Angyali érintés

5. fejezet

Egy kudarcba fulladt "randevú"... avagy mire nem képes egy rózsaszál?

Miután ezt megkérdezte, Kyle várakozóan néz rám.
– Nos, jössz vagy nem? Tíz perc múlva lejár a munkaidőm.
– Öö... végülis, elmehetek. Csak előbb elmennék a mosdóba. Merre találom? – Mielőtt elmegyünk, mindenképp emberré kell válnom. A végén még azt hinnék, hogy Kyle nem normális!
– Arra! – Mutat kajánul a bolt hátulja felé. – El ne tévedj! – Kacsint rám, mire elpirulok.
– Egy pillanat, és jövök.
Zavarban oldalgok a WC felé, hátra sem nézve. A tészták és konzervek között valahogy nem érzem magam biztonságban. Ez jó, paranoiás leszek már a szárazárutól is! Mikor végre odaérek az ajtóhoz, villámgyorsan kinyitom, gyorsan átslusszanok, és nekidőlök az ajtónak.
Ilyen kínos helyzetben is rég voltam…!
Belenézek a tükörbe, és látom, hogy a hajam zilált, a ruhám pedig gyűrött. Na, még csak ez hiányzott…!
A tükörképemre szegezem a tekintetem, és elképzelem, hogy nincsen szárnyam.
Öt másodperc múlva már nem csak képzelem, hanem valóban nincs.
Megigazítom a hajam, lesimítom a ruhám, és az ajtó felé lépek.
Egy pillanat…
Visszarohanok, és rájövök, hogy a szemem barna. Ezzel nincs is semmi gond.
De amíg szárnyam van, a szemem olyan színű, mint Mike-é. Vagyis elképzelhetetlenül, hihetetlenül nagyon kék.
Vajon Kyle észrevette a szemem színét?
Feltűnő?
Igen. Ez nem is kérdés.
Remélem, nem maradt meg benne annyira, hogy kék a szemem… Ez nevetséges! Hiszen az ember csak nem felejt el egy ilyen tekintetet!
Most mit tegyek? Vissza nem változhatok, mert akkor bolondnak nézik szegényt.
Egyetlen lehetőségem maradt: bízni. Bízni abban, hogy nem veszi észre, bízni abban, hogy hamar eltelik ez a kis idő, hogy ha nem is tűnt fel, lehetősége se legyen észrevenni. És bízni abban, hogy nem néz a szemembe.
Egy utolsó pillantás a tükörbe, és mehetek.
Ismét a paradicsomszószok, és a konzervkukoricák között haladok el, de most még idegesebb vagyok.
Az arcizmaim mosolyba kényszerítem, és megpróbálok könnyedebben lépkedni a pénztár felé.
Látom, hogy Kyle átcserélte a pólóját egy egyszerű kék ingre, és egy fekete farmerra.
– Nos, hölgyem, mehetünk? – Kacsint, és a kezét nyújtja.
– Rendben, uram – megyek bele a játékba, és belékarolok.
Kilépünk az ajtón, és majd feldönt egy nagyobb széllöket. Elindulunk egy nagyobb utcán, nem tudom pontosan melyiken, utca névtáblát nem látok, és nem vagyok ismeretes errefele.
Miközben átmegyünk egy zebrán, elkezd beszélni. Eleinte jelentéktelen dolgokról mesél, például, hogy ma mennyi munkája volt, de aztán kezdd érdekesebbé válni a dolog. Magáról kezd mesélni. Úgy tesz, mintha randiznánk, és minél jobban meg kéne ismernem.
– Tudja, Miss, három testvérem van. Mind fiatalabb.
– Valóban? Nekem egy húgom van. De ő is sok. Mit kezd maga ennyi kistestvérrel? – Nevetek fel, mikor elképzelem, hogy egy csapat gyerek között ül, és a Hamupipőkét olvassa nekik.
– Hát, annyira már ők sem kicsik, tudja, Miss? A legfiatalabb Harold, tizenhét éves, és az ikertestvére Mary, őket mindig lehetett azzal piszkálni, hogy fiatalok. Persze, ez akkor volt, mikor még ifjú kisgyermek voltam – mesél, mint egy nagyapa. – De aztán Mary két éve meghalt autóbalesetben.
– Óóó… – szóhoz sem jutok. Ez nem volt a kartonján! – Ez szörnyű! Hogy heverte ki?
– Rengeteg időt töltöttem Harolddal, és a húszéves Julie-vel. Elvittem őket moziba, a parkban sétálgattuk Happy-vel, a bernáthegyi kutyánkkal. Tévéztünk, társasoztunk, vagy egyszerűen csak beszéltünk. A lényeg az volt, hogy együtt legyünk, és néha-néha beszéljünk Mary-ről. Együtt. Néha olyan volt, mintha nem is ment volna el.
– Nem is tudom, mit tennék, ha Bessie… – belegondolni sem merek!
– Bessie az ön kishúga?
– Igen, holnap lesz tizenhat. Vettem neki egy nyakláncot.
– Ó, a mesés tizenhat! – Réved el a tekintete. – És ön hány éves?
– Én? Két hét múlva leszek húsz. Annyi idős vagyok, mint a húga – mosolyodok el.
– Valóban? Mindig is szerettem a fiatalabb lányokat – nevet fel.
– Miért, maga hány éves?
– Önhöz képest vén csataló. Huszonhárom voltam a nyáron.
– Nem is olyan öreg! Egy barátnőmmel ma találkoztam, ő tavasszal volt huszonöt – idézem fel Des mosolygós szemét. – És, magának van barátnője? – Nem mintha nem tudnám!
– Nem, sajnálatos módon nincs. Otthagyott egy bizonyos Royce miatt. Valami gazdag ficsúr.
– Ne bánkódjon, meg sem érdemli magát!
– Köszönöm. Maga egy igazi angyal, Charity! – Kitör belőlem a nevetés. Kérdőn néz rám, de én csak legyintek.
Mire abbahagyom, megérkezünk egy eldugott, bűbájos kis kávézó elé. A neve Fekete Rózsa kávéház.
Kissé meglepődök, elvégre eddig egy szót sem ejtettünk arról, hogy ez egy hivatalos randi lenne.
De hát ezek szerint…
Nem mintha nem tetszene Kyle, de öt évvel ezelőtt, mikor is az első barátom elhagyott, akkora trauma volt, hogy megfogadtam, soha többé nem megyek randira, míg be nem töltöm a húszat.
Hát, végülis, majdnem sikerült betartani.
Mindegy. Ez csak egy baráti kávézás. Hiszen nem is ismerem.
Ezt ismételgetem magamban, miközben bemegyünk a bejárati ajtón, és leülünk egy asztalhoz az ablak mellé.
Egymással szemben.
Kyle rendel egy kávét, én pedig egy bögre meleg tejet.
– Nos, hölgyem, mit szólna, ha tegeződnénk? – Néz rám kérdőn a kávéja felett.
– Rendben, úgy is kezdtem ezt unni. Amúgy, szólíts Char-nek, a barátaim – nyomom meg a szót. – Mind így hívnak – mosolygok rá.
– Rendben, Char. Na, én eleget meséltem már magamról, most te jössz. Azt már tudom, hogy van egy húgod.
–Bessie – bólintok. – Bár külsőre nagyon hasonlítunk, de a személyiségünk teljesen más. – sütöm le a szemem.
– Szóval neki is szőke a haja, és kék a szeme?
– Igen. Vagyis nem. Az én szemem barna – emelem fel a tekintetem az asztalterítőről.
– Ez furcsa! – Motyogja. – Meg mertem volna rá esküdni, hogy…
– Tessék? – Teszek úgy, mintha nem hallottam volna.
– Semmi, semmi. Csak motyorásztam – néz mélyen a szemembe.
– Rengeteg köztünk a különbség, többek között az is, hogy Bessie színésznő akar lenni, holott nekem semmi tehetségem hozzá – folytatom.
– És te mit tanulsz? – Kérdi, a kávéjába hörpintve.
– A fő szakom a pszichológia. Szeretek segíteni másokon. És te mit tanulsz? – Kérdem.
– Hát, a New York Főiskolára jártam, csak kirúgtak. Nem tudom miért, csak azt, hogy kirúgtak. Nem volt hol laknom, mert ugye a koleszban nem maradhattam. Először a húgomhoz és a barátnőjéhez költöztem, de aztán a barátnője belém szeretett, így elköltöztem. Most egy barátomnál lakom.
– És miért nem a szüleidhez mentél?
– Most éppen egy világkörüli hajóúton vannak, úgyhogy szerintem nem látnának szívesen – néz ki az ablakon. – És te? Te a szüleidnél laksz?
– Igen. Egy St. Angie nevű faluban. Vagyis, azt hiszem, decemberben várossá nyilvánítják – villantok fel egy széles mosolyt. – A tengerpart közelében van, úgyhogy igazi sellő vagyok – nézek ki én is az ablakon.
Az idő egyre rosszabb.
Esik.
Emberek csak hébe-hóba vannak kint.
De ha jobban figyelek, látom, hogy nincs mindenki egyedül. De nem ám!

Az angyalok általában csak küldetésekre járnak, embereket mentenek meg, csupa egyszerű dolgot csinálnak.
De amint meghalnak, és a felhők fölé kerülnek, mindenki kap magának egy saját embert, akit meg kell védeni. Ugyanaz a munkájuk, mint nekem, csak 24 órában.
Eléggé fárasztó lehet.

Az a néhány bátor járókelő, akik kimerészkedtek ilyen időben, angyallal van kinn. Persze nem mindnek van, de a legtöbbnek igen.
Ha megerőltetem a szemem, átlátok az esőfüggönyön, és egy padon megpillantok egy szerelmespárt.
Átölelik egymást, és csak nézik hol az esőt, hol a másikat. Csak úgy süt belőlük a szerelem, hiába csak néznek.
– Megbocsátasz? – Kérdi Kyle, miközben feláll.
– Persze, menj csak.
– Egy perc – mosolyog rám.
Bólintok, mire a pulthoz megy. Nem figyelek oda, inkább arra koncentrálok, hogy miért ver a szívem ennyire hevesen.
Nem lehetek szerelmes!
Nem is ismerem…
– Megjöttem – huppan le Kyle a mellettem lévő székre.
– Merre voltál? Flörtöltél a pincérnővel? – Kérdem huncutul mosolyogva.
Vajon miért érzem azt, hogy ha tényleg ezt tette volna, kikaparnám a pultos szemét?
Roppant különös… rég éreztem ilyet…
– Ez a tied! – Nyújt felém Kyle egy tökéletes rózsát. Egy baj van vele: fekete.
– Ezt meg miért kellett? – Ugrok fel a székből
– Ezt hogy érted? Azt hittem, örülni fogsz!
– Kyle, őszintén, szerinted mi most randizunk?!
– Hát… nem?
– Nem! – Sziszegem felé. – Miből gondoltad?
– Hát, abból, hogy belém karoltál, meg úgy egyáltalán, eljöttél velem! – Áll fel ő is.
– Ez még nem jelent semmit! – Megfordulok, és a rózsámmal a kezemben elhagyom a kávézót.

Mire kiérek, nem tudom miért, patakzani kezd a könnyem.
Nem értem. Én ezt nem akartam…
Zaklatottan járom a város utcáit, miközben megpróbálok rájönni, hogy ezt miért tettem.
Nem szoktam ilyen lenni…
Mikor felnézek, észreveszem, hogy eltévedtem.
A rózsa még mindig a kezemben van. Legszívesebben eldobnám, de valamiért nem visz rá a lélek, hogy ilyen halálra ítéljek valamit, ami Kyle-hoz kötődik.
Őrület!
Lemegyek az aluljáróba, és felszállok egy metróra, nem figyelem, merre megy.
Ha… ha ennyire felzaklatott egy egyszerű randevú, az azt jelenti, hogy nem vagyok még érett erre.
Lehet, hogy mégis meg kellett volna várnom a huszadik születésnapom.

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy egy néni leül mellém.
– Szerbusz kislányom – néz rám a mindentudó szemeivel.
– Csókolom.
– Merre mész? Zaklatottnak látszol… – hú, hogy nézhetek ki. Vörös szemek, kócos haj, ráadásul a rózsa megvágta a kezem többször is.
– Egy… egy barátnőmhöz megyek – szedem össze magam valamennyire. – És egyszerűen allergiás vagyok, ez minden. – mosolyodom el szomorúan. – És a néni hova megy?
– Én a vasútállomásra. Meglátogatom az unokáimat. Tudod, három van, és a legfiatalabb alig egy hónapja született. Most látom majd először – ül ki egy mosoly az ajkaira. – De ne mondd nekem, hogy egyszerűen csak allergiás vagy! Ilyen vörös szemeket utoljára akkor produkáltam, mikor meghalt a férjem.
– Részvétem.
– Köszönöm, köszönöm. De mindez nagyon, nagyon régen volt.
– El… elképzelhető, hogy ugyan nagyon bőghetnékem van, mégsem tudom, miért?
– Nagyon is, kislány! Amikor otthagytam az egyetemet, nagyon örültem, mégsem tudtam, miért sírok. Csak így, több év távlatából jöttem rá, hogy nem akartam még felnőni…
– Hát, velem történt néhány dolog… – kezek bele, és töviről hegyire mindent elmesélek a hölgynek.
Furcsa. Olyan könnyen beszélgetek egy idegennel, mintha nem most találkoztunk volna először.
De lehet, hogy az oldja meg a nyelvem, hogy sokkal bölcsebb, mint én.
– Hát, nem igazán tudok hozzászólni. Egyértelmű, hogy miért tetted ezt, és erre magadtól kell rájönnöd – áll fel a néni. – Most viszont mennem kell, ez az én megállóm.
– Köszönök mindent! – Nézek a hölgy után.

Nem tudom, meddig utazgatok még a metrón, de az egyik megállónál leszállok.
Körülnézek, és elindulok a Central Park felé.
Leülök egy padra, majd előveszem a telefonom.
Gyorshívóval felhívom az egyest, majd várom, hogy felvegye.
– Halló, itt Hope – szól bele álmosan.
– Szia, Char vagyok. Felkeltettelek?
– Nem, csak a tévét néztem. Na de mondd, miért nem vagy otthon, és miért hívsz?
Nagy levegő. A kezemben forgatott rózsára nézek
– Hope… szerelmes vagyok…