Angyali érintés

Képzeletben

– Uh, csajok, most végre lányt kell megmentenem! – Grace nagyon lelkes. Szinte mindig pasi jut neki. – A neve Jessica Wood, a férje rendszeresen veri. Nem meri feljelenteni, mert még mindig szereti. Három éve házasok. De, amit ő nem tud, a férje skizofrén. Nem önként veri Jessicát. Ugyanúgy fáj neki, ha nem jobban, mikor megveri, mint Jessnek. Szegény nő! Na de ti mit kaptatok?
– Már megint egy utcai zsebtolvajt kell megbüntetnem. Kezdem unni! – Prue idegesen összehajtja a papírt, és zsebre vágja.
– Jaj, Prue, nem tárgyak! – Nézek rá szemrehányóan. – Nekem egy fiút kell megvédenem, éppen le akar ugrani egy ház tetejéről. Huszonhárom éves, és nincs senkije, elhagyta a menyasszonya, és kirúgták az iskolából, mert valaki lefizette az igazgatót. Nincs semmi értelme, hogy életben maradjon. Amíg nem találkozik velem! – Kacsintok a lányokra, mire Prue megforgatja a szemét.
– Nekem csak egy kisgyereket kell rávennem, hogy vallja be, egyest kapott. Gyerekjáték! – Fait mindig csak ilyen könnyű dolgokat kap!
– Jé, nekem csak egy korházba kell mennem! – Kiált fel Hope. Mindig olyan helyekre hívják, ahol cunami pusztított, vagy valami hasonló természeti katasztrófa. – Gyerekek. Rákos gyerekek. Elhalt bennük az összes remény.
– Ez szörnyű! – Felicity nagyon érzékeny. A Bambin is tud sírni. – Szegény gyerekek! De úgy látszik, veled megyek. Ugyanabba a korházba megyünk. Egy kislány édesanyja meghalt, szívrohama volt. Föl kell vidítanom. Azt hiszem, el fogom magam bőgni…
– Nyugi Fely, ha valami baj van, hívj, menten ott leszek! – mosolygok rá, és látom, hogy Hope elkezdte kinöveszteni repülő végtagjait.

*

Kisgyerekkoromban Anyu mindig angyalkákról mesélt nekem. Vannak jó angyalok, és vannak rosszak, Char. – mondta mindig – És ha nagy leszel, te is olyan szép leszel, mint a festett angyalkák! – bizonygatta mindig.
De én nem hittem neki. Akárhányszor is mesélt róluk, szépet álmodtam, és ennyi.
De amikor azzal állt elém, hogy mindez igaz... Na akkor tudtam, hogy ez nem csak mese.
Ez a kőkemény igazság…

*

Egy ideig csak figyelem, ahogy Hope egy dalt dúdol a reményről*, amíg várja, hogy csukott szeme előtt megjelenő szárnyai alakot öltsenek rajta.
Gyönyörű, kobaltkék színű szárnyai vannak. Hatalmasak, be tudja magát takarni vele.
Körbenézek, és látom, hogy mindenki felöltötte a sajátját.
Prue az ő rövid kis fekete reptetőit, Grace a mélybíbor szárnyait.
Fely már száll is, a narancsszín folt a hátán nagyon kirí a kék égbolt háttere előtt.
Faith még vár. Nem tudja eldönteni, megvárjon-e.
– Menj csak! – bíztatom, mire két pillanat alatt már az égen repül, fehér szárnyai olyanok, mint a felhőpamacsok.

*

Én még nem indulok. New Yorkba kell mennem, ott pedig két órával később van. És az az ember nem most akar leugrani. Hanem egy óra múlva, itteni idő szerint, úgyhogy ráérek.

Felidézem barátnőim szárnyaló alakját, és addig is én is felöltöm angyali valómat.
Almazöld szárnyaim vannak, amik úgy néznek ki, mintha egy hattyútól kölcsönöztem volna, csak persze zöldben.
Felszállok, minél magasabbra, és mint egy mesében, leülök egy felhőre.
Látom, hogy közeledik valaki, de nem foglalkozom vele különösebben, elvégre az égben az ember lát ezt-azt.
Még mindig csak lóbálom a lábam, mélyen elmélkedem, mikor arra eszmélek, hogy egy rózsaszín suhanás mellém huppan.

– Szia, drága Char, hát már meg sem ismersz?! – Kiált fel egy harsány hang. Odakapom a tekintetem, és Destinyt, a legkedvesebb angolt látom mellettem. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor „Angyal-táborban” voltunk, ami olyan, mint a gimnáziumban a gólyatábor.
– Szia! – Ölelem meg, majd törökülésbe húzom a lábaim. – Mi újság veled? Nem láttalak karácsony óta! Mesélj!
– Rendben, de valami alkalmasabb helyen! Velem tartasz a képzeletembe?
– Menjünk! Csak ne maradjunk sokáig. Küldetésem van, nemsoká indulnom kell.

Le kell szögeznem, a képzeletbe való utazás nem azt jelenti, hogy fogom magam, és berepülök Des fejébe.
Nem.
Minden angyalnak, aki elmúlt húsz éves, lehetősége van igényelni egy kisebb nagyobb területet, ami csak az övé.
De ennek feltételei is vannak.
Először is meg kell lennie egy bizonyos számú küldetésnek, ez egyéntől függ.
Másodszor, a csapatának, ha van egyáltalán, minimum öt küldetést végre kell hajtani együtt. Harmadszor, minden hónapban el kell oda látogatni legalább egyszer, különben megszűnik.
Nekem még nincs. Szeptember 21.-én leszek húsz. Az még több mint két hét.

Destiny képzeletében nagyon kellemes. Voltam már ott.
Egy vízesés, nagyon sok virág, és még több szín. Amikor valaki ellátogat a képzeletébe, mindig változtathat rajta egy kicsit.
Ő most éppen egy kanapét, és egy tál popcornt képzel oda.
Hellyel kínál, majd ő is leül, és elkezd mesélni.
– Képzeld, megkérték a kezem!
– Nem mondod! – Nézek rá hitetlenkedve. Nekünk a házasság egyenlő a… mindegy, hagyjuk. – Kicsoda? Mióta ismered? Mikor lesz az esküvő? Meghívsz?
– Hé, hé, hé! Állj le! Mondtam én egy szóval is, hogy igent mondtam?
– Micsoda?! Találtál valakit, aki annyira szeretett… nem is, IMÁDOTT, hogy megkérte a kezedet, és nemet mondtál? Mi van veled? – Nem hiszem el, hogy ennyire mázlista! Mit meg nem adnék azért, hogy engem is ennyire szeressen valaki!
– Egy: nem én akartam. Gondolom tudod, hogy az apám ük-ük-ük-ükakárhanyadik-ükanyja arisztokratikus volt, még a királynőtől kapott egy kisebb tartományt. És ezzel mindig felvágnak. „Nekem nem jó ez a steak, az őseim különbet ettek!” És „Ne vigyorogj, ilyet csak a pórnép tesz!” – idézi fel egy apró fintor kíséretében. – Nos, mikor huszonkettő lettem, elhatározták, elég idős vagyok a házasságra. Kicsit kutakodtak, és rájöttek, hogy van egy harmad- vagy negyed unokatestvérem anyai ágon, és, hogy idézzem őket, „udvarias, finom úriember, mellesleg anyagilag sem hátrányos helyzetű”. Tavaly karácsonykor találkoztunk először, a nagy családi bálon. Mondanom sem kell, lehengerlően jóképű volt, és nyájasan kedves. Egy-két hónap után, éppen húsvétkor elém állt azzal, hogy teljesen belém szeretett, és azt szeretné, ha vele élném le az életem. Nagyon bepánikoltam, több okból kifolyólag. Vegyük például azt, hogy még mindig magázódtunk. Lehet így élni? – néz rám kérdőn.
– Elképzelhetetlen – bólintok helyeslően.
– Másrészt, nem tudott rólam semmit. A társalgásaink kimerültek ott, hogy hol nyaraltunk. Nem volt semmilyen közös témánk. És nem tudott arról sem semmit, hogy mi vagyok. Mikor elém állt a kérdéssel, habozás nélkül utasítottam vissza. Kicsit meglepődött, gondolom nem igazán mondtak még neki nemet, de miután az unokatestvéremhez, Victorielle-hez
irányítottam, rögtön vidámabb lett. Múlt héten kaptam a meghívót az esküvőjükre.

– Huh, nem is tudom, mit mondjak… – nem jutok szóhoz. Mik történnek ezzel a lánnyal!
– Ugye? De azt hiszem, elmegyek. Nehogy azt higgyék, mérges vagyok rájuk. – hát igen, ez Destiny. Előbb löki le magát valahonnan, minthogy téves képet alkossanak róla. – De mi van veled? Ősidők óta nem beszéltünk. Mostanában annyira nem volt időm sem telefonálni, sem meglátogatni téged, és ezt borzasztóan röstellem. De Royce, aki megkérte a kezem, teljesen lekötötte a figyelmem, és azután pedig szinte minden héten bonyolult küldetéseket kaptam, alig tudtam figyelni a tanulmányaimra. – Des arisztokratikus kiejtése mindig lenyűgöz. Angol tanárnak tanul, és azt hiszem, idén kapott diplomát.
– Velem semmi különös. Tavaly ilyentájt megpróbáltak megölni, de amúgy semmi. – találok egy kiálló cérnaszálat, és elkezdem húzogatni.
– Hogy MICSODA? Miért nem ezzel kezdted? Royce semmiség ehhez képest!
– Hát jó. Tavaly szeptemberben történt. Tudod, nem csak jó angyalok vannak, és ő pont nem az. Ő személy szerint a bosszú démona. Valószínűleg direkt nekünk rendelték ki, de nagyon idegesítő. Sin a neve, vagyis bűn. Pont úgy viselkedik. Valószínűleg ő is csak egy tévedés, eltévedt, miközben a pokolra tartott. Lucinda minden ilyet elkap. Nem tudom, honnan tudta, hogy kik vagyunk, mindenesetre egy hajszálon múlott az életünk. Egész délután a sebesüléseinket gyógyítottam, és be kellett gipszelni a kezem. Most pedig visszatért. Hope-ot úgy kellett szinte a halálból visszahoznom. És fogalmam sincs, mit akar.
– Fel a fejjel! Biztos csak erre járt! – Bíztat Des.
– Lehet, te tudod, mindig is attól rettegtem, egyszer egy végzetes ballépés miatt nem sikerül meggyógyítanom valaki olyat, aki kedves nekem. Például ha te bajban lennél, és mondjuk, üzennél valakivel, nem biztos, hogy odaérnék, mert Sin éppen feltart. Érted, mire gondolok? Most is körülbelül Michael mentett meg minket…
– Nyugalom Char. Tudod, hogy minden csapatban van legalább egy olyan, aki ha kell, meg tudja menteni a többit… Most viszont úgy látom, mennünk kell! – Néz fel az égre. – Ha sötétek a felhők, valaki keres minket.
– Rendben! Igazán kellemes a képzeleted! – Vigyorgok rá, mikor már ismét a felhőn ülünk.
– Hát igen, formáztam vagy egy hétig. Most pedig Isten veled, és sok szerencsét! – Int búcsút
– Neked is – súgom halkan, mivel rossz előérzetem van.

Körülbelül tíz perc múlva elunom magam, és New York felé veszem az irányt.
Miközben megyek, nem találkozom senkivel sem, de amint NY határába érek, leszállok, holott tudom, hogy ha szárny van rajtam, nem láthat senki, csak akin szintén van, és aki miatt felöltöttem, bár a szárnyat ő sem látja.
A siető emberek között szlalomozok, megszokásból. Pontosan tudom, hogy ő még csak fontolgatja a döntést.
De sokkal hamarabb végzek, ha alapból lebeszélem, nem?

Tanulmányozom kicsit az utca névtáblákat, s egyenest a belváros felé veszem az irányt.
Egy kis boltban dolgozik, árukirakodóként.
Nem mennék oda hozzá, ha nem egyedül lenne a boltban. Elvégre, ki az, aki magában beszél?
Besétálok, majd hangosan köszönök.
– Jó napot, van itt valaki?
– Igen, kisasszony, a nevem Kyle, a pénztáros, és árukirakodó! – mosolyog rám huncutul.
– Nos igen, khm… – valamiért nem jutok szóhoz..
Az előttem álló srác nem lehet több huszonötnél. Rövid, de dús haja barna, de néhány helyen mintha kiszívta volna a nap. Szeptember közepén? Érdekes…
A béna egyenruha - kék egyen póló, és pisztácia színű nadrág - alatt is látom, hogy izmos.
Nagyon.
Vajon miért akar majd két óra múlva leugrani valahonnan?
Egy válasz van: ez alatt az idő alatt történni fog valami.
– Errefelé laksz? – Kérdi, megmentve ezt a kínos helyzetet.
– Nem, csak meglátogatom… a… nagynénémet… – találom meg a hangom. – Miért kérded?
– Csak olyan ismerőnek tűntél. Mi a neved?
– Charity… Charity… Charity McDale – nyögöm, mivel hirtelen elfelejtem, hogy is hívnak. – És a te neved?
– Még mindig Kyle. – alig tudja visszatartani a kirobbanó nevetést. – Kyle Harrison. Nem rég költöztem ide. Itt dolgozom, de nemsoká azt hiszem, felmondok.
– Miért? Nem tetszik?
– Tudod mit? Beszéljük ezt meg inkább valami kellemesebb helyen. Mondjuk egy kávézóban?


* itt a dal: http://www.youtube.com/watch?v=95gGJZtYZIc