogy „ős ellenségek”.
– Kik vagytok? – próbáltam bátran kérdezni, de e helyett, csak valami nyöszörgésféle sikerült.
– Tudod te azt jól – felelte az egyikük, mire sikerült kipréselnem magamból egy arisztokratikusan megvető grimaszt.
– Hát ennyire rajongtok értem, hogy még karácsonykor sem hagytok nyugton? – kérdeztem lenézően, de most már egyre bátrabban, hiszen azért én sem vagyok voltaképp fegyvertelen. – Mit akartok?
– Csak egy kicsit beszélgetni jöttünk, cica. Talán valami bajod van velünk? – kérdezte az egyik srác, aki már beérte a lányokat.
– Tulajdonképpen igen. Nem rátok akarnám pocsékolni ezt a csodás napot. És ha megbocsátotok, én most mennék is – mondtam, kezdtem egyre dühösebb lenni. – A további viszont nem látásra – köszöntem el, majd hátat fordítva nekik elindultam az ellenkező irányba, de valaki a vállamnál fogva visszarántott.
– Nem mondtam, hogy elmehetsz – morgott rám az idősebbik vörös hajú fiú, miközben még mindig a vállamat szorította.
– Ne érj hozzám! – kiáltottam rá mérgemben és tehetetlenségemben. – Engedj el most azonnal, vagy nagyon megbánod!
– Azt majd még meglátjuk – szólt, és elkezdett maga után húzni, amit én természetesen nem hagytam. Nem vagyok egy rongybábu, amit mindenki kedve szerint ráncigálhat jobbra-balra.
– Engedj el! – mondtam utoljára, és szememben fellobbant a harag és pusztítás tüze.
Ütöttem, rúgtam a támadómat, csak a kezét venné le rólam, és máris előnyösebb helyzetben lennék.

De ha nem, nekem úgy is jó. Szabadjára engedtem az erőmet. Egyelőre csak annyira, hogy lefejtsem a mocskos kezét a kabátomról. Majd elkezdtem hátrálni. Reménytelen helyzetben voltam. Öten egy ellen. Esélyem sem volt. De próba szerencse.  – Maradjatok távol, vagy… vagy…
– Vagy mi lesz? – vihogott egy lány, én pedig vele szemléltettem, hogy mi lesz. Óriási lökést adtam neki, még a fejem is bele fájdult, Ő pedig valahol a fák között végezte.
– Vagy ez lesz – feleltem frappánsan. Míg a társai egy pillanatig a repülő lányt figyelték, kihasználtam az alkalmat, és őket is mesze ellöktem magamtól, majd lélekszakadva futásnak eredtem. Nem jutottam messzire, talán száz méterre, mikor egyik támadóm utolért, és a földre rántott. Kés volt a kezében. – Mit akartok tőlem? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Még mindig nem tudod? – vihogott kedélyesen. – Téged akarunk – húzta végig a kés élét kézfejemen, mire kiserkent a vérem, nem kis fájdalmamra. – Élve, vagy halva, az oly mindegy. Csak ne ellenünk – végre megértettem, hogy miért akarnak ennyire.
Sophie is ezt mondta. Túl hatalmas erőt birtokolok. Talán ez lenne a baj?

Ebben a pillanatban egy kicsit előny is. Leráztam magamról a lányt, majd ismét futni kezdtem. Burkot vontam magam köré az erőmből. Hirtelen olyan magától értetődő és életmentő dolog jutott az eszembe. Nálam volt a telefonom. De üldözőim még mindig a sarkamban voltak. Ismét óriásit löktem feléjük. Aztán megnyomtam a fülemben lévő kütyü egyetlen gombját, így az tárcsázta az első számok a telefonkönyvből.
– Boldog karácsonyt szívem! Már… – énekelt bele Aaron a telefonba. Már a hangja is megnyugtató volt. De most nem volt időm rá gondolni.
– A… Aaron? Se... Segíts! – szipogtam a telefonba. – Hívd Wolfie-t vagy akárkit, aki a közelben lehet, kérlek! Üldöznek, itt vagyok valahol Brentwoodtól nyugatra, azt hiszem.
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza. Éreztem a hangjából, hogy nagyon megrémült. – Azonnal ott leszek, és elviszlek valami biztonságos helyre! De ahhoz le kell engedned a pajzsodat, hogy megtaláljalak.
– Kérlek, siess! Nagyon fé… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert amint leengedtem a pajzsot magam körül, a vörös hajú fiú a lábam után kapott, mire hasra estem a hóban, félelmemben pedig sikítottam.
– Fogd be a szád te kis cafka, különben felnyársallak, és az egyikünknek sem lenne szerencsés! – Hatásos érv volt, meg se nyikkantam. A telefon üresen kattogott a fülemben. Letették a másik végén.
– Eressz el, te mocskos disznó! – próbáltam szabadulni alóla, mire felpofozott, és már lendítette is a kezét a következőre, mire valami óriási, barnás dolog elkapta a nyakánál fogva és leszedte rólam. Társai sikongatva és félelemtől reszketve menekültek be az erdőbe, majd elnyelte őket a sötétség. Egy meleg kéz az ölébe kapott, és magához ölelt.
– Oh, Fey! Úgy aggódtam érted! – Úgy szorított magához, mintha meg akarna fojtani, majd kissé lazított a szorításán és maga felé fordított, hogy lássa az arcom. – Úristen! Mit műveltek veled? – kérdezte a válaszra várva.
– Hát az úgy volt, hogy kilovagoltam és aztán… – kezdem bele, mire megcsókolt, így nem tudtam folytatni. Most vettem észre, hogy nincs egyedül. Ott volt mellette unokabátyja, Aiden, akivel együtt lakott, és Pippa is, aki Aidennel járt. Gondolom az a nagy medveszerű farkas képződmény pedig Wolfie lehetett.
Ajaj! Nem akarok most a szeme elé kerülni.
– Ezt majd inkább később, egy biztonságosabb helyen – szólt, majd Wolfie is mellénk ért, tisztességesen rám vicsorgott, hogy tudjam, ezt nem úszom meg ennyivel, majd a szokásos rántás kíséretében Aaron az istállóba teleportált mindünket.

Aphrodité már rég visszatérhetett, a bokszában rágcsált egy kis szénát.
Aiden készségesen és hozzáértően levette róla a nyerget és a felszerelést, míg engem Aaron ölében ülve Pippa meggyógyított.
Neki ez volt a különleges képessége, a gyógyítás. Így kívülről úgy festettem, mintha mi sem történt volna, kivéve a vért a kabátomon, de azt el tudom rejteni.
Ez után jött csak a neheze. Wolfie-tól olyan fejmosást kaptam, mind életemben soha senkitől. Nyugodt és békés embernek ismertem meg, de most kitért a hitéből. Még szerencse, hogy olyan messze volt a ház, így nem hallhattak semmit. Büntetésként a szünet hátralévő részében csak az ablakból szívhattam friss levegőt, és még így is örülhettem, hogy élek. Örültem is. Csak az mentett meg a sírógörcstől, hogy Aaron végig ott volt mellettem és fogta a kezem. Majd visszakísért a házig.
– Ígérd meg, hogy soha, de soha többet nem csinálsz semmi ostobaságot, ami bárkit is veszélyeztetne – kötötte a lelkemre.
– Ígérem – feleltem. Majd megcsókolt.
– Most mennem kell, szívem. Szeretlek és boldog karácsonyt – mondta, majd elindult az istálló fele. – Oh! Majd elfelejtettem! – kapott a fejéhez, majd kibányászott a zsebéből egy kis ezüst dobozkát. – Az ajándékod – csókolt meg újra, és eltűnt.

2009. október 25., vasárnap

Suttogó Falak - Songfic

Nos, gondolom senki nem tudja, mi ez? ^^
Akkor elmagyarázom:
1) Válassz egy fandomot/párosítást/szereplőt.
2) Indítsd el a zenelejátszódat véletlenszerű lejátszás módban.
3) Minden dalra írj egy rövid ficet. Ne csalj! Ne lépj át számokat, és csak addig írd, amíg a dal tart.

Nah, igen, a dal megvolt, Rihanna - Russian Roulette (linkeltem a címhez.)
A párosítás most jelenleg Farah~Aaron, depienddel.

Rövidke lett, remélem tetszeni fog ^^
xoxo
R.


– Aaron, mit történik? – kérdeztem rettegve, miközben felém hátrálva próbált megvédeni.
– Nem tudom! – a hangja tele volt félelemmel. – De nem is szeretném.
Ágak repültek össze-vissza, a szél süvített, és én nagyon féltem.
– Aaron… – a hangom elcsuklott. Az árnyékból három alak lépett elő.
– Nyugodj meg Farah – mondta, majd elindult feléjük.
Nem tudtam, kik azok, nem emlékeztem semmire. Csak azt láttam, hogy Aaron egyre közelebb ér a halálához.
Mert ha odaér, meghal, ez biztos.
– Ne, ne tedd! – vetettem magam utána.
– Farah! Meg kell tennem. Ez a sorsom – simogatta meg az arcom.
A könnyeimtől már nem láttam, és mire feleszméltem, már csak azt láttam, hogy holtan fekszik tőlem nem messze.
Gyorsan odafutottam, és miközben a nevét suttogtam, egymás után megállás nélkül, felsikítottam.
Miért Ő?!

2009. október 16., péntek

Farah Connor: Suttogó falak - 10. fejezet



10.fejezet

A szombat hátralévő része és a vasárnap csendes lábadozásban telt. A csapat tagjai néha benéztek hozzám. Aaron pedig nem mozdult el mellőlem szinte egy percre sem. Vasárnap délutánra már eléggé életerősnek találtam magamat arra, hogy kimehessek egy kicsit a friss levegőre.
 - Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit? – vetettem fel a kérdést, miután hangosan összecsaptam az éppen olvasott könyvemet.
- Szó sem lehet róla! – jött a tömör felelet. – A végén még megfáznál. Így is alig állsz a lábadon.
- Csak egy kicsit! Kérlek Aaron! Meg tudok állni a lábamon, és már szinte semmi bajom.
- Hmm… Nem is tudom. Megyek, megkérdezem Pippát a dologról. Addig is beküldök valakit, hogy ne legyél egyedül – mondta hosszas gondolkodás után.
A lányok sajnos már szombaton elmentek, Gioanna szüleinek magánrepülőjével. Engem nem mertek magukkal vinni, mivel eléggé rossz állapotban voltam.
Szombat hajnalban felment a lázam, majd nem maradt meg bennem semmilyen étel, sem ital. Pippa kezelt, valamilyen szirupfélével, aminek természetesen borzasztó íze volt. De megtette, amit kellett. Vasárnap reggelre még csak hőemelkedésem sem volt, és az evés is jobban ment már.
-          Amint látom, sokkal jobb színben vagy, mint tegnap – hallottam meg Sophie hangját az ajtóból.
-         Oh… ööö… igen, szinte már teljesen jól vagyok – dadogtam a meglepődöttségtől.
Annyira más volt, mint pénteken. Most szinte sugárzott, látszott rajta hogy kiegyensúlyozott és élettel teli. Vállig érő fekete haját egyszerű lófarokba kötötte a feje tetején. Kék farmert és rózsaszínű garbót viselt.
-          Nos… - mondta, miután megmérte a lázam. – Azt hiszem semmi bajod nem lesz, ha kimész kicsit a parkba… Pippa is ezt mondaná – mosolyodott el.
-         Remélem… Milyen az idő odakint? – kérdeztem, majd öltözködni kezdtem.
-         Decemberhez képest is hideg van, szóval melegen öltözz. Lekísérlek én is. Szükségem van levegőre. Aaron úgy is soká ér vissza.
Odakint szokatlanul fagyos volt a levegő, lépteink alatt ropogott a frissen leesett hó, ami csendes homályba vonta a birtokot.
Már egy jó ideje Sophie-n gondolkoztam. Ő sokkal másabb a többieknél, mégis jobban ide tartozik, mint akárki más. Legalább is én úgy gondolom. A személyét még nem tudtam hová tenni magamban. Nagyon kedves viszont titokzatosabb bármelyik embernél, akit valaha is ismertem. Ő biztosan tudna válaszolni pár kérdésemre, amin régóta gondolkoztam már, csak nem volt kinek feltennem őket.
-          Sophie? – kezdtem.
-         Hmm? – kérdezett vissza mosolyogva.
-         Te mióta vagy… Ööö… olyan, mint… – hebegtem. Nem találtam a megfelelő szavakat.
-         Mint te?
-         Igen. Mint én. Másabb, mint a többiek. – feleltem halkan.
-         Farah! Igaz, hogy mi másak vagyunk, mint az átlagos emberek, de ez nem átok. Mi mind különlegesek vagyunk. Egytől egyig. Hidd el, hogy néha mindenki szeretne átlagos lenni… - gondolkozott el. – A sorsunkat nem mi választjuk… Tudod, én Edinburghban születtem. Nem messze innen. Kisgyermekkoromban nyaranként sokat jártunk a kastély területére a barátaimmal. Aztán egy napon, éppen erre játszottunk, betévedtünk a kastély valamely kazamatájába. Szétszéledtünk és eltévedtünk a sötétben – mondta egyre halkuló hangon. – Mint mondtam – itt megköszörülte a torkát – régen történt és kisgyerek voltam. De egy fény vezetett ki a labirintus rendszerből szabadba. Majd utána, lassan és fokozatosan előjöttek a képességeim. Ez olyan 6-7 éves koromban történhetett. Hozzá szoktam ahhoz, hogy más vagyok, mint a többiek. Különleges. De itt nem én vagyok az egyedüli Farah. Sokan vagyunk és összetartunk, mint egy nagy család. Érted?
-         Igen. Azt hiszem értem. Remélem, nem bánod a kérdéseimet… Csak nekem ez az egész annyira új és félelmetes. Te nem láttad, hogy milyen volt az, amikor az erőm kiszabadult belőlem… Rengeteg dolog van még, amit tudni szeretnék.
-         Azt hiszem, hogy ha nem is láttam, éreztem az erőd kicsapódását.  Ahogy tudom, hogy szép kis repedést csináltál a falra… - mosolygott. – Kérdezz csak bátran, akármikor. Volt időm hozzászokni a kérdésekhez. Hiszen közülünk az én erőm a legöregebb.
-         És mi a te képességed? – kérdeztem, mire kacarászva hátrahajtotta a fejét.
-         Hmm… Mindenből egy kicsi. Hogy is mondjam. Főleg mentális képességek, mint a telepátia, telekinézis, pszihometria és még sorolhatnám, de a lényege az, hogy a tudatomhoz vannak kötve. Akárcsak neked Farah. Az erőd óriási. Még meg kell tanulnod biztonságosan kezelni. Így tovább is fejlesztheted és majd talán új képességekre is szert tehetsz… nos, azt hiszem mára elég is a kérdésekből. Elég hideg van idekint. A végén csak még jobban megbetegszel. Nem akarom, hogy Aaron dühös legyen.
Kellemes csendben és vacogva elindultunk a kastély felé. Most, hogy így szétnéztem, többen is voltak idelent a parkban. Nem túl sokan, de elegen ahhoz, hogy már ne legyen alkalmas hely egy bizalmas beszélgetéshez.

Szinte a semmiből előtűnve egy lány és egy fiú került velünk szembe. Felénk tartottak. A lány vérvörös haja kócosan lobogott utána. Magas volt és karcsú, valami borzalmas fekete sminket viselt, kezét pedig a zsebében tartotta. A fiúnak rövidre nyírt fekete haja volt, piszkos szürke szemei alatt lila karikák. Pupillája olyan tág volt, hogy a szeme színe szinte nem is látszott.
-         Nocsak, nocsak… friss husi? – szólalt meg a lány idegesítően magas hangon, miközben egyenesen a szemembe nézett. Nyilván rám gondolt.
         „ Ne aggódj Farah! Nem fognak bántani! Csak a szájuk nagy. Félnek tőlünk, el sem hinnéd mennyire! „hallottam Sophie hangját a fejemben.
-         Vigyázz a nyelvedre Sasha! Vagy te is úgy akarsz járni, mint Joshua? Tudod, könnyedén elintézhetem… - mondta arrogánsan Sophie. Joshua nevére összerezzentem, eszembe jutatta azt, hogy mikre is képes… Ha személyesen találkozunk, biztosan nem ússza meg épp bőrrel.
-         Nagyon vicces… - horkantott fel a fiú. – De úgy is ti húzzátok a rövidebbet ribanc! – mondta, majd ment közben ellökte Sophiet, aki hátra esett a hóban.
Ezt már én sem tűrhettem tétlenül. Akkora lökést adtam feléjük, hogy kb. 25 métert repültek hátrébb, majd a kastély sarkába ütközve megálltak. Nem érdekelt, hogy látta e valaki vagy nem. Ilyet senki sem tehet büntetlenül. Mikor felocsúdtak a fájdalmukból és abból, hogy mi is történt velük, öklüket rázva indultak el felénk mind a ketten, majd még páran a kert területéről is.
-         Ideje mennünk! – szólalt meg végül Sophie, miután felsegítettem a földről.
-         Nem késő már? – kérdeztem vissza félve.
-         Soha sem késő - felelt határozottan. – Nem akarom, hogy rossz vége legyen a dolognak.
-         Lenne esélyünk? – kérdeztem félve.
-         Hmm… - gondolkozott el egy pillanatig. – azokkal, akiket az előbb olyan szépen lerendeztél minden bizonnyal. Tudod, a drogok és a hasonló kábítószerek gyengítik az elméjükből származó képességüket. Amikor beveszik a szereket, először az erejük sokszorosára nő, majd hirtelen lecsökken, és pár napig úgy is marad. Addig, amíg újra be nem veszik. De teljesen tönkremegy tőle a szervezetük. Volt, aki nem is élte túl… Ők pedig a Bálra alaposan belőtték magukat…
-         Tehát akkor lenne esélyünk! – vágtam rá hirtelen.
-         Oh Farah! Ez most nem a megfelelő alkalom erre a… khm… agresszív véleménycserére. Lesz még erre alkalmad. Több, is mint szeretnéd – mondta, majd a megszorította a csuklómat…
Erős rántást éreztem a köldökömben és elhomályosult előttem a világ. Majd amikor kinyitottam a szemem már a szobámban voltunk.
-         Legközelebb igazán szólhatnál, ha ilyet akarsz csinálni! – mondtam öklendezve és könnyes szemmel a teleportálástól.
-         Elnézést – felelt nevetve.
-         Mi ilyen vicces?
-         Csak… csak… látnod kéne ilyenkor, hogy milyen képet vágsz. Mindent megér.
-         Nekem nem igazán – rohantam be a fürdőszobába. Mert nem akartam viszont látni az ebédemet a szoba közepén.
Nem sokkal később Aaron és Pippa is megérkezett. Tudomást szereztek a kis sétánkról a kertben és arról a bizonyos kis „incidensről” Sashával és azzal a fiúval.
-         Azt hiszem Farah, hogy nagyobb biztonságban lennél, ha valaki állandóan melletted lenne – mondta végül Pippa.
-         De háth… mindig van mellettem valaki! Sophie is ott volt! És Aaron sem hagy egyedül soha! Egyébként meg nincs szükségem testőrre. Nem árthatnak nekem.
-         Ebben nem lennék olyan biztos! – mondta kissé elgondolkodva Sophie. – Valamiért nagyon fáj rád a foguk. Tudnád miket gondoltak… - borzongott meg végezetül.
-         Én nem szólok bele – mondta csendesen Aaron, mire nagyon csúnyán nézhettem rá, mert még a szemét is lesütötte.
-         Pippa drága! Kérlek, szólj Wolfie-nak! – Szükség lesz a… hmm… hogy is mondjam – vigyorodott el – a fizikumára.
-         Wolfie?! – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Az a benga állat? Akinek egy órás méretű farkas van a hátára tetoválva??? Meg tudom védeni magam! A francokat is! Elegem van! – keltem ki magamból.
-         Csak nem félsz tőle? – kérdezte még mindig mosollyal a szája sarkában Sophie.
-         Kellene?
-         Nem kis csillag. Neked nem – dörmögte Wolfie az ajtóból. Óriás termete minden alkalommal meglepett, amikor csak találkoztunk. Aiden haverjai közé tartozott, de csak futólag ismertem. Széles vállaival, és több mint két méteres magasságával alig fért be az ajtón. Mind ehhez napbarnított bőr sötét haj, és folyamatos vigyor társult, amivel úgy nézett ki, mint egy túlmértezett óriási és veszélyes óvodás. - Mi van? Most miért nézel így rám? Csak nem megijedtél a jó öreg Wolfie bácsitól?
-         Nincs okom a félelemre, ezt épp az előbb mondtad… És egyébként is meg tudom védeni magam – duzzogtam.
-         Ezt már mintha hallottuk volna – szólt bele Pippa. – Sajnos nekem és Sophie-nak mennünk kell, még sok dolgunk van, és holnap haza kell utaznunk. Jut eszembe! Aaron! Segítsetek összepakolni Fay holmiját – fejezte be, majd ki is ment az ajtón maga után vonszolva Sophie-t, aki még egy utolsó pillantást vetett hármunkra.

-         Inkább én is mennék… - mondtam este fele. Miután a fiúk már túl voltak a sokadik focimeccs és a legjobb játékos kitárgyalásán.  – Ki szellőztetném a fejem egy kicsit.

-         Nyisd ki az ablakot, azon is jön be friss levegő – mondta mosollyal a szája sarkában.

-         De én inkább sétálnék.

-         Nem mész semerre sem Bogaram, amíg én azt nem mondom. Itt most én vagyok a góré, és én felelek a testi épségedért. Nagyon kellesz nekik valamiért, tehát a szünet alatt is folyamatosan őrizve leszel. Persze csak észrevétlenül. Akár hiszed, akár nem, és is londoni vagyok, tehát még messzire sem kell mennem.

-         Már alig várom… - huppantam le egy fotelba, dühömben. Tehát az egész szünetben megfigyelés alatt leszek. Jobban nem is alakulhatna a karácsony!

2009. október 5., hétfő

Angyali érintés


5. fejezet

Egy kudarcba fulladt "randevú"... avagy mire nem képes egy rózsaszál?

Miután ezt megkérdezte, Kyle várakozóan néz rám.
– Nos, jössz vagy nem? Tíz perc múlva lejár a munkaidőm.
– Öö... végülis, elmehetek. Csak előbb elmennék a mosdóba. Merre találom? – Mielőtt elmegyünk, mindenképp emberré kell válnom. A végén még azt hinnék, hogy Kyle nem normális!
– Arra! – Mutat kajánul a bolt hátulja felé. – El ne tévedj! – Kacsint rám, mire elpirulok.
– Egy pillanat, és jövök.
Zavarban oldalgok a WC felé, hátra sem nézve. A tészták és konzervek között valahogy nem érzem magam biztonságban. Ez jó, paranoiás leszek már a szárazárutól is! Mikor végre odaérek az ajtóhoz, villámgyorsan kinyitom, gyorsan átslusszanok, és nekidőlök az ajtónak.
Ilyen kínos helyzetben is rég voltam…!
Belenézek a tükörbe, és látom, hogy a hajam zilált, a ruhám pedig gyűrött. Na, még csak ez hiányzott…!
A tükörképemre szegezem a tekintetem, és elképzelem, hogy nincsen szárnyam.
Öt másodperc múlva már nem csak képzelem, hanem valóban nincs.
Megigazítom a hajam, lesimítom a ruhám, és az ajtó felé lépek.
Egy pillanat…
Visszarohanok, és rájövök, hogy a szemem barna. Ezzel nincs is semmi gond.
De amíg szárnyam van, a szemem olyan színű, mint Mike-é. Vagyis elképzelhetetlenül, hihetetlenül nagyon kék.
Vajon Kyle észrevette a szemem színét?
Feltűnő?
Igen. Ez nem is kérdés.
Remélem, nem maradt meg benne annyira, hogy kék a szemem… Ez nevetséges! Hiszen az ember csak nem felejt el egy ilyen tekintetet!
Most mit tegyek? Vissza nem változhatok, mert akkor bolondnak nézik szegényt.
Egyetlen lehetőségem maradt: bízni. Bízni abban, hogy nem veszi észre, bízni abban, hogy hamar eltelik ez a kis idő, hogy ha nem is tűnt fel, lehetősége se legyen észrevenni. És bízni abban, hogy nem néz a szemembe.
Egy utolsó pillantás a tükörbe, és mehetek.
Ismét a paradicsomszószok, és a konzervkukoricák között haladok el, de most még idegesebb vagyok.
Az arcizmaim mosolyba kényszerítem, és megpróbálok könnyedebben lépkedni a pénztár felé.
Látom, hogy Kyle átcserélte a pólóját egy egyszerű kék ingre, és egy fekete farmerra.
– Nos, hölgyem, mehetünk? – Kacsint, és a kezét nyújtja.
– Rendben, uram – megyek bele a játékba, és belékarolok.
Kilépünk az ajtón, és majd feldönt egy nagyobb széllöket. Elindulunk egy nagyobb utcán, nem tudom pontosan melyiken, utca névtáblát nem látok, és nem vagyok ismeretes errefele.
Miközben átmegyünk egy zebrán, elkezd beszélni. Eleinte jelentéktelen dolgokról mesél, például, hogy ma mennyi munkája volt, de aztán kezdd érdekesebbé válni a dolog. Magáról kezd mesélni. Úgy tesz, mintha randiznánk, és minél jobban meg kéne ismernem.
– Tudja, Miss, három testvérem van. Mind fiatalabb.
– Valóban? Nekem egy húgom van. De ő is sok. Mit kezd maga ennyi kistestvérrel? – Nevetek fel, mikor elképzelem, hogy egy csapat gyerek között ül, és a Hamupipőkét olvassa nekik.
– Hát, annyira már ők sem kicsik, tudja, Miss? A legfiatalabb Harold, tizenhét éves, és az ikertestvére Mary, őket mindig lehetett azzal piszkálni, hogy fiatalok. Persze, ez akkor volt, mikor még ifjú kisgyermek voltam – mesél, mint egy nagyapa. – De aztán Mary két éve meghalt autóbalesetben.
– Óóó… – szóhoz sem jutok. Ez nem volt a kartonján! – Ez szörnyű! Hogy heverte ki?
– Rengeteg időt töltöttem Harolddal, és a húszéves Julie-vel. Elvittem őket moziba, a parkban sétálgattuk Happy-vel, a bernáthegyi kutyánkkal. Tévéztünk, társasoztunk, vagy egyszerűen csak beszéltünk. A lényeg az volt, hogy együtt legyünk, és néha-néha beszéljünk Mary-ről. Együtt. Néha olyan volt, mintha nem is ment volna el.
– Nem is tudom, mit tennék, ha Bessie… – belegondolni sem merek!
– Bessie az ön kishúga?
– Igen, holnap lesz tizenhat. Vettem neki egy nyakláncot.
– Ó, a mesés tizenhat! – Réved el a tekintete. – És ön hány éves?
– Én? Két hét múlva leszek húsz. Annyi idős vagyok, mint a húga – mosolyodok el.
– Valóban? Mindig is szerettem a fiatalabb lányokat – nevet fel.
– Miért, maga hány éves?
– Önhöz képest vén csataló. Huszonhárom voltam a nyáron.
– Nem is olyan öreg! Egy barátnőmmel ma találkoztam, ő tavasszal volt huszonöt – idézem fel Des mosolygós szemét. – És, magának van barátnője? – Nem mintha nem tudnám!
– Nem, sajnálatos módon nincs. Otthagyott egy bizonyos Royce miatt. Valami gazdag ficsúr.
– Ne bánkódjon, meg sem érdemli magát!
– Köszönöm. Maga egy igazi angyal, Charity! – Kitör belőlem a nevetés. Kérdőn néz rám, de én csak legyintek.
Mire abbahagyom, megérkezünk egy eldugott, bűbájos kis kávézó elé. A neve Fekete Rózsa kávéház.
Kissé meglepődök, elvégre eddig egy szót sem ejtettünk arról, hogy ez egy hivatalos randi lenne.
De hát ezek szerint…
Nem mintha nem tetszene Kyle, de öt évvel ezelőtt, mikor is az első barátom elhagyott, akkora trauma volt, hogy megfogadtam, soha többé nem megyek randira, míg be nem töltöm a húszat.
Hát, végülis, majdnem sikerült betartani.
Mindegy. Ez csak egy baráti kávézás. Hiszen nem is ismerem.
Ezt ismételgetem magamban, miközben bemegyünk a bejárati ajtón, és leülünk egy asztalhoz az ablak mellé.
Egymással szemben.
Kyle rendel egy kávét, én pedig egy bögre meleg tejet.
– Nos, hölgyem, mit szólna, ha tegeződnénk? – Néz rám kérdőn a kávéja felett.
– Rendben, úgy is kezdtem ezt unni. Amúgy, szólíts Char-nek, a barátaim – nyomom meg a szót. – Mind így hívnak – mosolygok rá.
– Rendben, Char. Na, én eleget meséltem már magamról, most te jössz. Azt már tudom, hogy van egy húgod.
–Bessie – bólintok. – Bár külsőre nagyon hasonlítunk, de a személyiségünk teljesen más. – sütöm le a szemem.
– Szóval neki is szőke a haja, és kék a szeme?
– Igen. Vagyis nem. Az én szemem barna – emelem fel a tekintetem az asztalterítőről.
– Ez furcsa! – Motyogja. – Meg mertem volna rá esküdni, hogy…
– Tessék? – Teszek úgy, mintha nem hallottam volna.
– Semmi, semmi. Csak motyorásztam – néz mélyen a szemembe.
– Rengeteg köztünk a különbség, többek között az is, hogy Bessie színésznő akar lenni, holott nekem semmi tehetségem hozzá – folytatom.
– És te mit tanulsz? – Kérdi, a kávéjába hörpintve.
– A fő szakom a pszichológia. Szeretek segíteni másokon. És te mit tanulsz? – Kérdem.
– Hát, a New York Főiskolára jártam, csak kirúgtak. Nem tudom miért, csak azt, hogy kirúgtak. Nem volt hol laknom, mert ugye a koleszban nem maradhattam. Először a húgomhoz és a barátnőjéhez költöztem, de aztán a barátnője belém szeretett, így elköltöztem. Most egy barátomnál lakom.
– És miért nem a szüleidhez mentél?
– Most éppen egy világkörüli hajóúton vannak, úgyhogy szerintem nem látnának szívesen – néz ki az ablakon. – És te? Te a szüleidnél laksz?
– Igen. Egy St. Angie nevű faluban. Vagyis, azt hiszem, decemberben várossá nyilvánítják – villantok fel egy széles mosolyt. – A tengerpart közelében van, úgyhogy igazi sellő vagyok – nézek ki én is az ablakon.
Az idő egyre rosszabb.
Esik.
Emberek csak hébe-hóba vannak kint.
De ha jobban figyelek, látom, hogy nincs mindenki egyedül. De nem ám!

Az angyalok általában csak küldetésekre járnak, embereket mentenek meg, csupa egyszerű dolgot csinálnak.
De amint meghalnak, és a felhők fölé kerülnek, mindenki kap magának egy saját embert, akit meg kell védeni. Ugyanaz a munkájuk, mint nekem, csak 24 órában.
Eléggé fárasztó lehet.

Az a néhány bátor járókelő, akik kimerészkedtek ilyen időben, angyallal van kinn. Persze nem mindnek van, de a legtöbbnek igen.
Ha megerőltetem a szemem, átlátok az esőfüggönyön, és egy padon megpillantok egy szerelmespárt.
Átölelik egymást, és csak nézik hol az esőt, hol a másikat. Csak úgy süt belőlük a szerelem, hiába csak néznek.
– Megbocsátasz? – Kérdi Kyle, miközben feláll.
– Persze, menj csak.
– Egy perc – mosolyog rám.
Bólintok, mire a pulthoz megy. Nem figyelek oda, inkább arra koncentrálok, hogy miért ver a szívem ennyire hevesen.
Nem lehetek szerelmes!
Nem is ismerem…
– Megjöttem – huppan le Kyle a mellettem lévő székre.
– Merre voltál? Flörtöltél a pincérnővel? – Kérdem huncutul mosolyogva.
Vajon miért érzem azt, hogy ha tényleg ezt tette volna, kikaparnám a pultos szemét?
Roppant különös… rég éreztem ilyet…
– Ez a tied! – Nyújt felém Kyle egy tökéletes rózsát. Egy baj van vele: fekete.
– Ezt meg miért kellett? – Ugrok fel a székből
– Ezt hogy érted? Azt hittem, örülni fogsz!
– Kyle, őszintén, szerinted mi most randizunk?!
– Hát… nem?
– Nem! – Sziszegem felé. – Miből gondoltad?
– Hát, abból, hogy belém karoltál, meg úgy egyáltalán, eljöttél velem! – Áll fel ő is.
– Ez még nem jelent semmit! – Megfordulok, és a rózsámmal a kezemben elhagyom a kávézót.

Mire kiérek, nem tudom miért, patakzani kezd a könnyem.
Nem értem. Én ezt nem akartam…
Zaklatottan járom a város utcáit, miközben megpróbálok rájönni, hogy ezt miért tettem.
Nem szoktam ilyen lenni…
Mikor felnézek, észreveszem, hogy eltévedtem.
A rózsa még mindig a kezemben van. Legszívesebben eldobnám, de valamiért nem visz rá a lélek, hogy ilyen halálra ítéljek valamit, ami Kyle-hoz kötődik.
Őrület!
Lemegyek az aluljáróba, és felszállok egy metróra, nem figyelem, merre megy.
Ha… ha ennyire felzaklatott egy egyszerű randevú, az azt jelenti, hogy nem vagyok még érett erre.
Lehet, hogy mégis meg kellett volna várnom a huszadik születésnapom.

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy egy néni leül mellém.
– Szerbusz kislányom – néz rám a mindentudó szemeivel.
– Csókolom.
– Merre mész? Zaklatottnak látszol… – hú, hogy nézhetek ki. Vörös szemek, kócos haj, ráadásul a rózsa megvágta a kezem többször is.
– Egy… egy barátnőmhöz megyek – szedem össze magam valamennyire. – És egyszerűen allergiás vagyok, ez minden. – mosolyodom el szomorúan. – És a néni hova megy?
– Én a vasútállomásra. Meglátogatom az unokáimat. Tudod, három van, és a legfiatalabb alig egy hónapja született. Most látom majd először – ül ki egy mosoly az ajkaira. – De ne mondd nekem, hogy egyszerűen csak allergiás vagy! Ilyen vörös szemeket utoljára akkor produkáltam, mikor meghalt a férjem.
– Részvétem.
– Köszönöm, köszönöm. De mindez nagyon, nagyon régen volt.
– El… elképzelhető, hogy ugyan nagyon bőghetnékem van, mégsem tudom, miért?
– Nagyon is, kislány! Amikor otthagytam az egyetemet, nagyon örültem, mégsem tudtam, miért sírok. Csak így, több év távlatából jöttem rá, hogy nem akartam még felnőni…
– Hát, velem történt néhány dolog… – kezek bele, és töviről hegyire mindent elmesélek a hölgynek.
Furcsa. Olyan könnyen beszélgetek egy idegennel, mintha nem most találkoztunk volna először.
De lehet, hogy az oldja meg a nyelvem, hogy sokkal bölcsebb, mint én.
– Hát, nem igazán tudok hozzászólni. Egyértelmű, hogy miért tetted ezt, és erre magadtól kell rájönnöd – áll fel a néni. – Most viszont mennem kell, ez az én megállóm.
– Köszönök mindent! – Nézek a hölgy után.

Nem tudom, meddig utazgatok még a metrón, de az egyik megállónál leszállok.
Körülnézek, és elindulok a Central Park felé.
Leülök egy padra, majd előveszem a telefonom.
Gyorshívóval felhívom az egyest, majd várom, hogy felvegye.
– Halló, itt Hope – szól bele álmosan.
– Szia, Char vagyok. Felkeltettelek?
– Nem, csak a tévét néztem. Na de mondd, miért nem vagy otthon, és miért hívsz?
Nagy levegő. A kezemben forgatott rózsára nézek
– Hope… szerelmes vagyok…