Farah Connor: Suttogó falak - 10. fejezet

10.fejezet

A szombat hátralévő része és a vasárnap csendes lábadozásban telt. A csapat tagjai néha benéztek hozzám. Aaron pedig nem mozdult el mellőlem szinte egy percre sem. Vasárnap délutánra már eléggé életerősnek találtam magamat arra, hogy kimehessek egy kicsit a friss levegőre.

 - Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit? – vetettem fel a kérdést, miután hangosan összecsaptam az éppen olvasott könyvemet.

- Szó sem lehet róla! – jött a tömör felelet. – A végén még megfáznál. Így is alig állsz a lábadon.

- Csak egy kicsit! Kérlek Aaron! Meg tudok állni a lábamon, és már szinte semmi bajom.

- Hmm… Nem is tudom. Megyek, megkérdezem Pippát a dologról. Addig is beküldök valakit, hogy ne legyél egyedül – mondta hosszas gondolkodás után.

A lányok sajnos már szombaton elmentek, Gioanna szüleinek magánrepülőjével. Engem nem mertek magukkal vinni, mivel eléggé rossz állapotban voltam.

Szombat hajnalban felment a lázam, majd nem maradt meg bennem semmilyen étel, sem ital. Pippa kezelt, valamilyen szirupfélével, aminek természetesen borzasztó íze volt. De megtette, amit kellett. Vasárnap reggelre még csak hőemelkedésem sem volt, és az evés is jobban ment már.

-          Amint látom, sokkal jobb színben vagy, mint tegnap – hallottam meg Sophie hangját az ajtóból.

-         Oh… ööö… igen, szinte már teljesen jól vagyok – dadogtam a meglepődöttségtől.

Annyira más volt, mint pénteken. Most szinte sugárzott, látszott rajta hogy kiegyensúlyozott és élettel teli. Vállig érő fekete haját egyszerű lófarokba kötötte a feje tetején. Kék farmert és rózsaszínű garbót viselt.

-          Nos… - mondta, miután megmérte a lázam. – Azt hiszem semmi bajod nem lesz, ha kimész kicsit a parkba… Pippa is ezt mondaná – mosolyodott el.

-         Remélem… Milyen az idő odakint? – kérdeztem, majd öltözködni kezdtem.

-         Decemberhez képest is hideg van, szóval melegen öltözz. Lekísérlek én is. Szükségem van levegőre. Aaron úgy is soká ér vissza.

Odakint szokatlanul fagyos volt a levegő, lépteink alatt ropogott a frissen leesett hó, ami csendes homályba vonta a birtokot.

Már egy jó ideje Sophie-n gondolkoztam. Ő sokkal másabb a többieknél, mégis jobban ide tartozik, mint akárki más. Legalább is én úgy gondolom. A személyét még nem tudtam hová tenni magamban. Nagyon kedves viszont titokzatosabb bármelyik embernél, akit valaha is ismertem. Ő biztosan tudna válaszolni pár kérdésemre, amin régóta gondolkoztam már, csak nem volt kinek feltennem őket.

-          Sophie? – kezdtem.

-         Hmm? – kérdezett vissza mosolyogva.

-         Te mióta vagy… Ööö… olyan, mint… – hebegtem. Nem találtam a megfelelő szavakat.

-         Mint te?

-         Igen. Mint én. Másabb, mint a többiek. – feleltem halkan.

-         Farah! Igaz, hogy mi másak vagyunk, mint az átlagos emberek, de ez nem átok. Mi mind különlegesek vagyunk. Egytől egyig. Hidd el, hogy néha mindenki szeretne átlagos lenni… - gondolkozott el. – A sorsunkat nem mi választjuk… Tudod, én Edinburghban születtem. Nem messze innen. Kisgyermekkoromban nyaranként sokat jártunk a kastély területére a barátaimmal. Aztán egy napon, éppen erre játszottunk, betévedtünk a kastély valamely kazamatájába. Szétszéledtünk és eltévedtünk a sötétben – mondta egyre halkuló hangon. – Mint mondtam – itt megköszörülte a torkát – régen történt és kisgyerek voltam. De egy fény vezetett ki a labirintus rendszerből szabadba. Majd utána, lassan és fokozatosan előjöttek a képességeim. Ez olyan 6-7 éves koromban történhetett. Hozzá szoktam ahhoz, hogy más vagyok, mint a többiek. Különleges. De itt nem én vagyok az egyedüli Farah. Sokan vagyunk és összetartunk, mint egy nagy család. Érted?

-         Igen. Azt hiszem értem. Remélem, nem bánod a kérdéseimet… Csak nekem ez az egész annyira új és félelmetes. Te nem láttad, hogy milyen volt az, amikor az erőm kiszabadult belőlem… Rengeteg dolog van még, amit tudni szeretnék.

-         Azt hiszem, hogy ha nem is láttam, éreztem az erőd kicsapódását.  Ahogy tudom, hogy szép kis repedést csináltál a falra… - mosolygott. – Kérdezz csak bátran, akármikor. Volt időm hozzászokni a kérdésekhez. Hiszen közülünk az én erőm a legöregebb.

-         És mi a te képességed? – kérdeztem, mire kacarászva hátrahajtotta a fejét.

-         Hmm… Mindenből egy kicsi. Hogy is mondjam. Főleg mentális képességek, mint a telepátia, telekinézis, pszihometria és még sorolhatnám, de a lényege az, hogy a tudatomhoz vannak kötve. Akárcsak neked Farah. Az erőd óriási. Még meg kell tanulnod biztonságosan kezelni. Így tovább is fejlesztheted és majd talán új képességekre is szert tehetsz… nos, azt hiszem mára elég is a kérdésekből. Elég hideg van idekint. A végén csak még jobban megbetegszel. Nem akarom, hogy Aaron dühös legyen.

Kellemes csendben és vacogva elindultunk a kastély felé. Most, hogy így szétnéztem, többen is voltak idelent a parkban. Nem túl sokan, de elegen ahhoz, hogy már ne legyen alkalmas hely egy bizalmas beszélgetéshez.

Szinte a semmiből előtűnve egy lány és egy fiú került velünk szembe. Felénk tartottak. A lány vérvörös haja kócosan lobogott utána. Magas volt és karcsú, valami borzalmas fekete sminket viselt, kezét pedig a zsebében tartotta. A fiúnak rövidre nyírt fekete haja volt, piszkos szürke szemei alatt lila karikák. Pupillája olyan tág volt, hogy a szeme színe szinte nem is látszott.

-         Nocsak, nocsak… friss husi? – szólalt meg a lány idegesítően magas hangon, miközben egyenesen a szemembe nézett. Nyilván rám gondolt.

         „ Ne aggódj Farah! Nem fognak bántani! Csak a szájuk nagy. Félnek tőlünk, el sem hinnéd mennyire! „hallottam Sophie hangját a fejemben.

-         Vigyázz a nyelvedre Sasha! Vagy te is úgy akarsz járni, mint Joshua? Tudod, könnyedén elintézhetem… - mondta arrogánsan Sophie. Joshua nevére összerezzentem, eszembe jutatta azt, hogy mikre is képes… Ha személyesen találkozunk, biztosan nem ússza meg épp bőrrel.

-         Nagyon vicces… - horkantott fel a fiú. – De úgy is ti húzzátok a rövidebbet ribanc! – mondta, majd ment közben ellökte Sophiet, aki hátra esett a hóban.

Ezt már én sem tűrhettem tétlenül. Akkora lökést adtam feléjük, hogy kb. 25 métert repültek hátrébb, majd a kastély sarkába ütközve megálltak. Nem érdekelt, hogy látta e valaki vagy nem. Ilyet senki sem tehet büntetlenül. Mikor felocsúdtak a fájdalmukból és abból, hogy mi is történt velük, öklüket rázva indultak el felénk mind a ketten, majd még páran a kert területéről is.

-         Ideje mennünk! – szólalt meg végül Sophie, miután felsegítettem a földről.

-         Nem késő már? – kérdeztem vissza félve.

-         Soha sem késő - felelt határozottan. – Nem akarom, hogy rossz vége legyen a dolognak.

-         Lenne esélyünk? – kérdeztem félve.

-         Hmm… - gondolkozott el egy pillanatig. – azokkal, akiket az előbb olyan szépen lerendeztél minden bizonnyal. Tudod, a drogok és a hasonló kábítószerek gyengítik az elméjükből származó képességüket. Amikor beveszik a szereket, először az erejük sokszorosára nő, majd hirtelen lecsökken, és pár napig úgy is marad. Addig, amíg újra be nem veszik. De teljesen tönkremegy tőle a szervezetük. Volt, aki nem is élte túl… Ők pedig a Bálra alaposan belőtték magukat…

-         Tehát akkor lenne esélyünk! – vágtam rá hirtelen.

-         Oh Farah! Ez most nem a megfelelő alkalom erre a… khm… agresszív véleménycserére. Lesz még erre alkalmad. Több, is mint szeretnéd – mondta, majd a megszorította a csuklómat…

Erős rántást éreztem a köldökömben és elhomályosult előttem a világ. Majd amikor kinyitottam a szemem már a szobámban voltunk.

-         Legközelebb igazán szólhatnál, ha ilyet akarsz csinálni! – mondtam öklendezve és könnyes szemmel a teleportálástól.

-         Elnézést – felelt nevetve.

-         Mi ilyen vicces?

-         Csak… csak… látnod kéne ilyenkor, hogy milyen képet vágsz. Mindent megér.

-         Nekem nem igazán – rohantam be a fürdőszobába. Mert nem akartam viszont látni az ebédemet a szoba közepén.

Nem sokkal később Aaron és Pippa is megérkezett. Tudomást szereztek a kis sétánkról a kertben és arról a bizonyos kis „incidensről” Sashával és azzal a fiúval.

-         Azt hiszem Farah, hogy nagyobb biztonságban lennél, ha valaki állandóan melletted lenne – mondta végül Pippa.

-         De háth… mindig van mellettem valaki! Sophie is ott volt! És Aaron sem hagy egyedül soha! Egyébként meg nincs szükségem testőrre. Nem árthatnak nekem.

-         Ebben nem lennék olyan biztos! – mondta kissé elgondolkodva Sophie. – Valamiért nagyon fáj rád a foguk. Tudnád miket gondoltak… - borzongott meg végezetül.

-         Én nem szólok bele – mondta csendesen Aaron, mire nagyon csúnyán nézhettem rá, mert még a szemét is lesütötte.

-         Pippa drága! Kérlek, szólj Wolfie-nak! – Szükség lesz a… hmm… hogy is mondjam – vigyorodott el – a fizikumára.

-         Wolfie?! – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Az a benga állat? Akinek egy órás méretű farkas van a hátára tetoválva??? Meg tudom védeni magam! A francokat is! Elegem van! – keltem ki magamból.

-         Csak nem félsz tőle? – kérdezte még mindig mosollyal a szája sarkában Sophie.

-         Kellene?

-         Nem kis csillag. Neked nem – dörmögte Wolfie az ajtóból. Óriás termete minden alkalommal meglepett, amikor csak találkoztunk. Aiden haverjai közé tartozott, de csak futólag ismertem. Széles vállaival, és több mint két méteres magasságával alig fért be az ajtón. Mind ehhez napbarnított bőr sötét haj, és folyamatos vigyor társult, amivel úgy nézett ki, mint egy túlmértezett óriási és veszélyes óvodás. - Mi van? Most miért nézel így rám? Csak nem megijedtél a jó öreg Wolfie bácsitól?

-         Nincs okom a félelemre, ezt épp az előbb mondtad… És egyébként is meg tudom védeni magam – duzzogtam.

-         Ezt már mintha hallottuk volna – szólt bele Pippa. – Sajnos nekem és Sophie-nak mennünk kell, még sok dolgunk van, és holnap haza kell utaznunk. Jut eszembe! Aaron! Segítsetek összepakolni Fay holmiját – fejezte be, majd ki is ment az ajtón maga után vonszolva Sophie-t, aki még egy utolsó pillantást vetett hármunkra.

-         Inkább én is mennék… - mondtam este fele. Miután a fiúk már túl voltak a sokadik focimeccs és a legjobb játékos kitárgyalásán.  – Ki szellőztetném a fejem egy kicsit.

-         Nyisd ki az ablakot, azon is jön be friss levegő – mondta mosollyal a szája sarkában.

-         De én inkább sétálnék.

-         Nem mész semerre sem Bogaram, amíg én azt nem mondom. Itt most én vagyok a góré, és én felelek a testi épségedért. Nagyon kellesz nekik valamiért, tehát a szünet alatt is folyamatosan őrizve leszel. Persze csak észrevétlenül. Akár hiszed, akár nem, és is londoni vagyok, tehát még messzire sem kell mennem.

-         Már alig várom… - huppantam le egy fotelba, dühömben. Tehát az egész szünetben megfigyelés alatt leszek. Jobban nem is alakulhatna a karácsony!