Farah Connor: Suttogó falak - 9. fejezet

9. fejezet
Több mint váratlan

Talán elájultam a sokktól...
Egy rántásra emlékszem a hasamban, majd rettenetes hányinger tört rám. Mintha kitépték volna a gyomromat a helyéről. Mind ezek után pedig teljes sötétség…
- Te teljesen megőrültél? – ordította valaki.
- Meg is halhattál volna – mondta egy másik lány halkan.
- Ez mély volt ember. De tulajdonképpen miért is hívtál ide minket? – dörmögte egy idősebb fiú.
- Pippának igaza volt! – szólt egy ismerős hang.
- Én… Én azt hittem, hogy mi vagyunk az utolsók! – mondta ledöbbenve a lány, aki az előbb még ordított.
- Nem Joy. Ezek szerint nem – válaszolt megint az ismerős hang.
Aaron?! Álmodom talán? Nem halt meg? Vagy én is meghaltam?
Kinyitottam a szemem. Egy ágyon feküdtem, valakiknek a koli szobájukban. A falon poszterek, valószínűleg lányszoba volt. A helyiség többi részén pedáns rend. Körülöttem emberek, akik mind engem néztek.
- Hol vagyok? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Farah! Pippa vagyok – kezdte a halk szavú lány mellettem. – Az iskolában vagy. Biztonságban. Elájultál… és ide hoztak.
- Inkább Aaron hozott ide, miután sokkot kaptál az életveszélyes kis mutatványától. - szólt közbe indulatosan Joy.
- A… Aaron? – kérdeztem, és a hirtelen felültem az ágyon, amibe beleszédült a fejem, és ismét hányinger tört rám. – Hol van?
- Itt vagyok – mondta halkan a többi ember mögül előlépve. Aranybarna haja feketének hatott a félhomályban, és a szemei is kialvatlannak és gondterheltnek tűntek. Az arcát és karját horzsolások, karcolások borították. – Élek Farah. Nem haltam meg, de biztosnak kellett lennem abban, hogy te is egy vagy közülünk.
- Tessék?- kérdeztem lassan. A fejem még mindig fájt, és elég lassan dolgozta fel az új információkat.
- Sajnálom. Bele sem gondoltam, hogy ilyen következményei is lehetnek a… dolognak.
- AZT HITTEM, HIGY MEGHALTÁL! – keltem ki magamból. – Méghozzá az én hibámból… mert… mert bíztál bennem. Én pedig nem tudtalak megmenteni. Én… nem is tudok mit mondani. – dadogtam.
- Bocsáss meg kérlek! – mondta, majd leült mellém és szorosan átölelt. Ha akartam sem tudtam volna szabadulni.
- Becsaptál! Hazudtál. Végig csak játszottál velem? – zokogtam.
- Nem! Hogy mondhatsz ilyet? Minden szavam igaz volt. Soha nem hazudtam neked. Szeretlek Fay! Te is tudod. – Olyan szorosan húzott magához, hogy a bordáim majd összeroppantak.
- Nem értem… - motyogtam.
- Tessék?- kérdezett vissza Pippa. Nagy nehezen kiszabadultam Aaron szorításából, és elvettem egy zsebkendőt Fabientől, a raszta hajú fekete sráctól.
- Én… csak… nem értem… hogy mi történik – szipogtam. – Amióta ebbe az iskolába kerültem, az életem fenekestől felfordult, nincs egy nyugodt napom sem, hogy ne történne valami… valami természetfeletti és furcsa. És most ha jól értem, azt mondjátok, hogy nem vagyok ezzel egyedül? De ha ti mind eddig tudtátok, csak ölbe tett kézzel néztétek a szenvedésünket? Hogy mi mindenen kellett keresztülmennünk azért, hogy még most is éljünk – szóltam megvetően.
- Hey kislány! Nyugi van! – kezdte az egyik kigyúrt srác, aki eléggé hasonlított Aaron-re. – Azt hiszed, hogy mi tudtuk? Ha tudtuk volna, akkor nem járnánk itt, ahol most.
- Azt hittük, hogy mi vagyunk az utolsók… és, hogy most már mindennek vége lesz – mentegetőzött Joy.
- Az utolsók? Minek lenne vége? Miért történik ez velünk?
- Hát… ez borzasztó bonyolult, és évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza. Gondolom, ismered a kastélyhoz tartozó legendákat. Vagyis a lényegüket biztosan.
- Persze. Marie és Zachary tiltott szerelme, aminek tragikus vége lett…
- Igen-igen. Valahogy így. Az emberek legalább is így ismerik. De ez nem igaz - kezdett bele a monológjába a nagydarab srác: Aiden.
- A lényeg nem ez – helyesbített Pippa.
- Pip! Ne szólj, már bele kérlek… a lényeg nagyon is kapcsolódik ehhez. Na tehát. Mint mondtam, ez nem igaz. Nem is tudom, hogyan keletkezett ez az ostoba legenda. De ha akarnánk, sem tudnánk megváltoztatni egy ilyen régi történetet. Az igazság dióhéjban annyi, hogy Marie boszorkány volt, és megbűvölte az egész családot. Leginkább Zacharyt. Gondolom a pénz a hatalom meg az egyebek miatt.
- Oh jee ember… a pénz nagyúr – vágott közbe egy göndör hajú kómás srác két ember mögül.
- Ne is foglalkozz Natheniellel, csak be van szívva. Kérlek, folytasd A (Aiden) – szólt egy alacsony fekete hajú lány a sarokból.
- Szóval: erre az egészre valahogy Zachary jövendőbelije Roxanne rájött. Megtudta, hogy a varázst csak úgy törheti meg, ha megöli Mariet. Amint tudjuk meg is tette. De Marie még halála előtt elátkozta őt és egész családját, ha nem élhet, akkor ők sem fognak. A végét pedig már tudjuk. Tiszta téboly. Mind meghaltak. A kastély összes lakója. Az óta is történnek ún. „titkos” halálesetek a kastélyban és területén – horkantott fel.
- Mert nem vagyunk egyedül- mondta a kis fekete hajú lány a sarokból. – Nem csak mi vagyunk itt, akik különleges képességekkel bírnak. Vannak még rajtunk kívül olyanok, akik a sötétségből táplálkoznak, onnan nyerik az erejüket. Nem úgy, mint mi – húzta el a száját. – azok a titkos halálesetek mind az ő nevükhöz fűződnek. Ők okozzák mindet. Puszta szórakozásból embereket kínoznak és mészárolnak, mintha az egész csak valami játék lenne. De nem az – fejezte be indulattól és gyűlölettől izzó borostyán szemekkel.
- Tiszta sor? – kérdezte Fabien.
- Ó istenem! De még mennyire tiszta – nyögtem. – Napközben elvegyülnek közöttünk, de éjjel… bele gondolni se merek. Titkos szertartások, emberáldozatok és ilyesmik. Igaz?
- Van esze a csajnak! – motyogta Aaiden Aaronnek.
- Mintha már mondtam volna! – válaszolt.
- Az a legfélelmetesebb benne, hogy tényleg köztünk járnak, észre sem vennénk őket, ha nem tudnánk, mit keressünk. Drogoznak, isznak, és amint tudod, a gyilkosságtól sem riadnak vissza – mondta undorodva Joy.
- Ezért vagyunk mi, akik a fényből nyerjük az erőnket, azaz Roxanne-től. Megvédjük a diákokat, ahogy tudjuk, de ez már nem mehet így sokáig. Közeleg a vég… valamelyikünk vége… - fejezte be a lány a sarokból, távolba révedő szemekkel.
16-17 éves körül lehetett. A folyosón már láttam párszor, de akkor mindig vidámnak és beszédesnek tűnt. Viszont most, ahogy ott ült a sarokban gondolataiba merülve, olyan elgyötörtnek látszott, mint akit már nem érhet meglepetés és már mindent átélt volna…
Mintha az élet tüze is kihunyni készülne szemeiben.
Észrevette, hogy nézem, gyorsan elfordítottam a fejemet. Ő pedig felállt, lesimította ruhájáról a ráncokat, majd kisétált a szobából. Reméltem, hogy nem sértettem meg a bámulásommal. Nem olyannak tűnt, mint akit ez zavarna, hisz gyönyörű volt, és folyamatos fiú koszorúval járt kelt az iskola területén.
- Csak megkeresi a többieket, és szól nekik – nyugtatott meg Pip.
- Ez Sophie. Csak jön és megy, amikor kedve tartja, amúgy kedves lány. Majd meg ismered – suttogta Aaron a fülembe.
- Olyan fáradt vagyok – ásította egy hosszú szőke hajú lány Nathaniel ölében. – Nem mehetnénk már?
- Nem Camille – jött a tömör felelet. – Megvárjuk a többieket.
- Egy óra, amíg megtalálja őket! – sopánkodott Camille.
- Nem, ha Aaron is segít neki. Igaz öcsi? – ütötte vállba Aaront Aiden, olyan erővel, hogy én is beleremegtem, de Aaron meg se érezte.
- Hát… nem is tudom – mondta. – Mi lesz Farahval?
- Itt vagyunk, és vigyázunk rá. Nem lesz baja. Ne aggódj – fejezte be a beszélgetést Joy.
Aaron megpuszilta a homlokom, majd kivonszolta magát az ajtón.
Hirtelen rettenetes fejfájás tört rám. Az érzékeim teljesen eltompultak, szinte nem is láttam. A homlokom izzadt, és a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Tovább kúszott a testem többi részére is. Egy percen belül már mindenem elviselhetetlenül sajgott, mintha ezer késsel szurkálnának, és tűzbe dobtak volna… Ha képes lettem volna sikítani, akkor megállás nélkül azt teszem, de a fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy egy hang nem jött ki a torkomon. Vonaglottam és remegtem, mintha a végtagjaim külön életre keltek volna. A fájdalom minden egyes szívverésemmel erősebbé vált. Az erőmet szintén nem tudtam megfékezni, így fellökött az ágy felé, és mint valami burok próbált körülvenni, de semmit sem segített. Erre már az emberek helyettem is sikítottak és rémüldöztek.
„Fogjátok le! Mi történik? Hozzátok vissza a lányt” kiáltásokat hallottam magam körül. Majd kivágódott az ajtó és még többen özönlöttek be a cseppnyi szobába.
- Mi történik vele? – hallottam Aaron kétségbeesett kiáltását a közelből.
- Azt hiszem, hogy… Talán… Nem! Biztos vagyok benne… hogy ez Joshua. Az ő erejét érzem a levegőben. Azonnal meg kell állítanunk, különben tragikus vége lehet ennek az éjszakának.
- Az a mocskos szemétláda! Megölöm, esküszöm, megtalálom és megölöm! – dühöngött Aaron közvetlen mellettem.
- Én is veled megyek! – mondta Gioanna. Ők vajon mit keresnek itt? És tudnak már mindent, vagy egyáltalán akármit is?
Ismét szörnyű görcsroham tört rám. Torkom szakadtából sikítottam. De rájöttem, hogy ezzel csak ingerlem támadómat, hiszen a sikítás hangerejével a fájdalmam is csak egyre nőtt.
Ólomsúly nehezedett a végtagjaimra. Valaki megpróbált lenyomni az ágyra. Nem sikerült. Sőt még rontott is a helyzeten. Túl nagy volt neki az erőm, ami miután elengedett, robbanásszerűen tört ki belőlem, több mint 20 embert a falhoz csapva.
Már kezdem a halálért esedezni. Az is jobb lenne, mint itt és így szenvedni… Békés és nyugodt.
A szoba ismét megremegett, de most már nem tőlem.
- Nektek hármatoknak kell lefognotok! Csak úgy sikerülhet! – adta ki a parancsot Phoebe.
Megint éreztem a szorításokat a végtagjaimon. Majd ismét óriási fájdalom hullámot küldtek felém. Nagyobbat, mint eddig bármikor. A hátam ívben kifeszült a kezek között, a torkomat félelmetes sikoly hagyta el.
Majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is maradt abba a fájdalom. Fokozatosan elmúlt. Percek múlva már csak tompa sajgás maradt utána… és a könnyeim halk csordogálása.
Az erőm szép lassan visszakúszott a testembe, ahol bezártam képzeletbeli tömlöcébe, hogy még egy ilyen baleset ne történjen meg többé.
A szoba falai ismét megremegtek, és Aaron állt előttem a semmiből előtűnve pár idősebb sráccal és Annával az oldalán.
- Farah...Farah, semmi baj! Most már minden rendben, lesz – csitított, és az ölébe húzott. – Sírd csak ki magad. Többé nem fog előfordulni. Kezeskedem róla. – Fejemet betemettem a vállgödrébe, és hagytam, hogy a könnyeim záporozzanak.
Miközben átölelt valami sűrű és nedves cseppent a homlokomra az arcáról. Letöröltem a kezemmel, véres csíkot hagyva a szemem fölött. Aaron észrevette.
- Semmi bajom. Nem súlyos – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
- Elintéztük őket – mondta egy idegen srác. – Egy ideig nyugtunk lesz.
- Akkor vége van? – kérdezte Camille.
- Még csak most kezdődik – suttogta rejtélyesen Sophie, majd eltűnt az ajtó mögött.