új történet

Halihó!

Most egy folytatásos történetbe kezdtem, az eleje még eléggé..unalmas, de a végére megváltoznak a dolgok.Három fejezet van kész, de azok még gépelés alatt állnak.

Az esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek:)

Egy cicababa élete

6:30

"pipippipp"

-Áu, a francba!

-Hayley! 6:30 suliba kell menned!

-Hagyjál! -ezt már a párna alól morgom. Szeptember 1-je. Ismét. Szenvedéseim színhelye. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak nagy bánata van Hayleynek. De talán mégis megérné elindulni. Minden kis elsős csajnak porba hull az önbizalma. Aljas vagyok. Esetleg gonosz. De jól nézek ki, és ezt nem csak én, hanem mások is tudják. Minden létező pasit megkaparintok. Na, de hol van a telóm?

-Végre...Taylor 7-re ott leszek érted. Szólj a többieknek is!

-Rendben...de mit veszel fel?

-Azt hiszem felvágok a legújabb GUCCI cipőmmel.

-Remek ötlet -nevetés- várlak, ciao!

6:50

-Bakker, mit vegyek fel? Hol a slusszkulcsom? ANYA!!!!!!!!!!!!!

-Mi az már megint, ne kezzd a hisztit!

-Nem láttad a kocsikulcsom? Itt van a konyhapulton.

-Oh, köszi anya. Szia, szeretlek!

7:00

-Hayley, azt hittük már nem is jössz!

-Hagynám ki a szeptember 1-jét? Sziasztok!

-Te mikor kaptad Ezt a kocsit? -nem tudtam nem meghallani az Ashley hangjából kicsendülő féltékenységet.

-Tetszik? Apu legújabb ajándéka. Sulikezdésre kaptam. -Elégedetten néztem végig az új csillogó fekete BMW M3-asomon, és a bámészkodókon. -De itt az ideje, hogy induljunk! Codyék már várnak.

7:30

Minden a terv szerint halad. Taylor majdnem az egész utat végiglotyogta. Kicsit sokat beszél, de igaz barát. Mivel az egész életemet színészek közelében éltem -anya színésznő- érthetően én is imádtam a csillogást, a rengeteg kíváncsi szempárt.

-Ismét a figyelem közzéppontjában -szóltam a csajoknak.

-Nézd az irigy kis pisiseket!

-Az önbizalmuknak vége!

- A pasiknak csorog a nyála!

-Mint mindig. -társultam be. Ha egy filmben lennék, most fújná a hajamat a szélgép, és lassított felvételen mennénk be. De ez a való világ. Nincs szélgép. Szörnyű. -Menjünk a terembe. Már várnak minket. És kíváncsi vagyok az oszira! -Mindenki értette mire gondolok. Természetesen a diétájára, ami évek óta nem sikerül neki. Idén úgy döntöttem Selena mellé ülök. Ha tanárok kifikázásáról van szó, rá lehet számítani.

8:00

-Hé,Sel'! Hogy kerülnek ezek a gothok az osztályba?

-Hogy kik? Jah, ők! Tudod, tavaly az osztályból rengetegen megbuktak, ők meg most jöttek a városba.

-Ezek ekkora csapatban jönnek? Esetleg V alakban, mint a vadlibák? -ismét sikerült! Vicceset mondtam! -totál....lúzerek

-Úgy van..

Vezetőként mindenki egyetértett velem. Fölnéznek rám, és ezt szeretem.

-Ms. Williams, legyen szíves maradjon csöndben! - Mit papol ez itt nekem? Csak mert osztályfőnök, velem ne dumáljon így! Első óta szívből utálom, és Ő is engem. De nem zavar.

Úgy látom a tanárnőnek most sem sikerült a diétája. Új nadrágja van. A tavalyi a fél combjára se megy fel -írtam Selenának. Azt hittem megpukkad! Jó barátnőként továbbította a levelem. A reakció mindenütt ugyanaz volt, mint padtársamnál. Mondjuk annyira nem volt vicces, sz'al egy kicsit eltúlozzák. De nem zavar. Viszont a "fekete csajok" vezetője annál inkább. Egy folytában engem bámul -oké ez nem baj-, de azok a gyilkos tekintetek. Öee...

"csirrrrrrrr"

-Végre kicsengettek, jösztök? -"kis" csapatom nyakamba szakad, és végre kidumálhatjuk ezeket a...teremtményeket. De...ez az utamat állja! Az egész osztály hangosan felszisszen. Még azok is akik nem kedvelnek megtanulták, hogy nem piszkálom őket, ha nem állnak az utamba. Halálos csend... Valakinek meg kell törni az Istenért.

-Te meg mi a fenét képzelsz?? -ordítottam

-Mi a hézag kis liba?

Újabb szisszenés.

-Kit nevezel te libának....Cassandra? Vagy valamilyen halálos név?

-Oh, legalább már nem kell bemutatkoznom.

Hogy hibáztam rá?

-Az aurád bűzlik mint egy kénköves bánya...vagy csaknem? Elfelejtett valaki egy hét óta zuhanyozni?

Kuncogás jön mögülem.

-Ezt nem felejtem Williams! -fenyegetőzz csak! Én sem hagyom ennyiben...

-Ez szép volt Hayley! -minden honnan elismerés....ismét.

-Kibe kötöttél bele Hay' ? -Cody hangja az ajtó felöl jön.

-Aki az előbb száguldott ki a seprűjén. Szép napot, szivem! -és megcsókoltam. Jelenleg ő az aktuális pasim. Igazi szépfiú, bár nem hiszem, hogy ő lenne a Nagy Ő.

"hangosbemondó:vegyétek fel az órarendeteket, a többi óráról elvagytok engedve!"

-IGEN!!!!

-Mi a tervetek mára? -természetesen Annalynne kérdezte.

-Semmi extra...bár megnyilt a legújabb CHANEL bolt, miért nem nézünk szét? -Lindsay ötlete pont jókor jött. Végig akartam böngészni a legújabb kínálatot. -Fiúk ti is jösztök?

-NEM!!!! -azt hiszem ez egyértelmű...

-Várjatok! -Alex rohan felénk. -Van valami programotok szombatra? Bulit rendezek nálunk. Jösztök?

-NANÁ! -bár elég hülye, a bulik mindig fergetegesek nála. Irány shoppingolni!!

20:00

Azt hiszem, minden létező boltot végigjártunk a csajokkal. Még nem üritettem ki a hitelkártyám, bár jócskán megcsappant az összege. Vajon Cody írt MSN-en?

"g.o.t.h.@hotmail.com felvette partnerei listájára."

Ki a szösz ez? És már is írt?

g.o.t.h.@hotmail.com üzenete:
VÉGED LESZ PLÁZALIBA!!!!

ms.williamshay@hotmail.com üzenete:
Rossz álmokat!

Cassandra....felhúzom a kesztyűt, és kiütlek.

Valami, amit régen írtam...

Nagyon, nagyon régen írtam ezt(legalább 3 hónapja :P), és arra gondoltam, hogy bizonyos emberek buzdítására (:P) közzéteszem, csak nektek!

1.fejezet

Az ötödik boltban

-Komolyan, Sally, muszáj ezt?
-Ugyan már, Mo! Nem minden nap mégy bálba! Ráadásul Adammel!
-És az otthoni sminkjeim, meg parfümöm nem jó? Feltétlen az a célod, hogy még ma felkeressük Port Sailes összes butikját, boltját, és áruházát? Már fáj a lábam!- panaszkodtam Sallynek, de rám sem hederített, csak keresgélt tovább az exkluzív parfümök között, amit rendelésre készítenek. Épp azt kereste, amit alig egy hete rendelt. Szantálfa, és liliom. Persze nem nekem, nekem még az üvegére se tellett volna. Saját magának keresgélt.
Nem tudtam megérteni, minek ekkora felhajtás egy bál miatt, amit minden évben megrendeznek. Ráadásul van otthon egy majdnem teli üveg narancs virág parfümöm, most mégis újat szándékoztam venni. Sally szerint illett hozzám a narancs virág, csak a különleges alkalom megkívánja a különleges parfümöt.
Hiába próbáltam megértetni vele, nem látta be, hogy nem pont egy új üveg parfüm fog nagyot lendíteni a népszerűségi-indexemen. Nem utáltak, de kétségtelenül nem volt annyi barátom, mint Sallynek. Mégis, most nekem keresgéltünk, mivel Sallynek nem volt párja. Elképzelhető, hogy ezért volt annyira lelkes, amikor kiderült, hogy Adam Horks elhívott a Szent Iván-éji bálba, ami holnap után lesz.
Hát igen, elég furcsa a bál előtt két nappal vásárolni, de Sally csak most ért rá, a húgommal, Beverly-vel pedig nem nagyon akartam vásárolni, mivel deszkás. És hát érthető, hogy nem akartam lötyögő gatyában, és csíkos pólóban bálozni.
Sally imádott vásárolni, sminkelni, és fodrászosat játszani- természetesen más fején. Nem bántam mindig, hiszen én is szerettem sminkelni, meg miegymás, de Sally mindenkin túltett. Képes volt egy embert fél óráig fésülni! Nem vicc! Aztán miután megfésült valakit, az illető hanyatt-homlok menekült, nehogy elkezdje, ne adj isten kifesteni a körmét. A másik kedvenc elfoglaltsága a vásárlás, sminkelés, és fodrászkodás után a Fashion TV volt. A harmadik pedig az, hogy nálunk tette mindezt, egyszerre.
Mindettől függetlenül Ő volt a legjobb barátom, és Ő is elfogadott, minden szeszélyemmel egyetemben. Vegyük például azt, hogy mit csináltam délutánonként. Nem a strandon süttettem magam, mint minden tengerparti, normális tizenhét éves, nem is dolgoztam, mint egy megszállott, főiskola mániás, hanem egy óvodában voltam kisegítő. Sally szerint hülyeség, pláne akkor, ha még pénzt se kapok. Ilyenkor általában az elmeállapotom felől érdeklődött. Ha megkérdi, mégis mért nem a parton vagyok, ha már dolgozni nem akarok, azt felelem, hogy a gyerekek megnyugtatnak. És ez igaz is. Ha az óvodában vagyok délután, észre lehet rajtam venni, mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok. Egyszerűen imádom, amikor rájönnek, hogy ha a nyuszi körbemegy a fa körül, és megtalálja az üregét, akkor bekötötték a cipőfűzőjüket.
Általában nincs túl sok pénzem, de nem is nagyon bánom. Néha-néha kirúgok a hámból, és elköltök egy csomó pénzt, de ez ritkán van. Vagy Sallyt, vagy a húgomat kísérem el vásárolni, de ténylegesen csak akkor veszek valamit, ha tetszik.
Szóval, mostani vásárlásunk célja az volt, hogy Sally tökéletesen felkészítsen a bálra, mind ruhaügyben, mind fiúk terén. Úgy csinált, mintha Adam lenne az első fiú, aki elhívott valahova. Még csak a parfümnél tartottunk, de ez volt az ötödik üzlet, és kilenc óta kóboroltunk. Lassan kezdtem éhes lenni.
-És mit szólsz… ehhez?- Sally már vagy a századik üveg parfümöt dugta az orrom alá.- Görögdinnye, ciklámen, baba rózsa. Azt sugározza: vad vagyok, de szelídíthető.
-Hát… szerintem ez nekem egy kicsit túl csípős.
-Nem baj!- és betette a saját kosarába.
-Figyu Sal, kezdek éhes lenni. Meg úgy látom, nem itt fogjuk megtalálni a „tökéletes” parfümöt. Mit szólnál, ha továbbállnánk? Vagy ha mondjuk, megtartanám a saját parfümöm?- a hangom elhalkult a mondat végén, amikor megláttam Sally villámló tekintetét. Szerintem kicsit túl komolyan vette ezt a bál ügyet.
-Szó sem lehet róla! A saját parfümöd itt van valahol, ami a saját énedet takarja. Nem azt a tizenöt éves, szende fruska énedet- mindezt olyan komolyan mondta, hogy elnevettem magam.
-Szende fruska? Én? Hát ez nagyon vicces! Amúgy meg, Bev is tizenöt, mégsem veszem észre rajta sem a szendeség, sem a fruskaság jeleit!- olyan jót nevettem, hogy egészen felvidultam, és kicsit vidámabban néztem Sallyt, aki újult erővel vetette bele magát a parfüm sorok közé.
-Ehhez mit szólsz?- Sally egy pillanat alatt ott termett, amint talált valamit. Most is így tette.
-Próbáld meg ezt. Orchidea, sárga tulipán, fehér baba rózsa, és karibi erdők illata.
Karibi erdők illata? Az meg mi a fene? De azért megszagoltam, nehogy ezen múljon a jókedve.
De nem is bántam meg.
Ez az illat más volt, mint a többi. Egyszerűen tökéletes. Szerintem inkább ez sugározta azt, hogy „vad vagyok, de szelídíthető”. Amikor nemrég megvettem a narancsvirág-parfümöt azért választottam azt, mert ha megszagoltam újra a nagyiéknál éreztem magam, pedig már réges-rég meghaltak. Amikor magamra fújtam azt a parfümöt, magam előtt láttam nagyiékat egy hintaszékben, a kertükben. Amikor ezt megszagoltam, magamat láttam, amint egy fehér ruhában egy ősi, rengeteg színű erdőben sétálgatok.

Megnéztem a címkét: Fancy. Tökéletes.
Igaza volt Sallynek. Ez volt az én illatom
-Hmmmm, Sal! Ez fantasztikus!
-És tudod, mi a legjobb? Le van árazva!
-Csodás. De te hány parfümöt vettél?
-Hát, úgy kettőt, hármat. Miért?
-Átlátok rajtad, Sally Parett! Csak azért adtad ide később, mert te is venni akartál magadnak!
- Nem igaz!
-Tényleg? Szóval, ha megkérdezek egy eladót, nem fogja azt mondani, hogy félre volt téve neked, ugye?
-Na, jó, bevallom. Félretetettem. De nem tudom, mi bajod. Lett parfümöd. Mehetünk. Ehetünk is, ha éhes vagy.
-Csak még valami: legközelebb az eladónál kezdem!
-Jaj, ne cirkuszolj Mo! Tudom ám, hogy te is élvezted!
-Mit is? Hogy majdnem el van dugulva az orrom? De végül is tök mindegy. Menjünk, mielőtt találsz magadnak még néhány parfümöt.
-Ez a beszéd Mo!
Már meg is bántam. Most jön a kedvenc része: a ruha.
Már előre féltem.

Farah Connor: Suttogó falak - 6. fejezet

6. fejezet

Váratlan véletlen

Az iskola gyorsan telt, akármilyen lassúnak is tűnt.

Az ősz hideg szele minden lovagló órán csípte az arcunkat. Blake és én egészen összemelegedtünk. Főleg akkor vagyok a szíve csücske, amikor csenek neki egy kis kockacukrot a reggeliről.

- Nos, drágáim! Lenne egy kis bejelentenivalóm. Mivel nem sokan lovagoltok az iskolából, ezért a négy lovagló csoportból kénytelenek voltunk csak kettőt csinálni. Mindegyikőtöknek lesz egy tizedikes párja, akivel együtt gyakoroltok, és segítitek egymást. – jelentette be minden előzmény nélkül, egy novemberi órán Mrs. Gordon az egyik oktató. – Fel is olvasnám a párokat.

Csak ne őt! Csak ne Ő legyen a párom! Reménykedtem magamban. Amikor csak tudom, elkerülöm Aaront, mert még mindig nem teljesítette be a „Körbevezetlek a kastélyban” túráját.

Most következett az én nevem.

- Farah Connor; Aaron McLewin..

- Oh. Francba! – nyögtem.

- Talán valami baj van kisasszony? Mr. McLewin az iskola egyik legjobb lovasa. Nem ajánlom, hogy kifogása legyen, ellne. – förmedt rám, majd folytatta a felolvasást.

Mégis miért ver engem a sors folyamatosan? Megpróbálom elkerülni őt, általában sikerült is. Errefel meg az utamba állítják. Ez így egyáltalán nem igazságos! Fel voltam háborodva, sőt azt hiszem még dühös is voltam. Ezt Blake is megérezhette, mert bökdösni kezdte a fejem tetejét az orrával. Felé fordultam, majd megsimítottam a nyakát, és elővarázsoltam egy kockacukrot a zsebemből.

- Nyugi Blake. Minden rendben. – nyugtattam inkább magamat, mint őt. – Nézd csak, mit hoztam neked! – nyújtottam felé a tenyeremet, benne a cukorral. Gyorsan meg is ette belőle, majdnem leharapta a kezemet. – Hey! Hát ez a hála? – nevettem a mohóságán.

- Milyen jól összeilletek! – súgta valaki a hátam mögül. – Hello Farah, rég láttalak. – tett egy burkolt szemrehányást.

- Szia, Aaron. – mondtam. Habár nem örültem, hogy találkozunk. Valahogy nem csíptem a srácot.

- Mondcsak, Te kerülsz engem? – vágott egyből a dolgok közepébe.

- Én?! Nem, dehogy. – hazudtam.

- Pedig úgy tűnt. – mondta duzzogva.

- Mostanában sok dolgom volt. Tudod, új suli, új emberek, meg egy csomó lecke! – mentegetőztem. Mrs. Gordon pont jókor mentett ki a kínos helyzetből.

- Jól van gyerekek. Lóra fel! Ma nincs különösebb feladatunk, elég, ha megismerkedtek a társatokkal. Szabadfoglalkozás a birtok egész területén, csak érjetek vissza az óra végére. – Szuper! Még a tanár is azt akarja, hogy Aaronnal beszélgessek.

- Az említett fiú könnyedén szállt fel a lovára, majd várakozóan nézett rám. Bezzeg én! Megpróbáltam először, nem ment. Aztán másodszorra is megpróbáltam, akkor sem sikerült. A ló nagyon magas volt én meg nagyon alacsony. Összeegyezhetetlen problémák.

- Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Aaron. Hallatszott a hangjából, hogy igazán jól szórakozik. Hát akkor szórakozzon csak. Nem is reagáltam a kérdésére. Nem értettem, hogy lehetek ilyen béna, pedig máskor mindig sikerül elsőre felszállni a lóra. Most meg negyedjére sem sikerült.

- Inkább segítek. – mondta a délceg herceg és leszállt paripájáról.

- Nem kell. Megy egyedül is. – mondtam

- Aha, azt látom. – motyogta az orra alatt. – Miért kellett neked a kiválasztani a legnagyobb lovat az egész iskolában? – értetlenkedett. Mire én csak megrántottam a vállamat.

Újból próbálkoztam. Ball lábat a kengyelbe, jobb láb lendít. Aaron megfogta a lábamat, majd egy kicsit feljebb emelt, és már fent is voltam a lovon.

- Köszi. – mondtam.

- Nagyon szívesen, máskor is! – vigyorodott el, amire kapott egy gyilkos pillantást. – Jólvan, bocsi. De hazudni nem fogok. Azt nem is várd.

- Inkább induljunk el valamerre.

- Mit szólnál, ha tennénk egy kört a birtokon? Körbevezetlek. Hiszen már rég megígértem, hogy megmutatom neked a helyet.

- Mit szóljak?

- Inkább ne is szólj semmit. Induljunk. – mondta, majd megpaskolta a lovát. Én is így tettem. Kényelmes tempóban lovagoltunk. Közben folyamatosan ecsetelte, hogy éppen hol járunk, mi kapcsolódik ahhoz a helyhez és hasonlók.

Az órájára pillantott.

- Még öt perc van az órából. Egy verseny visszafelé? – incselkedett.

- Benne vagyok! – vágtam rá, és már vágtattunk is Blake-kel.

Gondolom, nem számított rá, hogy ilyen hamar belemegyek a dologba. Később indult el, mint én, tehát a verseny már el is volt döntve.

- Én nyertem. – jelentettem ki vidáman, amikor már ő is beért a pályára az istálló elé.

- De, csak mert hagytalak. – mondta.

- Nem is igaz! – heveskedtem.

- Nem. Tényleg nem! – nevetett, majd leszállt a lováról. – Akarod, hogy segítsek leszállni? – kérdezte, mire égnek emeltem a szememet, majd könnyedén leszálltam Blake hátáról.

- Hmm… Ügyes. Nem néztem volna ki belőled.

- Hát, lefelé mindig könnyebb, mint felfelé. – mondtam, majd bevezettem Blake-t a karámjába, és adtam neki még egy szem kockacukrot. Jutalmul, a győzelemért.

- Következő órán találkozunk, és visszavágót kérek! – mondta Aaron, mikor visszakísért a kastélyba.

- Úgyis én nyerek.

- Nem vagyok benne biztos. Viszlát, legközelebb Farah.

- Viszlát.

Farah Connor: Suttogó falak - 5. fejezet

5. fejezet

Képességek

Három óra után mindenki beért a szobába.

- Asszem ezt, az egész dolgot meg kéne beszélni. – mondta Gioanna , miután becsukta az ajtót maga mögött. – Meg egyébként is mutatnom kell valamit.

- Ahogy nekem is. – értett egyet Bessie, tőle szokatlan komolysággal.

- Nekem szerencsére már semmi újdonságom nincs számotokra. – mondta Phoebe – És te Farah? Nálad minden Ok?

- Mondhatni. Csak olyan furán érzem magam, mintha valami ki akarna robbanni a fejemből. – húztam el a szám – Hey, Bess! Idedobnád a táskámat légyszi? Szeretnék írni egy e-mailt, és benne van a net book.

A szoba túlsó végében állt, annyira nem volt messze, hogy ne tudja átdobni a táskámat, max. amilyen idétlen vagyok, nem kapom el.

Az egész mintha lassított felvétel lett volna. Bessie de pont úgy repült, hogy hirtelen kellet mozdulnom. Ekkor megszűnt a fejfájás, a metafizikai erő kiömlött belőlem, végig a kezeimen, ki az éterbe. Mintha kiszabadult volna börtönéből.

A táska megállt a levegőben. Lebegett. Minden porcikámmal éreztem, hogy ott van. Azt is tudtam hogyan irányíthatom magamhoz. Mindent tudtam az erővel kapcsolatban, olyan magától értetődő volt. Tudtam, hogy hívjam elő, és hogy hogyan súvasszan vissza magamba.

Olyan volt, mint egy láthatatlan végtag, ami ugyanúgy a tested része, mint a karod, vagy a lábad. Lassan óvatosan visszahúztam magamba ezt a bizonyos végtagot, a táskát pedig letettem magam mellé az ágyra.

- Úristen! – suttogtam.

- Ez most akkor gondolom, neked is új volt. – állapította meg valaki valahonnan. Én még gondolatban valahol máshol jártam.

- Jah. – feleltem kicsit kábán.

- Talán sokkot kapott. – próbálkozott Phoebe – Vajon mit szól, amikor a ti képességeiteket is meglátja?

- Jól vagyok, csak egy kicsit váratlanul ért ez a dolog. Tehát mivan? Te tudod, hogy nekik mi jutott? Mégis honnan?

- Hát. – hezitált – Igazat megvallva, előre láttam. Majd beszéltem velük. Veled is akartam, de olyan hamar elrohantál. Most akartam megmondani neked, de amint látom, elkéstem.

Elkésett?! Enyhén szólva, de már úgyis mindegy. Kicsit összeszedtem magam. Talán nem fogok kibukni. Vagy ki tudja?

- Jah, egy kicsit. – mosolyodtam el. – Tehát akkor hadd lássam. - mondtam, majd kényelmes törökülésben elhelyezkedtem az ágyon.

- Először én! – kezdte Gioanna.

Felemelte a kezét, olyan szemmagasságba, majd koncentrálni kezdett. Megrázta a tenyerét, ami szó szerint lángolni kezdett. Kisebb nagyobb lángok táncoltak az ujjain tenyerében és kézfején egyaránt. Hihetetlen volt, de mégis valóságos.

- Világ életemben féltem a tűztől. – mondta nevetve. Majd elhaltak a lángok. Ez alatt Phoebe kiszabadította a net book-ot a táskámból, és hevesen pötyögni kezdett rajta.

- Megvan! – kiáltott fel. – Habár még hiányos pár dolog. Bess, addig próbáld meg te is. Élőben még nem láttam.

- Eddig még csak egyszer csináltam. – felelte. Elkezdte összedörzsölni a két tenyerét, egyre hevesebben, amíg kis pattogásokat és szikrázásokat nem hallottunk. Majd szétnyitotta a kezeit, mintha valamit növeszteni akart volna benne. Aztán az a kis kékes gömbszerű valami elkezdett szikrázni a kezében. Pár másodpercig játszadozott vele, megnövesztette, majd lekicsinyítette, dobálgatta egy kicsit. Aztán szertefoszlatta.

Enyhén szólva is leesett az állam. Nem semmi kis mutatványok voltak, az enyémhez képest legalábbis.

- Elektromos manipuláció. – mondta Phoebe – képes elektromosságot gerjeszteni és irányítani azt.

- De csak egy kicsikét. – szerénykedett az említett.

- Akkor lássuk csak… Telekinézis, ez lenne a tiéd. – fordult felém – Pirokinézis, az a Gioannáé. Pszihometria, hogy milyen szavalat ki nem találnak – rázta meg a fejét – az az enyém lenne, de egyszerűen csak látnok.

- Wow. - Csúszott ki a számon. – És mos mit fogunk csinálni?

- Szerintem a házi feladatot kéne. – epéskedett az olasz. – Ezeken a dolgokon – mondta, majd belobbantotta az egyik tenyerét. – nincs mit beszélni.

- Nem is tudom. – feleltem – Szerintem azért fel kellene állítani pár szabályt magunk között. Nem gondolod?

- Mint például? – akadékoskodott.

- Például, megfogadjuk, hogy ezekről a dolgokról soha senkinek nem beszélünk, még otthon sem. Senkinek! – segített ki Phoebe. Cserébe hálásan néztem rá, majd a többiek felé fordultam.

- Viszont a képességeinken még nagyon sokat kell csiszolnunk. Nem hagyhatjuk, hogy váratlanul előjöjjenek, mint most is.

- Ezek a dolgok összekötnek minket. Egy jó időre, vagy akár örökre is, ezért célszerű lenne megbeszélni a problémáinkat, és ha kell kisegíteni egymást a bajban. – tette hozzá Bessie.

- Akkor örökre barátok maradunk? – kérdezte Goianna mosolyogva.

- Örökre! – válaszoltuk.

Hali!

Készen van a következő fejezet, már csak be kellene gépelni :S ! Valószínűleg még ma felteszem.

KiSsS

Angyali érintés

Szeretném megköszönni Zsófinak, Ingridnek, és Stefinek, és minden lánynak, akik bíztatnak, és tartják bennem a lelket, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Köszönöm!





2. fejezet

"Que somos ángeles que caímos desde el cielo"

-Charity, Charity! Podría yo pedirle no fantasear? Estamos en un reloj espanol, no en alguna costa! Contestaría él a mi pregunta?- Senor Gilbert hangja valósággal belémcsap, annyira élénken átélem azt az emléket. Mennyi minden változott azóta!

Kénytelen, kelletlen a Senorra néztem
-Khm…cuál era la pregunta?

-Bien no, esto cómo esto tiempo! Lo lo pedí, conjugar la cópula en un pasado.- Égek, mint a rongy. Gyorsan elragozom azt, amit kér, aztán most már véglegesen is Sinre koncentrálok. Milyen rég nem láttuk már. Komolyan, hiányzott. Na jó, annyira nem visel meg, hogy nem láttam, már vagy fél éve. De mindenképpen jó dolog, hogy legalább tudjuk, hol van.
A gondolataim megint csak az emlékeim felé húznak

Bessie már Elizabethnek hívatja magát, és a robogót is megkaptam. Rengeteg dolog derült ki az akkori ’problémáim’ról. Az után az álom után minden megváltozott. Örökre.
Amikor kicsöngetnek, kész tervem van, hogy mit mondok a csajoknak. Elsunnyogok, mintha vécére mennék, és kimászom az ablakon. Attól, hogy nem lett volna feltünő, hogy kisétálok, nem akarok kockáztatni.

Szép lassan leballagok a patakhoz, leülök, és várok. Mindig én érkezem a legkorábban a gyűlésekre. Belelógatom a lábam a vízbe, és figyelem a hangokat. A patak mellett mindig nagy a csend. Pláne, ha nincs itt senki, csak én. A patak a kedvenc helyem.

Csak üldögélni, nem csinálni semmit...

És vége is a csendnek. A lányok megjöttek.

-És szerinted ez megoldás? Mindig csak menekülsz! És ha már nem leszel ebben a csapatban? Akkor föladsz mindent? Mert nem oldja meg helyetted a problémákat senki? Istenem, nőj már föl!- Prudence hangja fölkavarja a levegőt. Már megint összeveszett Hopepal. Prudence mostanában napi rendszerességgel kötött bele valakibe, általában Hopeba, és még nem sikerült kiderítenem, mi baja.

-Most miért? Mert meg mertem kérdezni, hogy vajon mire gondol Char? Prue, nem fújod fel ezt egy kicsit? Jövünk a patakhoz, békésen sétálunk, és egyszercsak kiakadsz. Komolyan, kezdesz te kiakasztani engem.

-Szerintem mindketten kiakasztóak vagytok. Egyszerűen nem bírom veletek. Prue, te mindenbe, és mindenkibe belekötsz. Te meg, Hope egyáltalán, belegondolsz néha abba, hogy ki is itt a vezér? Nem lehet, hogy mindketten kicsit túlbecsülitek magatokat? Itt Charity a főnök. Nagyon elegem van belőletek. Nem körülöttetek forog a világ. Most éppen egy hatalmas krízisben vagyunk. Fölfogjátok ti ezt?!- na, ilyen az, amikor Grace kiakad. Általában birkatürelme van, de ha valaki kihozza a sodrából, az magára vessen.

-Grace, már megint mi történt? Csak nem...összevesztek egy sütin? - mostanában még ezen is képesek lettek volna

-Áh, nem, éppen csak Hope a szájára merte venni azt a szót, hogy vajon. A kérdés pedig ez volt: Vajon mit gondolt ki Char? Most komolyan, szerinted nem gyerekesek? Mintha nem is 19, hanem 9 évesek lennének.

-Különben is, hol van Felicity és Faith?- elképzelhetetlen, hogy mindig ők késnek. Ha Felicitynek randija van, elképzelhető, hogy rá kell csörögni, hogy mégis hol a buskomórságú angyalszárnyban van? Faith pedig nem Fely miatt késik. Egyszeűen így van beprogramozva. A szülei is mindig késnek. De Faith szerint éppen elegánsan késik, mind ő, mind a szülei.

-Na, fesd falra az ördögöt!- látom, hogy Faith közeledik, mögötte Fely andalog álmodozva. Hope és Prue még mindig ellenségesen néznek egymásra, de a vitát már csak elméletben folytatják, mert egy pillantásom beléjük folytja a szót. Leülök a partra, és megvárom, hogy közelebb jöjjenek.

-Lányok, én nem szeretem azt, ha veszekedtek. Össze kell tartanunk. Pláne most. Nem szeretném, ha azért bomlasztanának szét minket, mert ti folyton veszekedtek. Kérlek, az én kedvemért!- mindezt a legnyugodtabb hangomon közlöm, nem szeretem, ha kiabálnak. Szerintem sokkal hatásosabb, ha valaki halkan olvas be másoknak.

-És most, térjünk a tárgyra. Sin. Szerintetek mit keres itt?

-Én végeztem egy kis kutatást- Faith előveszi a laptopját. Mindig nála van.- Sint 4 iskolában találtam bejegyzett tanulóként, az utolsó a Michael Philip Faraday vegyészeti középiskola, ami nem éppen a szomszédban van. Utoljára fél éve ment be a suliba, egy keddi napon, majd elkönyvelték eltűntnek. De ezek szerint nem tűnt el- mosolyodik el fanyarul. Faith nem szokta kimutatni, mi bántja, de ha igen, akkor eléggé egyértelműen. Miután megemésztjük a dolgot, Faith folytatja.

-Az iskolába ma kezdett el járni, de nem a faluban lakik.

-Hát hol? Közel s távol nincs motel, még egy kis panzió sem. A rokonai pedig szerintem nem éppen itt laknak...-elgondolkodva rágcsálok egy fűszálat. Mindenki mélyen a gondolataiba mélyedve ül, és, bár nem tudom, mire gondolnak, sejtéseim vannak. Annyit tudok biztosan, hogy ha Sin nem a falusi kis panzióban szált meg, akkor valakit ismerhet innen.

De kit?

Nem akarok undok lenni, de aki Sinnel barátkozik, annak sajnos nincs ízlése. Pláne ha a házába is beengedi

-Szerintem, tudjátok, Sin ismer itt valakit...-monndja ki félénken Fely azt, amin már vagy tíz perce töprengek.

-De vajon kit? És most mit akar itt? A múltkor majdnem megölt mindannyiunkat, nem volt ez még elég neki?- Hope szinte úgy mondja ezt, mintha csak magában beszélne.

-Igen, vajon mit...-hallatszik egy gunyoros, de túlontúl jól ismert hang a fák közül. Mind a hatan odakapjuk a fejünket, és látjuk, ahogy a megtestesült bűn kilép az árnyékból...

p.s: megint csak a spanyol: -Charity, Charity! Megkérhetném, hogy ne álmodozzon? Spanyol órán vagyunk, nem valami tengerparton. Válaszolna a kérdésemre?

-Kmh...Mi is volt a kérdés?

-Hát nem az, hogy milyen az idő, Senorita. Arra kértem, ragozza el a létigét múlt időben.

p.p.s.: tudom, ez rövid lett, de lehet, hogy a héten már nem lesz friss. szerdán csütörtökön nem érek rá, hétvégén úgyszintén...

Csak egy pillantás 2.

Mostmár valami boldogabb hangvételű dolgot is kéne írni:) Kérésre folytattam. Több rész nem lesz!
Lilla( nem rólam szól,nem az én életem)

3 óra. Itt az idő. Ismét az Eiffel toronynál, és győzködöm magam, hogy leüljek a srác mellé. Ugyanott ül, ahol tegnap is, és ahol ígérte, hogy várni fog. De miért vagyok ideges? Tegnap egész egyszerűen leültem mellé, anélkül, hogy ismertem volna. Igaz most sem ismerem, de ez most mindegy.

Megtettem!!Igen! Leültem! Minek voltam ilyen gyáva nyuszi? Nem harapott meg. De ma már meg kell szólítanom. Nem csinálhatom az idők végezetéig, hogy ülök, és nézem a szemeit, és gondolkozok, mert a végén teljesen hülyének fogok tűnni. Nagy levegő..

-Szia! Amy vagyok.

-Szia, Benjamin - rendkívül kellemes hangja van. Pont olyan megnyugtató, mint a tekintete.

-Miért kezdtél el tegnap nézni?- muszáj megtudnom. Mit láthatott rajtam? Fájdalmat, keserűséget, haragot?

-Mert üres tekintettel nézted az embereket. Mint aki nem ebben a világban élne, és a problémái lehúzzák. Valóságos szomorúság lengte körül az aurádat. Jól éreztem?

Muszáj másfelé néznem. Ez a fiú mennyi mindenre rájött, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Ennyire észrevehető? Ennyire.. letört vagyok? De Ő, hogy vette észre, mások pedig nem szóltak róla? Nem tegnap kezdődött ez az állapot. Nem is tegnapelőtt. Évek óta tart.

-Tudod, az életem nem túl egyszerű -kezdtem -. Annak tűnhet, de nem az. Tegnap volt a 16. születésnapom, de nem tudtam örülni. Ahogy néztelek rájöttem, hogy lassan 10 éve nem vagyok túl jó bőrben. Tíz év óta megy a veszekedés anyuék közt.

-Észrevettem, hogy valamit megértettél. Felcsillant a szemedben valami, ami azt igazolta, hogy itt élsz, és nem valami burokban. Ahogy rád néztem, a régi önmagamat láttam benned. Vagy mintha az előző életünkben találkoztunk volna. Nem tudom, hiszel-e a spirituális dolgokban, de lehet, hogy ez a közös karmánk. Átbeszélni a fájdalmas dolgokat, megosztani egymással. Néhány éve, hasonló korszakon mentem át. Csak én nem a gazdag rétegből származom. Középszerű családi életem volt. Csakhogy apám inni kezdett, rendszeresen vert engem és az anyámat. Végül anyu is teljesen becsavarodott, gyakran nem volt magánál, személyiség zavarai voltak. Szerencsére a szomszéd hívta a gyámhatóságot, és 12 éves korom óta nevelőszülőknél élek. Azóta boldog vagyok. A legtöbb ember nem örül egy idegen családnak. Én megkönnyebbültem. Valósággal felszabadultam a barátaim szerint.-Istenem. Én vagyok szomorú, amikor Ben sokkal rosszabbakat élt át!

-Én..sajnálom. Hogy ezt kellett átélned. És én panaszkodtam neked! Sajnálom, hogy terheltelek a gondjaimmal. Jobb ha elmegyek.-úgy tűnik ennyi volt. Szánalmas vagyok.

-Amy!- megfogta a karomat- nem emlékszel mit mondtam? Csak mert más körökben forgunk, és másképp éltük az életünk, a problémánk ugyanaz volt! Ez a karmánk. Együtt kell lennünk.

-Igazad van. Köszönöm, hogy segítesz nekem.

Sokkal többet tud az Életről, mint amennyit én valaha is tudni fogok. De talán tényleg találkoznunk kellett. Kiegészítjük egymást, de attól ellentétek vagyunk. Talán mint a Tűz és Víz, Föld és Ég. Nem tudom, mi lesz ebből az ismeretségből. De úgy érzem, örök életre szól. Vajon Ő lesz az Igaz Barát, aki mindig mellettem áll? Esetleg valamikor Életem Szerelme? Ezt majd a jövő dönti el. Bárhogy is lesz, én várom a sorsomat.

halihó

sziasztok!

bocsi,az előbb nem írtam.Nah,Zsófi engem is megtett társszerkinek, ilyen rövidebb sztorikat fogok hozni,elmélkedéseket. A csak egy pillantásnak lesz folytatása,mert kikövetelték tőlem:D

Csak egy pillantás...

Igazi párizsi június van. Zöldek a fák, csicseregnek a madarak, süt a Nap. Igazából semmi okom nem lenne a szomorkodásra. Ma van a 16. szülinapom. Most mégis itt ülök az Eiffel torony tövében, és elmélkedem.Boldognak kéne lennem, hiszen nemsokára felnövök!! Az a 2 év olyan hamar elrepül.. csak nem tudom hogyan. Anyámék ismételten összebalhéztak. Valamin mindig sikerül veszekedniük egy számlán, egy női tekinteten, vagy jelen esetben az ajándékomon. Előtte is hetekig vitatkoztak, hogy mi legyen, és úgy gondolták nem hallom. Tévedtek. Apám titokban egy lakást vett nekem, anyu bankkártyát. Végül pedig egymásnak estek, amiért nem beszélték meg. Ekkor leléptem.

Elnézem az itt sétáló békés embereket. Egy anyuka kislányát kézen fogva megy, egy bácsit kísér át egy hölgy és... ott van Ő is. Egy idegen kb. velem egyidős fiú, aki néha-néha rám néz. Csak lopva pár másodpercig fordult felém,így alig láttam. De nem izgat.

Próbálom elterelni a figyelmemet, de szemem állandóan a srác irányába fordul. Talán Ő lenne az, aki megszabadít a gondoktól? Egy lelki társ? Rám férne a társaság.. menekülni a családi gondok elől.. mert hiába a jómód, ha az embernem boldog. Végül is, beszélgetni nem akarok.. így egyre közelebb sétálok a fiúhoz. Ő mosolyogva arrébb csúszik a padon. Mellé leülve elfeledkezek minden jómodorról, tiszteletről, és illetlenül bámulni kezdtem. Szemében megértés tükröződik, és... én csak merengek szeme kékjében. . Az utóbbi 16 éven gondolkozva a felismerés ledöbbentett. Apámék 10 éves egyfolytában veszekedtek. Hogy tudtam így egyáltalán élni? Ebben a családi környezetben, amit mindennek tudok nevezni csak családiasnak nem? Ahogy lehetett leléptem otthonról. Hétköznap későn értem haza, pénteken valamelyik barátnőmnél aludtam, szombaton bulizni jártam, vasárnap pedig kipihentem az éjszakát. És ez ellen senki nem tiltakozott. Nem bántam.

Ez a fiú még mindig állja a tekintetem. Úgy érzem nem várunk egymástól semmit, de mégis ebben a pillantásban átérezzük egymás félelmét, fájdalmát. Ezen merengve Ő feláll és elsétál. Itt hagyta az ürességet maga után. Mégsem. Egy papírcetli.

Holnap háromkor ugyanitt várlak.
B.

És ez feléleszti bennem a reményt, és érzem, hogy itt az idő, hogy elmenjek.Mosolyogva.

Farah Connor: Suttogó falak - 4. fejezet

4. fejezet

Első nap

Furán éreztem magam. Nem rosszul, csak szokatlanul. Egyáltalán nem voltam kimerült, még csak az álom hatását sem éreztem.

Sehol az a hétfő reggeli fáradság, mintha valami energia löketet kaptam volna. Úgy tűnt, hogy a többiek is így voltak ezzel. Bessie ki is pattant az ágyából, és a fürdőszobai cuccait kezdte el összeszedni.

- Furcsa álmom volt. – mondta Gioanna – A kastély egy helyiségében voltunk. Mi négyen. A falakból beszélgetés hallatszott, aztán sötét lett csend és hideg. Majd egy hang… - és töviről hegyire elmesélte az álmot az Ő szemszögéből.

- Én is ugyanezt álmodtam. – mondtam megrökönyödve.

- Én is! – mondta Phoebe.

- Dettó!- helyeselt Bessie.

- Oh. Francba! – mondtam érzéssel - Akkor biztosan nem csak egy egyszerű álom volt. Különleges képességek, óriási rejtélyek. Ez ám az első nap. Éreztek valami különlegeset?

- Azon kívül, hogy hasogat a fejem semmit. – mondta Phoebe.

- Én csak nem vagyok álmos, úgy érzem magam, mint aki megivott két liter erős kávét! - mondta Bess. És tényleg elég felspannoltnak tűnt, szinte már nem bírt megállni egy helyben.

- Nekem csak melegem van. De inkább ne is beszéljünk róla, mert az én fejem is mindjárt megfájdul. – kezdte Gioanna.

- Ok! Csak még annyit hogy mit mondott neked a hang? Én nem beszélek olaszul.

- Csak annyit, hogy a jóságnak nincs ára. – mondta sóhajtva, és részéről lezárta a beszélgetést.

- Én ezt nem értem, a fenébe is. – siránkozott Phoebe – Mit jelent az, hogy képességeket ad nekünk, és így segít? – mondta hevesen, miközben a fejét fogta.

- Nem tudom. – zártam le a beszélgetést.

Az iskolai egyenruha nem volt valami divatos és hűde csini cucc. Pont, mint a filmekben. Hosszú fehér zokni, szürke térdig érő rakott szoknya, fehér ing és mellény. Pfuj!

Amint szabad lett a fürdő megcsináltam a hajamat, feldobtam az arcomat egy kis sminkel, majd visszamentem összeszedni a cuccomat az órákra.

- Első óra matek! Uh. Jól kezdődik a hét. –grimaszolt Bessie.

- Nekem is, matek a harmadikon. – mondtam

Mint kiderült szinte egyforma a négyünk órarendje. Órák előtt először le kellet mennünk, reggelizni. Soha nem voltam híve a hagyományos sonka-tojás és egyebekből álló angol reggelinek, ezért most is, mint mindig csak egy pirítóst ettem, amit egy kis teával öblítettem le.

Evés közben végig az éjszakán gondolkodtam. Az álom járt az eszemben. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Vajon tényleg képességeket adott nekünk? És ha igen akkor milyeneket? És miért pont nekünk? Bessi rántott ki a mélázásomból. Megrázta a vállam.

Az érintésének a helye sajgott, mintha áramütés ért volna. Mint amikor két ember statikusan fel van töltve és egymáshoz érnek.

- Áú! Bess megráztál!

- Tényleg? Én nem éreztem semmit. –hüledezett – Csak azt akartam kérdezni, hogy tudod, hogy az a srác, ott a másodikosok asztalánál téged néz mióta leültünk?

Megráztam a fejem. Nem, nem tudtam. Hiszen fel sem vettem a tekintetem az asztalról.

Felemeltem a fejemet, és arra a pontra fókuszáltam. Igaza volt, egy fiú tényleg minket, vagy engem nézett. Amint a tekintetünk találkozott, nézett még egy kicsit, majd csibészes félmosollyal elfordította a fejét. Rövid barna haja volt, sportosnak, magasnak és jóképűnek tűnt. Minden lány álma egy ilyen srác.

- Ki ez? – Kérdeztem.

- Aaron McLawin. Tizedikes, és tényleg téged nézett. Majd kiesett a szeme. Egyébként a fél iskola a nyálát csorgatja utána. – mondta Phoebe

- Honan ismered? – kérdeztem.

- Nem ismerem. És pont ez a baj. Nem tudom, hogy honnan tudtam meg a nevét, egyszerűen csak a fejemben volt. Folyamatosan deja vu érzésem van. Képek villannak be a fejembe, és ezt a beszélgetést is mintha egyszer már átéltem volna. – mondta a halántékát masszírozva.

Talán a jövőbe lát? Éppen elhatároztam, hogy megkérdezem, de ő meg előzött a válasszal.

- Azt hiszem igen, talán a jövőbe látok, de nem csak azt látom. Hanem például amikor a fürdőben voltam és meg érintettem a csapot, azt is láttam, hogy Bessie előttem nyitotta meg majd megmosdott és elzárta.

- Látnok! Úristen Phoebe te egy látnok lettél. – mondta hangosan Giaonna.

- Hangosabban nem lehetne? Szerintem a terem másik felén nem hallották elég tisztán. – mondta Phoebe.

- Bocsi. – kért elnézést, majd bocsánatkérően megérintette Phoebe kezét, mire az felszisszenve gyorsan elkapta onnan.

- Áú. Forró a kezed! – mondta tágra nyílt szemekkel.

- Tessék? Mit mondtál? – kérdezett vissza.

- Olyan forró a kezed, mintha meg akarnál gyulladni.

Csengettek. A jelző csengetés volt az, tehát még 5 perc az első óráig. Felbaktattunk a harmadikra, majd gyorsan beültünk a terembe, ami szinte már zsúfolásig volt diákokkal. Bessie ült mellettem, mögöttünk egy paddal pedig Phoebe és Gioanna. A matek tanár Mr. Almar egész jó fej volt, nem vettünk semmi új anyagot, csak ismételgettünk egy kicsit. Még házit sem adott. A következő óra kémia volt, amin elkezdtük venni az első anyagot Mrs. Watson kevésbé tűnt jó fejnek, mint a matek tanár. Olyan vénlány volt. Kémia után labor gyakorlat következett, szintén vele. Sajnos semmit sem csináltunk a hallgatáson és a jegyzetelésen kívül, mert a labor használati feltételeit és biztonsági előírásait körmöltük a füzetbe.

A nap nagyon lassan telt. Éppen spanyolra mentem, (egyedül, mert a többiek franciát tanultak) amikor valaki megállított a terem ajtajában.

- Hello. A nevem Aaron McLewin. Hát téged hogy hívnak? - kérdezte szemtelenül. – Mit szólnál, ha tanítás után körbevezetnélek a suliban?

- A nevem Farah. És sajnos nem érek rá. Beengednél a terembe?- kérdeztem angyalian mosolyogva.

- Kérlek Farah, ráérsz még bemenni oda. Nem akarsz inkább egy kicsit beszélgetni, mondjuk az álmotokról?

- Inkább bemennék, ha nem gond, szeretnék előkészülni az órára. – mondtam.Nem figyeltem mit mond.

- Hát jó. – mondta még mindig csajozós félmosollyal. – akkor majd legközelebb.Fejezte be a beszélgetést, és elment a folyosóról.

Spanyolon egyáltalán nem figyeltem az órára, nem is lett volna mire, mert Ms. Torres a saját élettörténetét ecsetelgette. És amíg nem akarja felkérdezni tőlünk, addig nem érdekel.

Fájt a fejem. Mintha valami belülről folyamatosan feszítgetné a fejemet, úgy éreztem magam mintha a fejem egy mágnes lenne, és ha akarná, magához vonzhatna dolgokat. Félelmetes érzés volt… Azon kaptam magam, hogy már történelem órán ülök, és valaki, bizonyára a tanárnő, hozzám beszél.

- Elnézést, megismételné a kérdést? – ébredtem fel bódultságomból. Beugrott, hogy a tanárt Mrs. Stewartnak hívták.

- Azt kérdeztem kisasszony, hogy maga szerint hol éltek az Akkádok? – ezt szerencsére tudtam, mert otthon átnéztem az első pár anyagot töriből, és egyébként is az egyik kedvencem volt.

- Mezopotámiában tanárnő. – mondtam. Mrs Stewart pedig visszatért a magyarázásba, Mezopotámia gazdaságáról, és tudományairól. Megfogtam a nyakamban lógó medálomat, mert az mindig megnyugtatott. Még a nagymamámtól kaptam régen. Rubin medál volt egy ezüst nyakláncon, nagyon ritkán vettem le. Most is segített egy kicsit.

Ebédnél elmondtam a lányoknak, hogy kezdem furán érezni magamat. Egyetértettek velem. Gioanna azt mondta, hogy most már sokkal jobban érzi azt a meleget, amit a teste bocsát ki. Bessie is egyre jobban fel volt spannolva, azt mondta nem tudja, hogy mitől. Még mindig áramütésként ért mindenkit az érintése. Phoebe próbált minél kevesebb dologhoz hozzáérni, és szerzett valahonnan egy pár csinos kis kesztyűt. Ebéd után még volt egy közös óránk, habár Bessie nélkül. Neki tenisz, nekünk lovaglás. Nem lovagoltunk, hanem csak megismerkedtünk az állatokkal. Valahogy még ez sem tudott lekötni, pedig én kaptam az egyik legjobb lovat. Ébenfekete volt, akárcsak a hajam, és egy valóságos óriás. Ahogy emlékszem Blake-nek hívták.

Tanítás után örültem, hogy visszamehetek a szobába, és, hogy nem kell ilyen állapotban emberek közé mennem. Ezt az egészet, a fura közérzetet és mindent, feltétlenül meg kell beszélnünk a lányokkal.

hello! Következő fejezetemről annyit hogy készen van a fele, valószínűleg holnap lesz készen, és rögtön fel is teszem ! A Ritáé pedig készül!

Puszó zsóFi

Angyali érintés

1. fejezet

Egy régi emlék…és valaki a múltból

-EZ, meg mit keres itt?!- Hope hatalmas lendülettel veti le magát mellém, miközben a kezével a szomszéd asztal felé int.
Nem nézek fel rögtön, mert nem akartam. Hope általában tulspilázik mindent. Nem nyugtatta meg az sem, hogy bárki is volt ott, nem árthatott nekünk. Eszem tovább az ételnek csúfolt menzakaját, mire Hope oldalba bök.
-Charity McDale, figyelsz te rám egyáltalán? Legalább nézz oda!- csattan fel a hangja, mire mindenki felkapja a fejét az asztalunknál.
Még mindig nem nézek oda, inkább az asztalunknál ülő emberekre. Büszkeséggel tölt el, hogy ezek a lányok vezetőjükként ismernek el, de nem úgy, mint egy „kicsién”, hanem mintha az alfa-vezérük lettem volna egy farkas falkában. Bár ha nem muszáj, nem adok nekik parancsokat, de bizonyos helyzetekben ez a kis csapat megkívánja a vezetést.
Miután végignéztem minden lányon, és -igen- bizonyos lányok fiúján, Hope nagy örömére odafordulok az asztalhoz. Miután szemügyre veszem az iskola „fekete bárányait”, akik önszántukból lettek azok, észreveszem a lányt, aki közülük valónak tűnt, de tudom, hogy nem az. Éppen megrázza a fejét, és ébenfekete loknijai szabadon repkednek. Ha az ember elsőre megnézi, nem tűnik fel, hogy ez a lány maga a gonosz. Világoszöld szeméről a fiúknak nem egy démon, sokkal inkább egy szexy lány jut eszébe. Ráadásul ehhez hozzátartozik egy modelleket is megszégyenítő alak, fantasztikus stílusérzés, és a már említett fürtök, amiket Hope nemegyszer megtépett már. Hát igen. Sin tipikusan a „kívül édes, belül férges” kategóriába tartozik.
-EZ, meg mit keres itt?!- ismétlem meg öntudatlanul Hope szavait, mire az említett elégedetten felsóhajt, hogy komolyan veszem. A többiek-a fiúk kivételével- mind odakapják a szemüket, és rémülten rám tapad a tekintetük. Hát igen, néha a vezetőségnek is vannak hátrányai. Mindig tőlem várják, hogy megnyugtatást, megértést, és mindeközben megoldást biztosítsak. Végignézek mindegyikükön, külön, külön.

Grace bíztatóan rám pillant, és aztán könnyelműen megrántja a vállát. Grace nem izgul túl semmit, kivéve ha a pasijáról, Dave-ről, a jegyei(d)ről, vagy a kistestvéréről van szó.

Faith idegesen pislog rám, és felváltva kapja a fejét hol felém, hol Sin felé.

Prudence nem árul el semmit az arcával, tökéletes póker-arcot produkál. Nem csoda, hogy ha összejövünk a nagy pénteki kártyázásra, szinte mindig ő nyer. De sejtem, hogy már a tervet készíti, ha máshoz nem, ahhoz, hogy hol beszélgessünk.

Felicity-t nem igazán izgatja a dolog, annyira elmerül a pasija szájában.

Hope pedig nem engem néz. Mereven Sin-re szegezi a tekintetét, és ha pillantással ölni lehetne, Sin már rég halott volna. Aztán Hope föltámasztaná, és újra megölné.
-Khm…Felicity, lennél szíves rám figyelni?- mire Fely elszakad Steve szájától, és nagy nehezen odafordítja a szemét, ahová Hope olyan kedvesen néze, és leesik az álla.
-EZ, meg mit keres itt?!- kínomban elkezdek röhögni, elvégre mennyi esély volt arra, hogy ő is pont azt mondja, amit mi már elmondtunk? És úgy, hogy nem is figyelt? A többiek is elkezdenek vihogni, és egy kis hisztériás árnyalat is vegyül bele. Fely, miután észreveszi, hogy mindenki nevet valamin, rájön, hogy valamiről lemaradt, és várakozóan néz rám.
-Hát, azt hiszem, szükségünk lesz egy órára.- Hope szeme felcsillan
-Úgy érted, lógunk?- nevetséges, mennyire nem szereti az iskolát. Pláne a spanyolt. Bár a tanárt, Senor Gilbertet se nagyon csípi. Annak ellenére, hogy a papája spanyol, alig hozza belőle a hármast.
-Igen, azt hiszem kénytelenek leszünk. De nem spanyolról, hanem közgazdaságtanról.- a spanyol a következő óránk, és nekem szükségem lesz még egy kis időre, hogy kitaláljam, mit fogok mondani nekik. Ráadásul a spanyolt szeretem.
-Óóó…- Hope egészen elszontyolodik.
-Hol találkozunk? Tető, patak, vagy…menjünk hozzánk?- Prudence gyakorlatiasan nem rökönyödik meg azon, hogy lógunk. Hát igen, több ideje űzi a szakmát, mint mi…
-Patak.- döntök, elvégre a közgazdtan úgy is az utolsó óránk. A Le fait de charmer patak egy nagyon régi tóból, a Shieldingből folyik, ami még a nagymamám kedvenc helye volt, és azóta minden esküvőt/szülinapot/stb... ott tartunk. A tó mellett szól még az is, hogy egy csodálatos vízesés zuhan bele. Annak még nincs neve, de gondolom csak idő kérdése, és kitalálnak valami oltári eredetit. A patakot azóta mi is megszerettük, általában ott tartottuk a gyűléseket-persze néha-néha lejárunk piknikezni is. A patak mellett egy erdő van, amit az okosok egyszerűen csak St. Angie erdőnek neveztek el. Nem csodálom, ebben a faluban nem sok embernek van fantáziája. Ezt az is bizonyítja, hogy nemcsak az erdőt, hanem a könyvtárat, és az iskolát is St. Angienek hívnak, ahogy az egész falu neve is az. És ha még nem lenne elég, és nem találta ki senki, a falu védőszentje is St. Angie. Aki egyébként nem egy hagyományos ember volt, aki mondjuk megmentette az egész várost a tűztől, vagy leprásokon segített volna. Nem. St. Angie még ma is él, és tényleg a város védőszentje.

De a beavatottaknak inkább védőangyal.
Időközben elindulok spanyolra, de előtte elmegyek wc-re. Miközben megmosom a kezem, eszembe jut az a három évvel ezelőtti, minden ízben furcsa nap…
…
"Éppen most értem haza. Felvágtattam, ledobtam a táskám, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy mennyire gyorsan hazaértem. Mindig biciklivel közlekedtem, mert egy ilyen kis városban, vagyis inkább faluban nincs értelme kocsival járni, mégis egy robogót kértem a szülinapomra, elvégre az mégis gyorsabb, mint a bicikli. Bár a szüleimnek van kocsija, én nem éreztem szükségét annak, hogy ezt kérjek a szülinapomra. Mikor eszembe jutott, hogy szülinapom lesz jövő szerdán, majd utána egy fergeteges szülinapi buli a barátaimmal, a tóparton, mérhetetlen elégedettség töltött el. Még azt is elfelejtettem, amiken mostanában rágódtam. Például a megnövekedett fájdalom-tűrésem, a gyorsaságom, arról nem is beszélve, hogy szinte nem is kell tanulnom, mert rögtön megjegyzek mindent. Megkérdezem erről anyát, gondoltam, majd lefutottam enni. El ne felejtsem felvenni a „Milyen furcsaságok történnek velem, és milyen sok dolog változott” listámra a megnövekedett éhséget. Beleszimatoltam a levegőbe. Hm…Sült csirke, a kedvencem! Bár nem hittem, hogy elég lenne most annyi, mint amennyi máskor szokott. Mire leértem, Bessie már az asztalnál ült. Jellemző! Ha kajáról van szó, Besie még nálam is gyorsabb volt. Mikor anya lerakta a csirkét, rögtön a közepébe vágtam.
-Anya, kérdezhetnék valamit?- kérdeztem meg, rögtön a közepébe vágva.
-Hát persze, bármit- közben a saláta is az asztalra került, és én rögtön lecsaptam a kanálra.
-Nos, történt velem mostanában néhány nagyon furcsa dolog. Például, tegnap háztartástanon megégettem a kezem, és ha nem szólnak, észre se veszem. És a héten olyan gyorsan hazabicikliztem, hogy még arra sem volt időm, hogy a leckéket végiggondoljam…- hirtelen hagytam abba, két dolog miatt. Egy, a telefon felvisított, és nem lehetetett tőle beszélni. Kettő, a megjegyzős dolgot nem akartam említeni, mert Bessie halálra cikizett volna.
-Egy pillanat drágám. Halló! McDale lakás, Honour vagyok.- ezt már a telefonba mondta, és abból, hogy átment a nappaliba arra következtettem, hogy nem akarja a tudomásunkra hozni, hogy kivel beszélt. Pedig ilyenkor csak a nagyi hívta. Minden ebéd előtt. Vagy lehet, hogy csak azt nem akarta, hogy halljuk, mit mond? Hát, ha ez a célja, bevált, mert csak néhány ’aha’-t, és ’ühüm’-öt hallottam. Mikor visszajött, szót sem ejtett a beszélgetésről, pedig a nagyi általában puszit küldött, és azt mindig átadta. Roppant furcsa…
-Nos, kincsem, ezt talán nem az ebédlőasztalnál kéne megbeszélni, nem gondolod?- és közben a szemével feltünés nélkül Bessie felé intett. Hát igen, a húgom még csak tizenhárom éves volt, és anya nem szerette, ha bevontuk az ilyen beszélgetésekbe.
-Rendben. Majd ebéd után. Jut eszembe, mit tettél a csirkébe?- szerettem főzni, úgyhogy ez a hirtelen témaváltás nem volt olyan feltűnő, pláne, hogy Bessie kikapcsolt, amikor elkezdett enni. Miután anya elmondta lépésről lépésre a csirke elkészítését, Bessie ásított egyet, és közölte, hogy megy tanulni. Én voltam a soros a mosogatásban, így miközben összeszedtem a mosatlant, anya leült egy székre.
-Nos, Char, mi bánt?
-Jaj, anya, azt sem tudom, mit higgyek. Az egyik pillanatban nagyon figyelek a külvilág zajaira, és ugrásra készen állok, holott csak egy macska sündörög elől, a másik pillanatban pedig a sulit járom, és segítek, ahol tudok. Nem beszélve azokról a dolgokról, amiket ebéd közben mondtam, és ha ehhez még hozzávesszük a fantasztikus memóriámat, akkor ez roppant különös. Beszéltem erről a lányokkal, és Hope, Faith meg Grace is így érzi magát. Prudence azt mondta, hogy biztos csak PMS. De az nem lehet, hogy mind a négyünknek ugyanakkor legyen PMS-e. Felicity azt mondta, hogy csak a hormonjaink, és biztos igaza is van, mert a mamája orvos. De én ettől függetlenül nagyon félek, hogy mi van velem, és a te véleményedre is kíváncsi lennék…-tört elő belőlem minden, ami nyomta a szívem. Időközben a mosatlan is elfogyott, és feltettem a teavizet. Anya mindig is a legjobb barátnőm lesz, és sokat adok a véleményére. Miközben nézte, mit csinálok, úgy tűnt, nagyon vívódik. Végül, mikor megszólalt, a hangja nagyon óvatos volt.
-Nos…te is tudod, hogy ebben a korban a lányok bizonyos változásokon mennek keresztül. Egyet kell értenem Felicityvel, és a mamájával, de tudnod kell, ez nem minden. Nem mondhatok sok mindent, de minden hamarosan kiderül, addig pedig kérlek, ne fagass. És a nagyanyádat se!- majd, mint aki jól végezte dolgát, kisétált a szobából…”
…
A csengő ráz fel. Rájövök, hogy még mindig a kezemet mosom, újra és újra. Valószínűleg már egy mikrobaktérium sincs rajta. Pedig én a szünetben a spanyollal akartam foglalkozni, nem az extratakarítással. Gyorsan a szekrényemhez rohanok, kikapom belőle a spanyolfüzetem, és gyorsan a spanyol terem felé igyekeszem. De elkéstem, Senor Gilbert már benn van.
- Le agradecemos honrarnos con su presencia, Señorita .-mondja gúnyosan, miközben a helyem felé tessékel. Leülök, és reménykedem, hogy nem engem szólít fel. Szükségem van egy kis időre, hogy Sin féle katasztrófán töprengjek, de a gondolataim újra ahhoz a három évvel ezelőtti naphoz kanyarodnak vissza…
…
„Miután anya ennyit segített, elhatároztam, hogy elmegyek lovagolni. Semmit nem fogtam fel abból, ami körülöttem történt, és szinte transzban mentem fel Bessiehez.
-Hé, hugi, jössz velem lovagolni?- Bessie az asztalánál ült, de láttam, hogy már mindent befejezett.
-Hé, ember, úgy esik, mintha dézsából öntenék. Lovagolni akarsz, vagy iszapbírkózni?- a szokásos kedves hangján hívta föl erre a figyelmemet, ami inkább ’de hülye vagy, nem is tudom, hogy a rokonod vagyok-e igazából’ hang volt, mint ’jaj de szeretlek az összes butaságod ellenére is’ hang.
-Jé, tényleg! Észre sem vettem, pedig hazafelé elkapott a sarkon…akkor viszont mit csináljunk?- tényleg nem vettem észre. A mindenre figyelő énem csak vészhelyzet esetén aktiválódott.
-Hm…mit szólnál ahhoz, hogy végszavazol nekem?- Bessie nagyon jó színésznő. És én mindig szívesen segítettem neki, mert lenyűgözött az az átélés, amivel előadott egy-egy szerepet. 6 éves kora óta színésznőnek készül. Minden darabban játszott, amit valaha is előadtak ebben a poros kisvárosban. Mindig a főszerepet játssza, addig nem nyugszik, amíg meg nem tanulja. Épp a Hair-t tanulta
-Képzeld, ki kell tömni a ruhámat!- forgatta nevetve a szemét. Hát igen, Tracy Turnblad nem egy vékony lány.
Egész délután Bessienek végszavaztam. Nekem úgy tűnt, megtanulta. Miután befejeztük, fejfájásra hivatkozva kihagytam a vacsorát és lefeküdtem aludni. Mihelyst leteszem a fejem a párnára, elalszom…
…és álmodom.
Egy csodaszép helyen állok, egy tisztás közepén. Jobban mondva, a csodaszép tisztás közepén, aminek az egyik fele szép. Egy patak szeli ketté az egészet, és én a jobb oldali partján állok. A másik oldal egészen elszomorító. Egy erdő, ami úgy néz ki, mintha tűz pusztított volna. Azon az oldalon mintha a felhők is sötétebbek lennének. Megfordulok, és önkénytelenül elmosolyodok. Ahol én állok, az egy csodálatos hely. Egészséges fák, madarak csivitelnek, s még egy őzt is látok. Vakító napsütés tárul a szemeim elé, és elcsodálkozom a másik oldallal mutatott erős kontrasztján. Előttem néhány lépésre egy padon egy helyes pasi ül, és hívógatóan int a mellette lévő üres hely felé
-Charity…”

p.s.: azok kedvéért, akik nem tudnak spanyolul: azt mondta, ’köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével, kisasszony’, de nem biztos, hogy jó, mert a webfordítóban nem nagyon lehet bízni

ÉS a kérdés: ki lehet az a pasi?, és mit akar charitytől?

Ha nagyon közel jársz a megfejtéshez, az is elég ;)

Én, a társszerki

Először is, szia(sz)tok. Zsófi megtett társszerkinek, így hát sajnos az én agybajaimat is el kell tűrnötök ;)
Viccet félretéve, az én storym eddig még nem sok kritikát kapott, vagy ha kapott is, rosszat(tisztelet a kivételnek XD), ezzért arra kérlek benneteket, h LÉCCI, LÉCCI írjatok kritikát!!
köszi!
xoxo
R.

Farah Connor: Suttogó falak - 3. fejezet

3. fejezet

Álom

Ha egyszer elalszom, akkor általában olyan mélyen, hogy nem is álmodom, vagy csak nem marad meg egy cseppje sem a fejemben. Otthon volt egy álomfogóm, amit az első horrorfilm nézésem után szereztem be, mert mindenhol rémeket láttam és folyamatosan rémálmaim voltak. Az álomfogó egy nagyon hasznos kis dolog, hiszen elűzi a rossz álmokat. Nekem be is vált, azóta nem álmodtam rosszat. Természetesen otthon hagytam. Hoztam a formámat. Majd felhívom Abbiet, hogy küldje el postán.

Most álmodtam. Bessievel, Gioannával és Phoebevel. A kastély egy csarnokában voltunk. Nem tudnám megmondani, hogy hol, mert nem ismerem még az iskolát. Egyikünk sem szólt egy szót sem.

Hallgattunk.

Hallgatóztunk.

- Zachary, ha igazán szeretsz, akkor megteszed. – Mondta valahonnan egy parancsoló női hang.

- Honnan jönnek ezek a hangok?- kérdezte Phoebe.

Én sem bírtam a tudatlanságot, dühített, és nem hagyott nyugodni, ha valami magától értetődő nem jutott az eszembe.

Mind a négyen pizsamában voltunk. Nagyon fáztam. Mintha jégveremmé vált volna az a barátságos, meleg, és otthonos kastély.

Most egyáltalán nem volt barátságos.

- Fázom! Nagyon fázom! – mondtam szinte hisztérikusan, ami tőlem szokatlan volt. A csarnok mintha egyre csak szűkült volna. A sötétség szinte már beszippantott minket. Egyre kisebb lett a terünk. A sötétség csak gyűlt körénk és körbevett bennünket, már a holdfény sem szivárgott be az ablakon.

Valaki megszorította a kezemet. Goianna volt az. Ő is pánikba esett.

Már nem hallottam semmit csak a száguldó pulzusomat éreztem a fülemben… Bamm-Bamm-Bamm, egyre csak gyorsabban.

- Ennyit sem érek én neked Zachary? Ennyire sem lennél képes értem?! –visszhangozták a falak.

- De. Dehogyisnem! Persze! – mentegetőzött – De ezt akkor sem tehetem meg vele, ez nem csak rajtam múlik.

- Talán nem szeretsz már Zachary? – mondta fenyegetően a női hang.

- Mindennél jobban! – szólt megalázkodóan és áhítattal a hangjában Zachary.

A sötétség mintha már pulzált volna körülöttünk. Majd egyre kisebb körbe zárt minket. Segéd fogalmam sem volt, hogy mi fog következni, akkor, amikor a sötétség elér bennünket. Mind a négyes egymásnak vetettük a hátunkat és megfogtuk a másik kezét.

A sötét már elérte a lábunkat, onnan kezdett el beburkolni minket. Nem kaptunk levegőt.

Amikor a sötétség már teljesen beburkolt minket, egy hang kacagott a térben mindenfelől. Női hang volt. Finom, még csak nem is hasonló az előbbire, bársonyos, és megnyugtató.

- Ki lehet ez? – gondoltam.

- Hogy ki vagyok? Mit számít ez? – kérdezte. Hangja végig perzselte a kezemet. – Én majd segítek. Mindegyikőtök kap tőlem valami különleges kis ajándékot, hogy legközelebb már ne legyen rám szükségetek, ha valami baj adódik. És hogy utána járhassatok annak a dolognak, amire mind kíváncsiak vagytok kedveseim.

- Miért tennéd ezt értünk?

- Milyen kis kíváncsiak! – visszhangzott kacaja a fejemben –Azt magam sem tudom! Legyen elég annyi, hogy megkedveltelek benneteket.

- És mi az ára a kedvességednek? – kotnyeleskedett bele Gionna.

A hang őszintén nevetett egy nagyot. Csak tudnám mit talált olyan viccesnek. Majg olaszul szólt a lányhoz.

- La bontá non ha ancora un prezzo. Il mio bambino.

- Lasciate a noi. – Felelte Gioanna.

- Hát jól van. Ami az adományokat illeti, bánjatok velük jól és óvatosan, mert amíg nem tanuljátok meg uralni őket, szeszélyesek lehetnek. Ég veletek! – mondta végezetül.

Hirtelen a sötét fehér fénnyé változott, mint a magnézium lángja. Melegséggel töltött el mindent.

Felébredtem.