Farah Connor: Suttogó falak - 7. fejezet

7. fejezet

Éjféli kiruccanás

Napsütötte virágos réten jártam. Harmat cseppek ültek a fűszálakon, és madarak daloltak a fákról. Minden olyan békés volt, és csendes. De valami nem illett a képbe.

„ Kopp- kopp-kopp” Valaki járkált. Halk suttogás: valaki beszélt. VALAKI hozzáért a vállamhoz. Hogy lehet ez, hiszen álmodom, és egyedül vagyok.

- Farah! Ébredj már fel! Kérlek. Még mielőtt a többieket is felverném- szólt az a bizonyos valaki, akinek bármikor felismerném a hangját.

- Aaron! Te hogy kerülsz ide??? – kérdeztem kótyagosan. – Tudod Te egyáltalán, hogy hány óra van?

Kezdtem mérges lenni. Péntek éjjel volt, az is lehet, hogy már szombat. Fáradt voltam, és szerettem volna minimum délig aludni.

Felültem az ágyon, megdörzsöltem a szemeimet az öklömmel, hogy amennyire az ilyen sötétben lehetséges, lássak is egy kicsit.

A többiek szerencsére még aludtak.

Bessie mint mindig, most is horkolt. Egyszer megemlítettem neki, hogy nem tudok aludni tőle. Valóságos elektromos kisülés volt a szobában. Azóta inkább nem heccelem vele.

- Nos… Az ablakon át jöttem be. Egyébként meg, szerintem pont jó idő van egy kis éjféli kiruccanáshoz – mondta csibészes mosollyal a száján.

- MIHEZ?!? – Ilyen kómásan, még az én agyam sem működött valami flottul.

- Csak egy kis séta a birtokon. Öltözz fel valami melegbe, nem akarom, hogy megfázz itt nekem.

Ennek elment az esze. Azért csak felöltöztem.

Rajta sötét farmer volt, barna garbó, és egy fekete télikabát a kezében. Nagyjából én is így öltöztem fel, habár a sötétben nem volt valami egyszerű megfelelő ruhát találni. Fekete csőnadrágot, és bézs színű kapucnis felsőt húztam, amihez a kedvenc csízmámat húztam és persze az elmaradhatatlan kabátot.

- Mehetünk is – szólt Aaron, majd végignézett rajtam. – Hmm… Milyen jól festesz – kóstálta.

- Ezt inkább hagyjuk – mondtam, és még gyorsan megfésültem a hajamat. – Tehát, pontosan hová is megyünk?

- Az udvarra – titkolózott, majd mászott is ki az ablakon.

Amikor már nem láthatott be, a telepatikus képességemmel magamhoz húztam a mobilomat, - ami nélkül sehová sem megyek -, és egy zseblámpát is.

Meglepően könnyű volt lemászni az ablakból, a rózsa lúgoson keresztül.

- Wow! Ez gyors volt – kaptam a bókot, amikor leérkeztem.

- Tudod, lefelé mindig könnyebb, mint felfelé – mondtam mosolyogva. – Basszus! Szerintem ez egyáltalán nem jó ötlet. Tudod Te, hogy mekkora bajba kerülhetünk, ha valaki meglát minket? – kezdtem felfogni, mekkora hülyeséget csináltunk.

- Jó lesz, hidd el!

- Jahj! – sóhajtottam. – Hová is megyünk pontosan? – kérdeztem ismét.

- Megmutatom neked a birtokot! – vigyorgott.

- Azt már megmutattad párszor – akadékoskodtam.

- De ezt a részét még nem láttad – mondta, és karon ragadott. Majd húzni kezdett az erdő irányába. Talán oda megyünk? Fogalmam sem volt róla, hogy mit akar, és merre visz.

- Áú! – szisszentem fel. – Ez fáj, elengedheted a kezemet, megyek egyedül is.

- Oh! Bocsánat, nem akartam fájdalmat okozni neked – mondta.

Látszott rajta, hogy tényleg sajnálja. Lazított a szorításán, inkább, összekulcsolta az ujjainkat.

- Ööö… Semmi baj – mondtam kissé zavartan.

Nem értettem, mit akar pontosan. A lovagló órákon úgymond „jó barátok” lettünk, és sokat lógtunk együtt délutánonként. De semmi komoly. Nekem ő eddig csak egy barát volt. Rengeteget beszélgettünk. Sokat kérdezett a családomról, az otthonomról, és a dolgokról, amiket szeretek, és amiket nem. Ő sohasem beszélt nekem a családjáról. Csak annyit tudtam, hogy kisgyerek korában haltak meg a szülei egy autóbalesetben, testvére pedig nem volt. Így a bácsikája nevelte.

- Az erdőbe megyünk? – kérdeztem.

- Igen, mondhatjuk.

- Uh… Az elég sötét, félelmetes, és veszélyes hely. Nem gondolod?

- Ne félj! Majd én vigyázok rád – felelt nevetve. Sietős léptekkel ment tovább, engem is maga után húzva.

Amint beértünk az erdőbe, lelassított, kényelmes, séta tempóra. Előhúztam a zseblámpát, és pimaszul meglóbáltam az arca előtt.

- Erre ugye nem gondoltál?

- Tényleg nem – mondta, aztán elvette tőlem a lámpát és felkapcsolta. Majd újra megfogta a kezemet és mélyebbre vitt az erdőben

Úgy negyedórányi séta után kikapcsolta a lámpát.

- Mindjárt ott leszünk. Szeretném, ha meglepetés lenn, úgyhogy csukd be a szemed.

- Aaron! Sötét van, és még így sem látok. Ha becsukom a szemem, akkor tényleg orra bukom.

- Nem fogsz orra bukni. Na, várj! – szólt. Majd levette a sálat a nyakából, és bekötötte vele a szememet. Nagyon kellemes illata volt. Finom kölni és egy csipetnyi fenyő, vagy valami hasonló.

Ismét kézen fogott, és óvatosan tovább vezetett. Még pár percet mentünk így vakon.

- Oké! Megérkeztünk – mondta, és levette a sálat a szememről.

Gyönyörű látvány tárult elém. Egy apró tisztáson voltunk, aminek a közepén egy kis pavilon állt. A közepén egy nagy olajlámpa függött le a tetejéről, ami világosságot adott a helynek.

- Ez mesés!

- Reméltem, hogy tetszik majd – szólt kissé önelégülten.

- Köszönöm! De igazából, miért hoztál ide? Mivel érdemeltem ki?

- Gyere, nézd meg belülről, úgy is szép – tért ki a válasz elől.

Igaza volt, belülről is csodás volt. Elég régimódi, de nagyon romantikus. Volt ott egy pad, rajta egy pléddel.

Felvette a takarót, majd letessékelt a lócára és betakart, hogy ne fázzak. Ez után ő is leült mellém. Elővarázsolt egy termoszt a pad alól, majd öntött két pohárba, az egyiket odaadta nekem.

Isteni jó érzés volt, ahogy a forró csokoládé felmelegítette az egész testemet.

- Honnan szerezted? – kérdeztem.

- Ami azt illeti, vannak kapcsolataim – mondta titokzatosan.

- Furdal a kíváncsiság, hogy miért hoztál ide...

- Szeretnék kérdezni valamit - mondta, és átkarolt a pléd alatt. – Mond csak, lenne kedved velem jönni a Karácsonyi Bálra?

A Bál! Nekem eddig eszembe sem jutott, pedig már csak alig két hét múlva lesz! Annyira le voltam foglalva azzal, hogy uraljam a telepatikus képességeimet, és a lányoknak is segítsek ebben, hogy eszembe sem jutott az iskolaév egyik legfontosabb eseménye.

Vajon ők is eljönnek? Annyit tudtam, hogy Annát Caleb Hilson hívta meg az osztályból, és ahogy emlékszem, vele is megy majd.

Mit szólnának a lányok, hogyha Aaron-nel mennék?

Akarok én egyáltalán vele menni,

Persze, hogy akarok! Más vágyam sincs, és nála jobb pasit nem is ismerek.

De nem szeretnék egy lenni a sok közül. Rengeteg lány rajong Aaronért a suliban, és nem egy gyűlöl engem csak azért, mert „barátok” vagyunk.

- Igen. Szívesen elmennék veled a Bálba – válaszoltam őszintén a kérdésére.

Hirtelen feltámadt a szél, és az arcomba fújta a hajamat. Aaron finomat kisimította onnan, és a fülem mögé tette. Az arca csak pár centire volt az enyémtől.

- Csak, ha te is így szeretnéd – suttogta a számra.

- Én is ezt szeretném – mondtam, szinte alig hallhatóan. Eszem ágában nem volt tiltakozni. A szívem a torkomban dobogott.

A karommal átkulcsoltam a nyakát, mire ő szorosan magához húzott.

Majd megcsókolt.