Farah Connor: Suttogó falak - 11.fejezet

11. fejezet

– Ott vagyunk már?! – hallottam ebben a percben tizedjére az öcsém, Jason nyavalygását a hátsó ülésről. Még hogy a lányok hisztisebbek, mint a fiúk.

– Nem szívem, majd nemsoká – válaszoltam kissé ingerülten. Majd két kis rezgés jelezte a zsebemben, hogy üzenetem érkezett.

Oh! A francba; Wolfie írt: „Hol a fenében vagy, Farah? Kerestelek otthon, de nem találtalak még a környéken sem! Ez nem vicc! Nem tűnhetsz el csak úgy se szó, se beszéd nélkül. Mi van, ha Ők megtalálnak? Erre nem gondolsz? Azonnal írj vissza, és azt is tudasd velem, hogy hol vagy. Város, utca, házszám, ajtó, ablak.” Aláírás: „Wolf, a testőröd és az alfa”.

Időközben kiderült, hogy Tim a Wolfie nevet onnan kapta, hogy nem kis meglepetésemre alakváltó.

Méghozzá nem is az egyetlen nálunk. Az is kiderült, hogy a benga külső alatt igazi szeretnivaló édes kis mackó rejlik, akinek borzasztó jó humorérzéke van, és elég nehéz felbosszantani. Úgy látszik nekem most sikerült…

„Ne aggódj, csak a nagyiékhoz megyünk, megüljük a karácsonyt, stb. Ígérem, hogy többé nem fordul elő, bocsánat. Brentwood, Godstone elágazás. Nem hinném, hogy nem találod meg. Keresd a Connor birtokot. Ui.: Boldog karácsonyt!”

– Te meg kinek írsz? – kérdezte apa.

– Ööö… Csak Timothynak kívántam viszont Boldog karácsonyt – feleltem unottam.

– Akkor jó.

Apu úgy tudta, hogy Tim, alias Wolfie a felsőbb éves ún. segítőtársam.

Elég könnyen bevette a rizsát, és nem igazán hozta szóba, hogy naphosszat nálunk volt.

Minden évben a nagyobb ünnepeken, de főleg karácsonykor az egész család összegyűlik a nagyszüleim házában, nem messze Londontól, a csendes kis Brentwoodban. Apa és négy testvére mind itt nőttek fel, a csak Connor birtoknak keresztelt óriási, már-már villaszerű házban.

Rob bácsi a legidősebb közülük, ezernyi szakmája volt már, de valahogy még nem találta meg az igazit; most tudtommal autókereskedést vezet London belvárosában.

Két fia van,Lucas és Lee. Daniel, akinek se kutyája, se macskája, egy Daphne nevű törpemalaccal osztja meg óriási lakását.

Egyébként ő a menő üzletember.

Az apám, James a harmadik fiú. A legfiatalabb férfi a családban Alex, aki nemrég szerezte meg harmadik diplomáját, de már kétszer elvált. Nagyon ritkán látjuk egy évben, mivel ideje nagy részét külföldön tölti, régészeti ásatásokon. Egyetlen szem lány közülük Chloe.

Nemrég diplomázott, valószínűleg ügyvédnek megy. A rátermettsége meg is van hozzá, hiszen négy idősebb fiútestvér mellett felnőni nem piskóta.

Jason az ilyen alkalmakkor nem fér a bőrébe.

Többnyire pörög, mint egy búgócsiga, isteníti a két unokabátyját; mivel elég ritkán találkoznak, és Lee-vel nincs nagy korkülönbség köztük.

Az ajándékokról ne is beszéljünk! Első dolga, amikor beérünk a házba, hogy egyből a karácsonyfa alá siet megnézni, hogy ez évben mit kapott.

– Ott vagyunk már? – kérdezte ismét. Látszott rajta, hogy már alig bír megülni a fenekén.

– Jason! Nem hiszem el, hogy ennyire nyugtalan vagy! A nagyi egyébként is azt mondta, hogy ez évben senki nem kap semmit. Te meg még annyit sem! – húzta az agyát a húgom vigyorogva.

– Abbie! – szólt rá Apa. – Ne mondj hülyeségeket az öcsédnek, neked sem esne jól.

– Cöh! Jól van, na! Már viccelni sem lehet? – mondta sértődöttem, és búza szőke haját hátra dobta a feje felett, úgy, hogy szinte a derekáig ért.

– Megérkeztünk! – kiáltott fel hirtelen a drágalátos öcsém.

Igaza volt, tényleg most fordultunk be a nyitott kovácsoltvas kapuk között a ház elé. Nekem mindig is megnyugtató látvány volt ez az otthon, hiszen itt mindig hazataláltam. És soha sem állt üresen. Valaki vendég mindig volt. Ahogy szétnéztem a parkolóban, úgy láttam, hogy ismét mi érkeztünk utoljára, mint mindig.

Itt állt mellettünk Roberték csillogó piros Alfa Romeo-ja, amit természetesen új állásának köszönhetett; és Daniel elegáns, de sportos Mercedes CLC 350-ese. Alex is motorral jött, mint mindig…

Chloe fehér kis Nissanja pedig a mi VW Tuaregünk előtt állt.

– Most leszögezném, gyerekek, hogy semmilyen veszekedést nem szeretnék, amíg a mamáéknál vagyunk. Érthető voltam? – kezdte apám a szokásos mondókáját.

– Persze Apu, tudjuk, tudjuk… – feleltünk mindhárman egyszerre, majd kipattantam a kocsiból, és elindultam a bejárati ajtó fejé, ahol már nagypapa állt, ölelésre tárt karokkal és csillogó szemekkel.

– Hogy van az én kis unokám? – kérdezte az arcomat csipkedve.

– A körülményekhez képest meglepően jól – motyogtam bele a pulcsijába. Aztán bementem a házba. Kellemes alma-narancs-fahéj illatkombináció csapta meg az orrom. Hmm… igazi karácsony feeling.

– Szia Fey! – köszöntött Chloe a szemben lévő lépcső aljából.

Magas sarkú téli csizma volt rajta, egy egyszerű, fekete harisnyával, és egy kötött, meleg, hosszított pulóverrel.

Ébenfekete haja göndör hullámokban omlott egészen a csípőjéig. Meleg, zöldes szemeivel pedig engem nézett. – Hogy te milyen szép lettél… Úgy hiányoltunk.

– Ti is hiányoztatok nekem – mondtam, majd megöleltem.

– Anyu a konyhában van… a fiúk pedig az ebédlőben szórakoztatják egymást… – emelte égnek a szemét. – Óóó! James, de rég láttalak! Új autód van?... – terelődött el a figyelme, amint apám belépett az ajtón.

Így hát elindultam az ebédlő felé.

Ha nem ismertem volna úgy a házat, mint a tenyeremet, akkor is megtaláltam volna, hiszen elég volt a hangzavar után mennem.

– Hello Farah! Jason is itt van már? – szaladt belém a kis Lee.

– Persze kincsem, kint vannak a hallban Chloe-val és nagyapával – válaszoltam, majd egy puszit nyomtam az arcára, Ő pedig gyorsan elsprintelt a hall felé.

– Szia, Mindenki! Boldog karácsonyt! – kiáltottam hangosan az ajtóból, hogy mindenki meghallja.

A társaság egy része az asztalnál beszélgetett, míg másik része a bárpulthoz közeli kanapén. Alex volt a legközelebb hozzám, sötétbarna, kócos haja szokás szerint olyan rosszfiúsan az égnek állt.

De nála szelídebb rosszfiút nem lehetne találni. Gyermekes arcán állandó mosoly húzódott, és zöld szemei is úgy csillogtak, mintha még mindig az általános iskola első osztályba járna. Egy szőke hajú, magas nővel beszélgetett, akinek haja a feje tetejére volt kontyolva.

Rachel volt az, Rob felesége. Robert és Daniel a bárpult mellett vitatkoztak valami autó kütyün, aminek igazából semmi jelentősége nem volt, de azért muszáj volt eldönteni, hogy kinek van igaza.

Ezét is volt ott Lucas, aki tizenhat és fél évével bizonyára nagy tapasztalatot gyűjtött össze e téren.

Rob és Dan nagyon hasonlítottak egymásra, majdnem, mint két tojás.

Mindkettőnek feketés árnyalatú haja, nagy kékeszöld szemeik, és magas termetük volt.

Lucas viszont szőke volt, akárcsak az anyja.

Habár magasságra már lassacskán utoléri az apját. Haját kicsit hosszabbra hagyva, művészien természetes kompozíciót állított össze a fején. Gondolom Robert Pattinsont akarta utánozni. Mit is mondjak… van mit gyakorolnia.

Egy puszival üdvözöltem mindenkit, majd betáncoltam a konyhába a nagyihoz. Ínycsiklandozó illatok terjengtek mindenfelé. Utolsó találkozásunk óta mit sem változott. Ősz haja rendezetten állt a fején, kék szemei gyémántként csillogtak ráncos arcán a karácsonyi hangulattól. Nem volt egyedül. Egy világosbarna hajú, csinos nővel beszélgetett, akinek egzotikus arca, és sötét, de barátságos szemei voltak.

– Szia, nagyi! – köszöntöttem, repülve a boldogságtól, hogy láthatom őt ennyi idő után. – Régen láttalak. Úgy hiányoztál! – vetettem magam a nyakába.

– Farah drágám! Hát téged is lehet látni, Tündérkém? Milyen az iskola? Szereted? És mi van a fiúkkal? – támadott le hirtelen ezernyi kérdéssel. Mit sem foglalkozva velük az idegen felé fordultam.

– Hello, a nevem Farah. Örülök, hogy megismerhetlek. Csak nem Alexszel jöttél? – nyújtottam felé a kezemet.

– Oh… – szólt meglepődötten. – Tabitha vagyok, és igen Alexszel jöttem. Részemről az öröm – mondta most már kicsit bátrabban.

– Készen van az ebéd! – kiáltott hirtelen nagymama. – Menjetek, drágáim, üljetek asztalhoz, de előtte mossatok kezet! – szólt ránk olyan nagyisan, amit mind a ketten megmosolyogtuk.

Az asztal roskadásig telt mindenféle földi jóval, mi szem szájnak ingere. Mindenki talált fogára valót.

Természetesen az étkezés végéről nem maradhatott le a hagyományos angol karácsonyi puding sem.

Imádtam a családomat, mindenkit. Igaz, hogy nem kevésszer vitázunk, de nem tudom, mihez kezdenék nélkülük.

Az asztalnál folyó beszélgetésről elvonta a figyelmem a kandallóban pattogó tűz, ami a barátaimat, és az iskolát juttatta eszembe.

– Fey... Farah! Hallasz? – rázott ki merengésemből unokabátyám, Lucas.

– Bocsi. Mondtál valamit?

– Nos… – kezdte kicsit zavartan. – Mivel a Faraday-be jársz, gondolom, ismered Phoebe Smith-t. – Úrisen! Ez meg mit akar tőle?! Hazudjak? Inkább igazat mondok, abból talán nem sül ki semmi rossz.

– Öhm. Tudod, Luke, a Smith elég gyakori név ott. Fogalmaznál egy kicsit bővebben? – kerteltem egy kicsit, hátha nem egy emberre gondolunk.

– Hát… Veled egykorú. Egy iskolába jártok – Hű, basszus! Na, most mit mondjak? – Gyönyörű szőke haja van, nagyon kedves és lélegzetelállítóan szép.

– Nem is hallottam róla – húztam az agyát vigyorogva, mire csibészes mosolya lekonyult. – Csak vicc volt, bátyus! Ami azt illeti, a szobatársam, és az egyik legjobb barátnőm. De miért is érdekel téged annyira?

– Igazán? Oh, kislány, el sem hiszem – mondta, majd megölelt, és egy jó nagy cuppanóst adott a homlokomra. – Ami azt illeti, egy iskolába jártunk még általánosba, csak én felette jártam egy évfolyammal, és azt hiszem, hogy kezdett valami kialakulni köztünk. Érted, hogy értem – kacsintott rám, mire szaporán bólogattam. – És arra gondoltam, hogy talán újra felvenném vele a kapcsolatot, te pedig tudnál benne nekem segíteni – jelentette ki, nem kis meglepetésemre. – Vagy talán van valakije?

– Ööö… – hezitáltam. Nem akartam neki megmondani, hogy Phoebe a képessége miatt eléggé hadilábon áll a fiúkkal. Elég nehéz pasizni, ha az ember látja a dolgok kimenetelét, és érintés útján belelát a másikba. Habár Sophie azt mondta, hogy ezt lehet kezelni, de nem egyszerű.  – Majd megkérdezem – tértem ki az egyenes válasz alól.

– Köszönöm hugica! – mondta, majd visszatért az asztalnál nevető és beszélgető társasághoz. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy kimenjek lovagolni.

– Nagyapa? Mond csak, megvannak még a lovak?

– Persze kincsem! Csak nem lovagolni támadt kedved ebben a zord időben? – érdeklődött.

– De, azt hiszem, hogy kilovagolok, és szétnézek a környéken, olyan rég jártam már errefele – mosolyogtam. – Ugye megengeded?

– Természetesen aranyom.

– Melegen öltözz, és védőfelszerelést is vigyél – nézett rám apu szigorúan.

– Amilyen szerencsés vagy, szükséged is lesz rá – mondta Alex, mire mindenki kuncogni kezdett. Hát igen, volt már egy jó pár mókás lovas balesetem.

– Vagy esetleg kimehetünk veled, és segítünk felszállni a lóra. Úgy hallottam, nem mindig sikerül. Mondjuk, nem is csodálom, hiszen sikerült kiválasztanod 20 km-es körzetben a lehető legnagyobb lovat, és a legnépszerűbb fiút is… – mondta csibészes fél mosollyal Lucas.

Ezt még megbánja. És mégis honnan ilyen jól értesült?

Nem lehet igaz, hogy mindent tud, és mindenkit ismert!

– Hoppá, hoppá! A mi angyali kis Fay-ünk lehet, hogy nem is annyira angyali? – ugratott Dan. – James, te tudsz erről?

– Aaronról lenne szó? – kérdezett szúrósan.

– Igen, róla – feleltem, de még a nadrágomba is bele pirultam a sok engem vizslató tekintettől.

– Akkor azt hiszem, hogy tudok róla. Habár nem ilyen részletesen. De azt hiszem, hogy addig jó mindenkinek – vette fel a szigorú apa póker arcot. Tudni illik, hogy Aaron a vasútállomáson „hivatalosan” is bemutatkozott apámnak, aki eléggé furán vette, hogy egyszerre két fiút is hozok a házhoz (a második Wolfie, nem értem miért volt neki fura), de inkább Timet részesítette előnyben.

– Fiúk, ha hallanátok magatokat! Borzasztóan viselkedtek szegénnyel! – segített ki Chloe. – Lucas, te pedig nagyon pletykás vagy – húzta meg a fülét, majd Alexre nézett. – Te pedig… hmm… Majd kint a hóban elintézzük valamikor – mondta, amire mindenkiből kitört a nevetés.

Még hogy a kis Chloe lenyomná a nagy és erős bátyját.

Jó vicc… De kicsit sem valószínűtlen, mivel fekete öves karatés…

Gyorsan felszaladtam az emeletre, egy, a lovagláshoz szükséges kellékek tárolására használt szobába, átcseréltem a nadrágomat egy hasznosabb darabra, majd felkaptam egy kobakot és egy kesztyűt is.

Nagyon nem apróztam el. Végül is nem díj versenyre indultam… Majd még magamra kapok egy hátvédőt is az istállóban.

– Elmentem! – kiáltottam be a nappaliba – Valószínűleg későn érek vissza.

– Vigyázz magadra! – szóltak utánam.

Odakint rettentő hideg volt. A friss hó ropogott a talpam alatt. Gyönyörű fehér fátyollal vonta be az egész tájat, nyugalommal és meghittséggel megtöltve az emberek szívét.

Majd elfelejtettem a karácsonyi ajándékomat. Egy pici high-tech head-set volt az.

Akkorka, mint egy kis fülhallgató vége, teljesen észrevehetetlen, seszínű. Mint valami kém kütyü.

Gyorsan bele is illesztettem a fülembe. Eleinte kicsit zavaró, de meg lehet szokni.

Egy negyed óra alatt kiértem az istállóba, a birtok végébe. A telefonomat a derekamra szíjaztam, hogy véletlenül se hagyhassam el, a kabátom alá felvettem egy gerincvédő izét, majd felnyergeltem a lovamat, Aphroditét.

Alig ismert meg. Legutoljára pár hónapja találkoztunk… Egy kis kockacukor azért segített az emlékek felidézésében. Gyönyörű, hófehér szőre szinte beleolvadt a hóba.

Kilovagoltunk…

Csak vágtattunk és vágtattunk, levettem a kobakot, hogy a szél a hajamba kaphasson. A fagyos levegő csípte az arcom, de mit sem számított, most végre szabadnak érezhettem magam. Olyan szabadnak, mint még talán soha. Nem érdekeltek az iskolai gondok, a képességemmel való problémák, sem az, hogy az életem minden percben véget érhet.

Ez az egész küzdelem, olyan volt… mint az orosz rulett.

Valaki egyszer veszíteni fog, vesztenie kell. És a fegyver már ki van biztosítva…

 Nem tudtam, merre járunk, merre megyünk. Nem is érdekelt. Csak mentünk… suhantunk. Olyan nyugodt volt minden, kihalt, és csendes.

Talán… talán túl csendes is. Rossz érzésem támadt. Ez az egész olyan, mint a vihar előtti csend.

Pánikba estem. A pulzusom és az adrenalin szintem hirtelen megemelkedett.

A kezem is remegett. Nem tudtam, mihez kezdjek.

Visszafordultam… vagyis azt hiszem. Arra, amerről jöttem. Semmi támaszpontot nem találtam.

Így csak mentünk, bele a vak világba. Mindegy merre, a lényeg, hogy el innen. Aphrodité is megérezte az ijedségemet. Ő is egyre nyugtalanabb lett. Az erdő felé vette az irányt, nem sikerült visszahúznom.

– Ne! Ditta, állj! Állj meg! Kérlek! – próbáltam visszahúzni, amire felágaskodott, és még nyugtalanabb lett. Majd ledobott a hátáról, és eltűnt a messzi fehérségben.

A fejem sajgott az eséstől, hirtelen kettőt láttam mindenből. Pislogtam kettőt, majd végigtapogattam magamat, hogy mindenem megvan e. A leltár hiánytalan volt, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy a kezemen fityegő kobakba bevertem a homlokom, amin szép kis seb keletkezett. Vagyis gondolom elég szép lehetett, hiszen nem is kicsit vérzett.

– Basszameg! Most meg, hogy a fenébe keveredek innen haza?! – káromkodtam mérgemben.

– Sehogy husi! Nem mész te innen sehová! – mondta egy idegen női hang a hátam mögül.

Hirtelen az ütő is megállt bennem. Óvatosan letöröltem a homlokomról a majdnem a szemembe cseppenő vért, majd lassan hátrafordultam. Hárman álltak velem szemben, és még ketten léptek ki a közeli erdőből. Három nő, vagy lány.

Ahogy tetszik.

Tőlem jóval idősebben, olyan 18-19 évesek lehettek. És két fiú közelített. Egyikük sem volt egy izomkolosszus, mint Wolfie, vagy Aiden.

Mind az öten az iskolába jártak. És nem voltunk barátok. Inkább mondhatnám, hogy „ős ellenségek”.

– Kik vagytok? – próbáltam bátran kérdezni, de e helyett, csak valami nyöszörgésféle sikerült.

– Tudod te azt jól – felelte az egyikük, mire sikerült kipréselnem magamból egy arisztokratikusan megvető grimaszt.

– Hát ennyire rajongtok értem, hogy még karácsonykor sem hagytok nyugton? – kérdeztem lenézően, de most már egyre bátrabban, hiszen azért én sem vagyok voltaképp fegyvertelen. – Mit akartok?

– Csak egy kicsit beszélgetni jöttünk, cica. Talán valami bajod van velünk? – kérdezte az egyik srác, aki már beérte a lányokat.

– Tulajdonképpen igen. Nem rátok akarnám pocsékolni ezt a csodás napot. És ha megbocsátotok, én most mennék is – mondtam, kezdtem egyre dühösebb lenni. – A további viszont nem látásra – köszöntem el, majd hátat fordítva nekik elindultam az ellenkező irányba, de valaki a vállamnál fogva visszarántott.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz – morgott rám az idősebbik vörös hajú fiú, miközben még mindig a vállamat szorította.

– Ne érj hozzám! – kiáltottam rá mérgemben és tehetetlenségemben. – Engedj el most azonnal, vagy nagyon megbánod!

– Azt majd még meglátjuk – szólt, és elkezdett maga után húzni, amit én természetesen nem hagytam. Nem vagyok egy rongybábu, amit mindenki kedve szerint ráncigálhat jobbra-balra.

– Engedj el! – mondtam utoljára, és szememben fellobbant a harag és pusztítás tüze.

Ütöttem, rúgtam a támadómat, csak a kezét venné le rólam, és máris előnyösebb helyzetben lennék.

De ha nem, nekem úgy is jó. Szabadjára engedtem az erőmet. Egyelőre csak annyira, hogy lefejtsem a mocskos kezét a kabátomról. Majd elkezdtem hátrálni. Reménytelen helyzetben voltam. Öten egy ellen. Esélyem sem volt. De próba szerencse.  – Maradjatok távol, vagy… vagy…

– Vagy mi lesz? – vihogott egy lány, én pedig vele szemléltettem, hogy mi lesz. Óriási lökést adtam neki, még a fejem is bele fájdult, Ő pedig valahol a fák között végezte.

– Vagy ez lesz – feleltem frappánsan. Míg a társai egy pillanatig a repülő lányt figyelték, kihasználtam az alkalmat, és őket is mesze ellöktem magamtól, majd lélekszakadva futásnak eredtem. Nem jutottam messzire, talán száz méterre, mikor egyik támadóm utolért, és a földre rántott. Kés volt a kezében. – Mit akartok tőlem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Még mindig nem tudod? – vihogott kedélyesen. – Téged akarunk – húzta végig a kés élét kézfejemen, mire kiserkent a vérem, nem kis fájdalmamra. – Élve, vagy halva, az oly mindegy. Csak ne ellenünk – végre megértettem, hogy miért akarnak ennyire.

Sophie is ezt mondta. Túl hatalmas erőt birtokolok. Talán ez lenne a baj?

Ebben a pillanatban egy kicsit előny is. Leráztam magamról a lányt, majd ismét futni kezdtem. Burkot vontam magam köré az erőmből. Hirtelen olyan magától értetődő és életmentő dolog jutott az eszembe. Nálam volt a telefonom. De üldözőim még mindig a sarkamban voltak. Ismét óriásit löktem feléjük. Aztán megnyomtam a fülemben lévő kütyü egyetlen gombját, így az tárcsázta az első számok a telefonkönyvből.

– Boldog karácsonyt szívem! Már… – énekelt bele Aaron a telefonba. Már a hangja is megnyugtató volt. De most nem volt időm rá gondolni.

– A… Aaron? Se... Segíts! – szipogtam a telefonba. – Hívd Wolfie-t vagy akárkit, aki a közelben lehet, kérlek! Üldöznek, itt vagyok valahol Brentwoodtól nyugatra, azt hiszem.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza. Éreztem a hangjából, hogy nagyon megrémült. – Azonnal ott leszek, és elviszlek valami biztonságos helyre! De ahhoz le kell engedned a pajzsodat, hogy megtaláljalak.

– Kérlek, siess! Nagyon fé… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert amint leengedtem a pajzsot magam körül, a vörös hajú fiú a lábam után kapott, mire hasra estem a hóban, félelmemben pedig sikítottam.

– Fogd be a szád te kis cafka, különben felnyársallak, és az egyikünknek sem lenne szerencsés! – Hatásos érv volt, meg se nyikkantam. A telefon üresen kattogott a fülemben. Letették a másik végén.

– Eressz el, te mocskos disznó! – próbáltam szabadulni alóla, mire felpofozott, és már lendítette is a kezét a következőre, mire valami óriási, barnás dolog elkapta a nyakánál fogva és leszedte rólam. Társai sikongatva és félelemtől reszketve menekültek be az erdőbe, majd elnyelte őket a sötétség. Egy meleg kéz az ölébe kapott, és magához ölelt.

– Oh, Fey! Úgy aggódtam érted! – Úgy szorított magához, mintha meg akarna fojtani, majd kissé lazított a szorításán és maga felé fordított, hogy lássa az arcom. – Úristen! Mit műveltek veled? – kérdezte a válaszra várva.

– Hát az úgy volt, hogy kilovagoltam és aztán… – kezdem bele, mire megcsókolt, így nem tudtam folytatni. Most vettem észre, hogy nincs egyedül. Ott volt mellette unokabátyja, Aiden, akivel együtt lakott, és Pippa is, aki Aidennel járt. Gondolom az a nagy medveszerű farkas képződmény pedig Wolfie lehetett.

Ajaj! Nem akarok most a szeme elé kerülni.

– Ezt majd inkább később, egy biztonságosabb helyen – szólt, majd Wolfie is mellénk ért, tisztességesen rám vicsorgott, hogy tudjam, ezt nem úszom meg ennyivel, majd a szokásos rántás kíséretében Aaron az istállóba teleportált mindünket.

Aphrodité már rég visszatérhetett, a bokszában rágcsált egy kis szénát.

Aiden készségesen és hozzáértően levette róla a nyerget és a felszerelést, míg engem Aaron ölében ülve Pippa meggyógyított.

Neki ez volt a különleges képessége, a gyógyítás. Így kívülről úgy festettem, mintha mi sem történt volna, kivéve a vért a kabátomon, de azt el tudom rejteni.

Ez után jött csak a neheze. Wolfie-tól olyan fejmosást kaptam, mind életemben soha senkitől. Nyugodt és békés embernek ismertem meg, de most kitért a hitéből. Még szerencse, hogy olyan messze volt a ház, így nem hallhattak semmit. Büntetésként a szünet hátralévő részében csak az ablakból szívhattam friss levegőt, és még így is örülhettem, hogy élek. Örültem is. Csak az mentett meg a sírógörcstől, hogy Aaron végig ott volt mellettem és fogta a kezem. Majd visszakísért a házig.

– Ígérd meg, hogy soha, de soha többet nem csinálsz semmi ostobaságot, ami bárkit is veszélyeztetne – kötötte a lelkemre.

– Ígérem – feleltem. Majd megcsókolt.

– Most mennem kell, szívem. Szeretlek és boldog karácsonyt – mondta, majd elindult az istálló fele. – Oh! Majd elfelejtettem! – kapott a fejéhez, majd kibányászott a zsebéből egy kis ezüst dobozkát. – Az ajándékod – csókolt meg újra, és eltűnt.