Farah Connor: Suttogó falak - 13.fejezet

13. fejezet

                                                              Látomások

-         Farah! – kiáltottak a földszintről. – Öt perc múlva indulunk! Igyekezz!

-         Akkor négy és fél perc Wolfie! – válaszoltam drágalátos testőrömnek. A válasz helyett már csak valami mély morgásszerűt hallottam. Nos, az is különleges képességeim közé tartozik, hogy a halálosan nyugodt embereket halálosan fel tudom bosszantani, pár szavammal. Nem tehetek róla, hogy idegbetegekből áll a világ…

Gyorsan felgumiztam a hajam, felhúztam a csízmámat, majd szétnéztem a szobában, hogy nem e hagytam ott valamit. Miután megbizonyosodtam arról, hogy minden a helyén van, felkaptam a kézitáskám, majd kiléptem az ajtón. Egyenesen beleütköztem valamibe, vagy valakibe…

-         Aú! – az ütközés erejétől egyenesen bevágódtam az ajtón, majd a fenekemre estem. – Sajnálom!

-         Már megint Te? – horkantott fel valaki ismerős hangon. Tristan! Óh… már csak ez kellett, hogy őt is még jobban felhúzzam. Puszta látványától is félelem fog el, és most, hogy itt tornyosult felettem… Hát, ez nem egy sok jót sejtető dolognak indul. Közelebb lépett majd felém hajolt. – Nem ajánlom, hogy még egyszer keresztbe tegyél nekem. Akármiben is. Mert megjárod – szorította meg erősen a karomat. – Még Wolf se menthet ki téged minden helyzetből… Például, most sincs itt – nevetett gúnyosan.

-         Meg tudom magam védeni, testőrök nélkül is… Hidd el, most pedig eressz el, vagy különben megmutatom, hogy milyen az, amikor én dühös vagyok! – hangom szikrázott a feszültségtől. Kezem remegett az ereimben folyó kiszökni akaró erőtől – Tristan úgy kapta el a kezét rólam, mintha tüzes vasat fogott volna.

-         Boszorkány! – szűrte a szavat fogai közt, majd kihátrált a szobából.

Összekapartam magam a földről, majd felültem az ágyra. Kissé kicipzáraztam a pulcsimat, hogy kihúzzam belőle a fél karomat, amin még mindig erősen meglátszottak Tristan kezének nyomai. Azt hiszem, jobb, ha egy ideig hosszú ujjúban járok… Kezembe temettem az arcomat, hogy egy kissé lenyugodjak, a fejem hasogatott és lüktetett a fájdalomtól. Mostanában egyre gyakrabban fáj, remélem semmi komolyabb bajom.

-         Farah! – ordította Wolfie lentről. – ha nem jössz le most azonnal, ölben cipellek ki az autóig, és komolyan beszélek.

-         Máris megyek… - morogtam, majd leballagtam a lépcsőn. Tim már ott állt, teljesen felöltözve, kezében a kabátommal, arcán morcos kifejezéssel.

-         Mi tartott ilyen sokáig? – morogta. Most elmondjam neki Tristant vagy ne? Talán jobb lenne, ha tudna róla… De ha elmondanám, gyávának tűnnék. Egy Tristan féle alak kevés ahhoz, hogy engem lapátra tegyen. Egyébként is, ahogy elkapta a kezét rólam… mintha megégette volna magát. Ilyen még soha nem történt. – Farah! Minden oké?

-         Oh… Igen, hát persze. Semmi baj. Mi is lenne?  Jut eszembe, Aaron hol van?

-         Már a kocsiban vár hercegnő, ha nem pepecselsz annyit, talán már el is indultunk volna. A Volvo-val megyünk. Te Aaron, Fabien, Sophie és én. Egészen az iskoláig autóval megyünk, a többiek pedig vonattal, úgyhogy nem árt, ha elindulunk.

-         Uh! – nyögtem a hosszú autóút hallatára. Nem volt nálam az iPodom. Odakint őrületesen hideg volt. A Volvo, pár méterrel a bejárati ajtó előtt parkolt, de amíg elértünk odáig, mindenem megfagyott. A hó ropogott a talpunk alatt. Néhány helyen annyira meg volt fagyva, hogy szilárdan elbírta a súlyunkat. Ritkán van erre ilyen hideg.

Sophie már a hátsó ülésen ült, látszott rajta, hogy nincs valami jól. A fiúk kint fagyoskodtak az autó mellett.

-         Mehetünk szivem? – kérdezte Aaron dideregve.

-         I-i-igen… Csak i-i- igyekezzünk! – feleltem, majd bevágtam magam középre. – Szia Sophie! Minden oké? – kérdeztem, mivel szokatlanul sápadt volt.

-         Nem, semmi sincs rendben Farah. A látomásim… újra visszatértek. Gyötörnek. Felemésztenek. Még nem fordult elő ilyen. Nem látok tisztán. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Túl… túl sok mindent látok, a dolgok összefolynak a szemeim előtt.

-         Ne aggódj édes… Majd megoldjuk ezt is, mint minden mást - próbálta vigasztalni Fabien. Mire Sophie-nak szomorú mosolyra húzódott a szája, majd elködösült a tekintete…

Fabien vezetett, méghozzá egész jól, habár szerintem

 túl gyorsan… Csak ebédelni és tankolni álltunk meg. Wolfie szerint azért jöttünk autóval, mert így biztonságosabb. És jobban szemmel tud tartani, mivel kevesebben vagyunk. Sophie egyre rosszabbul nézett ki. Egy falatot sem evett, és talán még be is lázasodott. Minden esetre félúton Tim átvette a kormányt, Fab pedig hátra ült ápolni a szerelmét. Azt mondta, hogy még ő sem látta ilyennek. És ilyen erős rohamok sem törtek rá soha. Időnként el-elbóbiskolt, de rémálmai voltak.

-         Istenem! Nem lehetne rajta valahogy segíteni?!? Nem látjátok, hogy szenved?  - elégeltem meg a tehetetlenséget egy nagyon erős roham után, aminek szele engem is megcsapott, s megborzongott tőle a hátam.

-         Azt, hiszed, hogyha lenne, rá valamilyen gyógymód nem használnánk ki? – szólt szomorúan Fab.

-         Nem így értettem. De nem lehetne valamivel elkábítani, vagy nem is tudom. Azt hiszem… Talán… – gondolkoztam el, egy nagyon ostoba ötleten. De csak így segíthetek neki. Feltéve, ha sikerül. – szerintem képes lennék átvenni tőle a látomásait egy időre… Mivel, tudtommal én is telepata lennék – motyogtam.

-         Tessék? – morgott nagyot Wolfie és majdnem beleütköztünk az előttünk haladó furgonba. – Farah, te kezdesz megőrülni. Egy látomás is nagy komplikációval jár, nemhogy egy roham!!! Akár bele is betegedhetsz, vagy meghalhatsz.

-         Nem, nem fogok. Ne aggódj emiatt. Bízz bennem.

-         Fay… - szólt Aaron csüggedten.

-         Nem Aaron. Most nem. Szüksége van a segítségre, ezt te is látod. És most én segítek rajta.

-         Egyszerűen elképzelhetetlen, mennyire ostoba és makacs vagy! Nem vonod le a következményeit annak, ha…

-         Erről ne most nyissunk vitát Wolfie. Nem rólad van szó.

-         Az Isten szerelmére Farah! Hidd el, hogy ezt még meg fogod bánni. Látni a jövőt… gondolj bele. Nem játék. Borzalmas… és nézd csak meg Sophiet, hogy, hogy szenved. Ezt akarod? – Nyeltem egy nagyot, majd elgondolkodtam… Még mindig úgy gondolom, hogy Sophie megtett már értem annyi mindent, hogy ennyit én is megtehetnék érte. Egy kis fájdalom, vagy eszméletvesztés. Nem ügy. Elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy meghozzam a saját döntéseimet. Méghozzá ott van az az átkozott kíváncsiság is. Mit láthat vajon Sophie? Aminek ilyen hatása van rá? És ott a kétely is. Mert tudom, ha meglátom a jövőt, onnan nincs visszaút. Látni azt, ami még nem történt meg. Talán meg is tudnám változtatni. Talán. De ha viszont nem tenném meg, és a jövő rosszul alakulna, tudom, hogy csak az önvád mardosna azért, mert megelőzhettem volna a bajt. Ki érti azt? Még én magam is belebonyolódom néha a cifra gondolkodásomba…

-         Ezt akarom! – jelentettem ki határozottan. Majd közelebb csusszantam Sophie-hoz és kezembe vettem a tenyerét. Kiürítettem a fejemet. – Add át őket Sophie! Hallasz engem? Segítek rajtad – szóltam csendesen. Ő mintha nem is hallott volna, egyáltalán nem volt magánál. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam, és így újra, meg újra. Majd leengedtem a védőpajzsom, így az energiám mindenkit megcsapott körülöttem. A látomások pedig átkúsztak hozzám. Mintha csak rám vártak volna. Úgy tapadtak, hogy levakarni se lehetett volna őket. Először nem láttam semmit. Csak azt éreztem, hogy a szemeim lecsukódnak. Nem úgy, mint amikor az ember fáradt, hanem mintha valaki erőszakkal szorítaná le a szemedet. Elzártak a külvilágtól. Nem érzékeltem semmit, se tapintást, se szavakat, csak az üres nyugodt sötétséget. Majd olyan hirtelen, mintha 200 km/h-val egy óriási betonfalnak csapódtam volna, jöttek a víziók. A meglepetés erejétől levegőt sem kaptam.

A semmi közepén álltam. Nem voltak színek, sem hangok. Nem volt meleg, sem hideg. Nem voltak szagok, nem volt fény, mégis láttam.

Előttem egy fából összeeszkábált kis viskó. Verandáján egy ütött kopott nyikorgó hintaszék. Benne egy kivehetetlen alak. Sötéten meghúzódott benne. Lelkemben félelmet és rettegést hagyva maga után. Mintha belém látna. Tudná, mit gondolok, mit érzek. Hátráltam egy lépest, de rájöttem, hogy felesleges a menekülés. Ha el akart volna intézni, már rég megtette volna. És ekkor rájöttem, hogy az, aki ezeket a fura képletes látomásokat küldte Sophie-nak. Ő kínozta. És most engem kínoz. Tudta, előre látta, hogy mit fogok tenni, hogy átveszem Sophie-tól a látomást. Csak így érhette el, amit akar. Engem! Most már csak arra kell rájönnöm, hogy miért… Még mielőtt rájöhettem volna, egy halk kacajt hallottam. A hang irányába fordultam, de semmit nem találtam. Mire visszafordultam, eltűnt minden, a ház, a hintaszék és a sötét árny is. Csak egy szélcsengő maradt. Egy egyszerű, átlátszó, üvegből készült szélcsengő. Hirtelen felkerekedett a szél, gyönyörű nevetésre bírva ezzel a szélcsengőt, ugyanolyan kacaj volt, mint az előbb. A szél egyre erősebb, lett, orkán erejű. Nem tudtam mozogni, de nem is kellet.

 A következő pillanatban már máshol voltam.

Egy erdőben. Csípős hideg volt. Az avar nedves, mintha nem rég esett volna. A fák között egy farkas motoszkált. Nem vett észre, sőt, teljesen átnézett rajtam, mintha csak egy szellem lennék, egy kísértet. Nem volt egyedül, habár nem tudta. Egy másik farkas leselkedett rá, a megfelelő pillanatra várva, hogy hátba támadhassa. Az én farkasom körbeszagolt a levegőben, majd lecsapott. Valami rágcsálót, vagy nyulat talált, azt kezdte marcangolni. A másik farkas, mintha csak erre várt volna, óvatosan kisomfordált a fák mögül. Mintha ismernék egymást… Az én fekete farkasom tudomásul vette a jelenlétét, de megbízott benne egy „menj arrébb, mert ez az én kajám” morgással le is rendezte a találkát. De a másik nem hagyta magát. Neki ugrott az enyémnek. Tépték, cibálták egymást. Véreztek és vonyítottak. Félelmetes volt nézni is. Közbe avatkoztam volna, de a testemet ismét nem én uraltam.

A következő pillanatban ismét máshol voltam.

 Rideg és nyirkos kőfolyosón álltam. Szemben velem egy magas, fehér ruhás alak. Az arcát nem láthattam, fátyolos selyemruhája eltakarta. Hosszú karjával intett, hogy menjek utána. Mintha mutatni akarna valamit. Sietősen elindult, inkább siklott, mint járt. Egyre csak mélyebbre. Egy idő után a hidegben már a leheletem is meglátszott, az oldalam szúrt, a lábam pedig fájt. Már nagyon hosszú ideje mentünk a hideg kőfalak közt, kanyargós, labirintusszerű úton. Majd a fehér ruhás alak lassítani kezdett, és beértünk egy csarnokba. Oldalain gyönyörűen művelt görög oszlopok álltak. A cipőm cuppogott a sötét színű padlón, mintha sár lenne. Fura, fémes szag csapta meg az orromat, rozsda és só… Felemeltem a fejem és nagyokat szippantottam a levegőbe, a fehér ruhás alak feszülten figyelt. Valami rácseppent az arcomra, gyorsan letöröltem a kezemmel, s újra szippantottam. Kinyitottam a szemem, valami megint rácseppent az arcomra, sőt most már inkább folyt.

-         Mi a franc?! – morogtam, gyorsan arrébbálltam és letöröltem. Megvizsgáltam a kezem, vörös volt, vérvörös. Vér! A plafonról vér folyt. A gyönyörű fehér oszlopokon is ott-ott csordogált, művészien morbid kompozíciót alkotva. – Úristen! – sikítottam. – Ki vagy Te? Mit csinálsz?

Az alak csak felnevetett, ugyanazzal a szélcsengő szerű nevetéssel, majd könnyedén elillant. Én pedig ottmaradtam a vérfürdőben…

Rohantam a kijárat felé, de csak a négy falat láttam, az ajtó egyszerűen eltűnt. Itt fogok meghalni, a saját fejemben, egy ostoba vízióban, szó szerint vérbe fulladva. Csodás. Valahogy nem így képzeltem el a halálomat. A hajam iszamós, a ruhám koszos, bokáig süllyedtem. Már épp elhatároztam, hogy nekiállok, és kibontom az egyik falat, amikor valaki a nevemen szólított.

-         Farah! Nem halhatsz meg! Nem engedem! – A hang borzasztó ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Valaki pofon ütött. A fájdalom úgy rántott vissza a valóságba, mintha egy kád jeges vízből merültem volna fel levegőért.

-         Ó… - nézett rám Aaron könnyes szemmel. – Azt hittem, hogy elveszítünk. Látnod kellett volna magad. Meg sem mozdultál, de aztán egyre hidegebb lett a kezed, és a szád is elkezdett kékülni. Oh, Fay! Ígérd meg, kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet! – szorított magához. Egy kis időbe telt, amíg megtaláltam a hangom, a hirtelen külső hatások miatt.

-         Persze, persze – motyogtam. – Sophie jól van? – kérdeztem aggodalmasan.

-         Mintha mi sem történt volna – mondta kábultan az anyós ülésről. Most Fabien vezetett, Wolfie pedig a másik oldalamon aggodalmaskodott.

-         Mit láttál? – kérdezte feszülten.

-         Nos… - kezdtem csendesen. – Nem is tudom – valójában nagyon is tudtam, de nem akartam nekik elmondani, így is van elég bajuk. Úgy éreztem, hogy nem létfontosságúak. – Csak képletes dolgokat. Majd utánuk nézek – fejeztem be halkan. A többiek csalódott sóhajt hallattak, kivéve Sophie-t, aki együtt érzően nézett rám.

-         Na, gyere ide! – szólt Aaron, a karját nyújtva felém. Gyorsan bevackoltam magam a biztonságot nyújtó ölelésbe.  – Nincs semmi baj szívem! Majd megoldjuk, ne aggódj! – suttogta bíztatóan a fülembe. Bárcsak így lenne…

Farah Connor: Suttogó falak - 12. fejezet

12. fejezet

Január elseje.

 Dél előtt 11:30, de nekem inkább hajnal. Nagy nehézségek és harcok árán sikerült elérném apánál, hogy elengedjen egy szilveszteri buliba. Amiről azt hiszi, hogy Bessie tart és csak ezért mehettem. Egy kis hazugsággal több vagy kevesebb, már mit számít egy olyan életben, mint az enyém. Felkelek az alkalmi fekvőhelyemről, egy szép bőrkanapéról, ami akármilyen divatos, nem alvásra találták ki. A nyakam fáj, a fejem lüktet, a sminkem és hajam még mindig úgy, ahogy este megcsináltam, csak most sokkal ziláltabb…   A láncom a nyakam köré tekeredett, belenyomódott a bőrömbe, kis sebet hagyott maga után. A megfejthetetlen alakú és kimondhatatlan nevű éles kis obszidián medál egy pici ezüst dobozban érkezett hozzám, ami Aaron ajándéka volt karácsonyra. Később azt is hozzátette, hogy csak ritkán vegyem le, mivel azt mondják, hogy megvéd a gonosztól… amire nekem szükségem is van.

-         Jó reggelt Törpilla – hallottam Wolfie hangját a hátam mögül, kezében egy nagy pohár gőzölgő teával és egy aszpirinnel. – Ezeket neked hoztam, a tegnapi után azt hiszem, hogy szükséged lesz rá… - mondta kicsit rosszallóan, az „én megmondtam” vigyorral a képén.

-         Khm – köszörültem meg a torkom, hogy tudjak beszélni – Kösz! – nyekeregtem rekedt torokkal, mint aki átkiabálta az éjszakát. Jut eszembe! A buli! Hajnali egy után minden kiesett. Hirtelen minden vér kiszaladt az arcomból. Gyorsan lenyeltem az aszpirint és kiittam a teát a bögréből. – Mond csak, csináltam valami olyasmit… hm… az este, amit… nem kellett volna? – vakaróztam a kínos kérdésen. Még csak most vettem észre, hogy egy melegítő nadrágon és egy házi papucson kívül nem viselt semmit. Rövid haja még kicsit nedves volt, gondolom nemrég zuhanyozott, kidolgozott felsőteste mintha kirakatba készült volna. – Tim? Ugye…

-         Dehogyis kiscsillag! – hahotázott. – látnod kellett volna az arcod az előbb – csapkodta a térdeit. – Na, szóval, este jól felöntöttél a garatra, amit én nem hagytam volna, de Sophie azt mondta, hogy kell egy kis kikapcsolódás neked is. Hát, mit is mondjam tényleg kikapcsolódtál, de semmi kínos nem történt. Nem is hagytam volna, elvégre a testőröd vagyok. Ja, jut eszembe, nem is tudtam, hogy tudsz énekelni…

-         Asszem, most elmegyek a fürdőbe, zuhanyozni. Merre is van? – kérdeztem. A buli Wolfie házában volt a külváros elit részében, nem hittem róla hogy csóró, de hogy ennyire sok pénze legyen, az már-már abnormálisnak tűnt. Egy óriási kastélyszerű villában élt egyes egyedül, amit az őrzők főhadiszállásként használtak.

-         Emelet, negyedik ajtó balra.

Szinte elfáradtam, amire felértem a hatalmas emeletre. Bezárkóztam a gyönyörű márvány fürdőbe, majd belenéztem a tükörbe. A látvány megdöbbentett. Mint ha nem is én lettem volna. Az elmúlt időben nagy változáson estem keresztül, de inkább csak a belsőm. Habár az arc, ami a tükörből visszanézett ismerős volt, de mégis olyan ismeretlen. Kék szemeim furcsa természetfeletti fénnyel ragyogtak, a hajam színe sokkal, élettel telibbnek tűnt, mint máskor. Gyorsan előhúztam egy sminklemosó kendőt a táskámból, megtisztítottam az arcom a festéktől, fogat mostam, majd villámgyorsan lezuhanyoztam. Kivételesen nem volt kedvem sok ideig áztatni magam. Bebújtam egy szokásos farmer, póló öltözetbe, majd nekiálltam megfésülni a vizes hajamat. Próbáltam felidézni a tegnap este végkimenetelét, de csak arra emlékszem, hogy üvegeztünk és Wolfie Aaront pörgette ki, valami hülyeséget adott fel neki. Hogy mit arra már nem emlékeztem...

Miközben gondolkoztam nem is hallottam, hogy valaki bejött az ajtón, majd két izmos kéz fonódott a derekam köré.

 - Szia Szivem - dörmögte a fülembe a világ legszebb hangja.

 - Szia - leheltem magam elé, és kételkedtem benne, hogy meghallotta volna.

A nyakamba csókolt, amitől a pillangók a gyomromba nagyon erősen kezdtek el verdesni.

Aaron maga felé fordított, és a nyakamtól fölfelé végigcsókolta egészen a szám széléig, de nem bírtam már várni, és a szája után kaptam. Majd hirtelen az ölébe kapott és felültetett a márványpultra.

A nyelvünk táncot járt, mint egy jól betanult koreográfia. A nyaka köré fontam a kezeimet, és a rövid hajába túrtam, mire belenyögött a csókba. Ő mind a két kezével a derekamat ölelte. Ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni. Persze ki akart volna szabadulni ekkora biztonságot nyújtó és ölelő karok közül? Én biztosan nem. Csak őt akartam, minél jobban, azt hogy így szeressen…örökké.

Egyre vadabbul téptük egymás száját, majd éreztem, ahogy Aaron keze feljebb csúszik a pólóm alatt, egyenesen a melltartóm kapcsáig. Kis ideig elidőzött a simogatással, majd finoman eltoltam magamtól erős testét, de nem engedett.

-         Aaron! Elég volt… kérlek!

-         Oh! – nyögött fel kábulatából. – Úgy sajnálom, elvesztem az uralmat magam felett, ha veled vagyok…

-         Semmi baj – nyögtem. Nem mintha nekem könnyebb lenne az ő társaságában. – Ööö… izé, A! Tegnap mi volt? – kérdeztem elpirulva. – Nem igazán emlékszem…

-         Hát, az el is hiszem – nevetett rám, majd karját a derekamra csúsztatva kivezetett a fürdőből. – Hmm… - dörmögött a fülembe, amitől megborzongtam. – Szilveszter volt! Hát nem emlékszel? Ittunk, te meg túl sokat ittál. Aztááán énekeltél, meg kell, mondjam, hogy nagyon jó hangod van. De egy kicsit már sok volt, így elhallgatattalak - vigyorgott a képembe.

-         Ou! – nyögtem fel.  – Ez gáz… hogy hallgatattál el? Mármint…

-         Óh! Te kis butus, dehogy is! Nem lenne valami szerencsés, és egyébként is, tudod, hogy milyen régi vágású vagyok – csókolta meg a fejem búbját. – Mit szólnál egy reggelihez? Vagyis inkább ebédhez, már elmúlt dél.

-         Ami azt illeti, nem igazán kívánok semmilyen kaját, nem hiszem, hogy megmaradna bennem, inkább nem kockáztatok.

-         Akkor csak nézd, ahogy eszem, aztán kimehetnénk a kertbe is, csak holnap kell vissza utaznunk – mondta ellentmondást nem tűrően, majd levonszolt a lépcsőn, egyenesen az ebédlőbe, ahová a személyzet már felszolgálta az ebédet, és zsúfolásig volt emberrel. Zavaromban, a mellkasába dörzsöltem a fejem.

-         Aaron? – motyogtam. – Ez a hely, olyan zsúfolt, azt hiszem, hogy a tegnapi után nekem ez eléggé kínos…

-         Farah! – szólt rám, majd maga felé fordított. – Semmi olyat nem csináltál, ami kínos lenne, mi pedig olyanok  vagyunk, mint egy nagy család. Érted? Amúgy, a tegnap mindenkinek káosz volt – okított ki, majd leültünk, az asztalhoz, Sophie és Fabien mellé.

-         Hello Mindenki! – motyogtam, majd öntöttem egy kis narancslevet a poharamba.

-         Sziasztok! Hogy érzitek magatokat? – kérdezte Fabien. Raszta haját gyorsan felgumizta, hogy ne lógjon az arcába, majd szedett egy kis ételt magának és Sophie-nak is.

-         Hmm… Egész jól, habár kicsit kínosan és másnaposan – mondtam egy kicsit felszabadultabban, mire a fél asztal nevetésben tört ki. – Inkább meg sem kérdezem, min nevettek. Jobb a boldog tudatlanság.

-         Holnap vissza kell utaznunk az iskolába – ráncolta a szemöldökét Aaiden. – Azt hiszem, hogy ki kellenek dolgoznunk valamilyen ideiglenes stratégiát. Nem sokáig fogjuk tudni őket távol tartani magunktól. Talán egy hónapig, de még az sem biztos.

-         Az eddig tapasztaltak és előrejelzésem szerint. Ami elég biztos. De egy baj van. Többen vannak, mint valaha. Habár még mindig kevesebben, mint mi, de már nem sokkal.

-         Hmm… A múltkor elintéztünk öt embert, azelőtt Fey, és Te kettőt, a Bálon is jól közéjük vertünk, akkor úgy tízen párat. Ez úgy húsz huszonöt ember. Mi vagyunk úgy…- gondolkozott el, mintha mindenkit össze akarna számolni. – olyan ötvenen minimum. Talán lazíthatnánk egy icipicit.

-         A sérüléseik közel sem nyolc napon belül gyógyulóak – nevetett fel Nathaniel az asztal másik oldalán.

-         Abban biztos lehetsz – mordult fel Aaron mellettem.

Számomra egyértelműen kiderült, hogy ebben a társadalomban is mindenkinek meg van a maga szerepe. Vannak főnökök, mint Sophie. Harcosok, mint Wolfie, Aiden és Aaron. Továbbá még gyógyítók, manipulátorok, likantrópok, és rengeteg olyan, aki több helyre is beillene. Az, hogy én hová tartozom, még nem dőlt el. De talán sehová, mivel jelenleg én vagyok a potenciális áldozat. Igen… ha lenne ilyen csoport a köreinkben, én oda tartoznék. Egy valami viszont közös bennünk, hogy nem vagyunk átlagosak.

Különlegesek vagyunk.

-         Tristan szerint a leggyengébbekkel kellene kezdeni a sort, és így haladni feljebb a ranglistán – húzott ki merengésemből Aaron hangja.

-         Szerintem ez nem a legjobb ötlet – szóltam közbe.

-         Van valami bajod? Ha netán van jobb ötleted, hallgatunk -  állt fel egy kakas taréjos kigyúrt fekete az asztaltól, egyenesen felém nézett szúró pillantásával. Vele együtt Wolfie is, abbahagyta a beszélgetést Aidennel majd szembefordult az idegennel, aki bizonyára Tristan volt.

-         Tulajdonképpen van jobb ötletem is – Aaron fegyelmezően megszorította a vállamat. – Nem kell így felkapni a vizet.

-         Ülj le ember! – szólt ellentmondást nem tűrően Wolfie, mire Tristan, mint egy bika fujtatva visszaült a helyére, de szemét nem vette le rólam. – A lány az én védelmem alatt áll. Ha megsérted, azzal az alfát  sérted meg, azaz engem. Aminek pedig tudod a következményét. Értetted?

-         Ja – húzta el a száját a fekete.

-         Nem hallottam, mit mondtál? – lépkedett felé Tim látszólagos nyugalommal, de hangjából már csengett a feszültség.

-         Bocsánatodért esedezem alfa, nem fordul elő többé – hajtott fejet.

-         Szóval mi is az ötleted? – kérdezte Joy.

-         Szerintem, ha a gyengékkel kezdenénk, nem sok mindent érnénk el. Egy kicsit legyengülnének, de semmi komolyabb, mivel pótolhatóak. Nem azt mondom, hogy a vezérüket, eszembe se jutna, de talán valaki olyat kéne kiszemelnünk, aki létfontosságú helyet tölt el náluk, és ha kiiktatjuk,a vezető hatalma megrendül, legyőzhető lesz. Így hatalmi harc kezdődne és egymást iktatnák ki, nekünk már nem sok dolgunk maradna. Az új vezető hatalma pedig eleinte még nagyon gyenge, nem bíznak benne a többiek.

-         Nem is rossz ötlet… - mondta Sophie. – Habár kivitelezni nem lenne valami egyszerű, de… talán megoldható ha van rá elég időnk.

-         Olyan büszke vagyok rád – mormogta a fülembe Aaron, majd csókot lehelt a nyakamra. – Egy áldás vagy számunkra. Számomra legalábbis – szólt szerelmesen.

Hello...
Most nagyon szégyellem magam, mert lógok nektek egy fejivel, de nemtudom, hogy mikor  fogok hozzákezdeni. Remélem, hogy hamarosan *.*
Mindent összevetve, az időm nagy részét tanulással és olvasással töltöm(aminek nem sok eredménye van, és a bejárás is szörnyen fárasztó) :D (jut eszembe, ha vkinek kéna a Ward Fekete tőr tesvériség1-6ig szóljon, és küldöm).
Éppen tegnap végeztem a Blue moon-nal(Evermore2) és borzasztó nagyot csalódtam a végében, még most is mérges vagyok azért mert nem volt happy end. Remélem, hogy csak félreolvastam valamit...
Azt hiszem mára ennyi.
Csókh neked olvasó!

Egy cicababa élete [4.fejezet]

12:30

Csodák-csodájára, emlékszek az éjszakára! Nem ittam le magam a sárga földig, mint máskor. Jól érzem magam az este után, és ez is ritka. Tiszta fejjel ébredni és csupa jó dolgokra gondolni. Mert ez a buli egyértelműen eddig a legjobb dolog az életemben. Megismertem végre egy embert, akit nem csak felszedni és dobni akarok. Legalábbis nem ezt érzem, de ez még annyira furcsa és szokatlan nekem! Muszáj megbeszélnem ezt valakivel, mielőtt lassan elmerülök a saját nyáltengeremben. Legalábbis lassan elsüllyedek benne. Ezt mindenképp Selenának kell elmondanom. Ő a legjobb barátnőm, benne bízok és már sokszor bizonyította, hogy rászolgált a bizalmamra.

-Szia Selena! Ugye nem ébresztettelek fel?

-Szia! Dehogyis. Valami baj van?

-Nem nevezném bajnak, -mondtam- csak valakivel beszélnem kell erről. Át tudnál jönni?

-Persze! Nemsokára ott leszek.

-Köszi Sel'! Rendes tőled. -Ezt már szerintem nem hallotta. Talán mégsem pizsamában kéne fogadni a legjobb barátnőmet. Épp összerámoltam, mikor csöngetett. -Máris megyek! -Tényleg nagyon gyors.

-Szia Hayley!

-Gyere menjünk fel a szobámba. -Az ajtót gondosan becsuktam, senki ne hallja, hogy miről beszélünk.

-Mi a helyzet Hays? Mi történt?

-Figyelj, tudod hogy megbízok benned, és ezt ne add tovább senkinek, oks? A tanácsodat is kérném. -Nem válaszolt, várta a folytatást. -Ez olyan fura nekem, még sose éreztem így. Roberttel az éjszaka, nagyon jól éreztük magunkat. Kérdezgetett rólam, amit még egy fiú se tett! Úgy tűnt mintha tényleg érdekelné, és olyan történt velem, ami még soha! Ideges voltam mielőtt megszólítottam, hogy táncoljunk. -Én csak mondtam-mondtam. Tényleg mindent kiadtam magamból ami a szívemet nyomta. Ő nem szólt közbe, nem szakított félbe, csak hallgatta a mesémet.

-Hayley, te szerelmes vagy. -Egyszerűen ennyit mondott a végén. De honnan tudja ilyen biztosan? -Látom a szemedben a kérdést. Ugyanígy érzek jelenleg én is. Furcsa, de szerelmes vagyok Alexbe. Tegnap megkérdezte járunk-e, és én igent mondtam. De mit beszéltetek meg Robbal?

-Hát...ma vagy felhív, vagy eljön...

-Ez nagyszerű! De ne feledd, hogy nem szereti a nagyon cicás lányokat. Add azt az énedet neki, amit nekem szoktál feltárni! Ne szégyelld ezt az egészet, ne tekintsd túlságosan nyálasnak, lelkisnek! Érdeklődj iránta őszintén, és ne csak magadról beszélj! Ezzel szerintem meghódítod. Bár ez már tegnapeste megtörténhetett... -Sejtelmesen mosolyog.

-Micsoda? -Nem igazán értettem, mire céloz ezzel.

-Hát, ahogy elmentél Ő még hosszan utánad nézett. Szerintem jó benyomást tettél rá.

-Köszönöm Selena. Te vagy a legjobb. -És hosszan megöleltem.

"pipípp"

-SMS-em jött. Ki lehet ez? Nem ismerős a szám.

Találkozhatnánk a parkban a fagyis bódénál? Mondjuk négykor?

Robert

Megdobbant a szívem. Erre vártam már azóta, hogy eljöttem a buliból. Tényleg találkozni akar velem! Meg akar ismerni rendesen! Eléggé elbambulhattam és szaporábban is vettem a levegőt, mert Selena aggódva nézett rám.

-Jól vagy Hayley?

-Öhm...Mi? Persze! Robert küldött SMS-t, hogy találkozzunk ma.

-Ez remek válaszolj neki!

Mit is írhatnék neki? De hiszen ez hülyeség! Csak egy igent, perszét vagy okét kéne küldeni neki! Akkor mit vacilálok ezzel?

Nagyon szívesen. Görkorizunk egyet? :)

Hayley

Igen. Ebben minden benne van. Nem voltam közönséges, vagy nagyképű. De egy üzenetben nem is lehetek az! Ez már tényleg beteges ahogy túlkombinálom a dolgokat. Rögtön válaszolt.

Benne vagyok! :)

- Görkorizni megyünk Roberttel!

-Ez nagyszerű! -Tetszett ahogy Selena is ugyan úgy lelkesedett, mint én. -Gondolom kezdesz készülődni. Magadra hagylak, majd beszélünk.

-Szia! Köszönök mindent!

-Nincs mit, szia!

Most végre van egy kis időm gondolkodni. Alig beszéltem Robbal...na jó kicsit azért többet, de mi ösztönözhette rá, hogy találkozzunk? Talán az EMBERT látta bennem, aki mélyen vagyok, elnyomva a PLÁZACICA által?! Mástól mindig csak azt hallom, hogy milyen jó csaj vagy talizzunk, meg ilyenek. De amikor táncoltunk, nem látta bennem a plázalibát, és úgy beszélgettünk, mint még soha senkivel (aki fiú volt). De így még max. is csak Sel'-lel. Neki muszáj az igazi énemet adni, amit a sok-sok év alatt eltemettem magamnak, hiszen tudtam, hogy ezzel az egyéniségemmel nem érek semmit. De most szükség van rá. A görkorim fekete-piros, így a szerelésemnek menni kell hozzá. A piros csőnacimat választottam, hozzá egy fekete Mickey egeres felsőt. Most nem a sexi bombázón van a hangsúly, hanem a csinos, cuki jó kislányon. Hátam közepéig érő búza szőke hajamat begöndörítettem, és két copfba fogtam. A sminkemet is szolidra fogtam, ami tőlem tényleg furcsa volt. Ahogy belenéztem a tükörbe, nem ismertem magamra. Évek óta nem láttam magam így egy randi előtt. A szemem szinte tűzben égett, az öltözékem visszafogott, de sugárzik belőle a lényem. Tele reményekkel húztam fel a görkorcsolyámat és léptem ki az ajtón. Hamarabb indultam el a parkba, nem egy nagy távolság, nyugis tempóban akartam odaérni. Olyan sok kérdés kavargott a fejemben, amire előtte soha nem gondoltam. Csinosnak fog tartani? Megfogja a kezem? Esetleg megcsókol? Ez eddig minden találkozómon természetes volt számomra. Vagy inkább csak a Barbie baba számára...

10 perccel négy előtt érkeztem, de ő már ott volt. A padon ülve várt, és valamin nagyon elgondolkodhatott, mert nem vette észre amikor megérkeztem. Üres tekintettel meredt maga elé, de közben mosolygott valamin, így elé guggoltam és mereven bámulni kezdtem. Hátha észreveszi. Lassan 5 perce néztem, de semmi reakció. Itt az ideje megszólalni.

-Föld hívja Rob-ot!!!!!!

-Mii??? -Jézusom, tényleg megijesztettem, ugyanis hatalmasat ugrott a padon.

-Bocs , nem akartalak megrémiszteni.

-A szívbajt hoztad rám Hayley! Nem kéne settenkedned!

-Settenkedni? -Elnevettem magam. -Lassan 5 perce itt nézlek.

-Öhm....egy kicsit elbambultam. Kezdjük elölről. -A mosolya megnyerő és félszeg. Feltápászkodott a padról -Szia Hayley- mondta és megpuszilt. Még szerencse,hogy nem vagyok pirulós, de most ugrálni tudtam volna örömömben. Én is viszonoztam. A parfümjének az illata nagyon jó, rögtön be is azonosítottam.

-Indulunk? -Szerettem volna már tényleg beszélgetni vele.

-Persze -mondta- örülök, hogy látlak. -Elmosolyodott.- Látom kérdezni szeretnél. Kíváncsi vagy, ahogy én is. Kezdd nyugodtan.

-Rendben. Hol éltél eddig?

-New York-ban éltünk huzamosabb ideig, de állandóan ingáztunk a szüleim munkája miatt.

-Mivel foglalkoznak a szüleid? -Túlságosan kíváncsi vagyok, de érdekel minden,ami vele kapcsolatos.

-Hát...anyám énekesnő, apám színész. Annyi kötelező esemény van, és nekem is mennem kell.

-Ismerős az érzés. Anyám színésznő, apám menedzser. -Hirtelen támadt egy ötletem, de ezt a kérdést csak később akartam feltenni.

Annyi mindent kérdeztünk egymástól, és időközben megfogta kezem. Melege nagyon jól esett nekem. Remélem még ennél is jobb irányba haladunk.

20:00

Hazakísért. A lépcső előtt egymással szemben állva, egymás szeméből próbáljuk kiolvasni a választ, ki nem mondott kérdéseinkre. És megcsókolt. Annyira hirtelen és határozottan, hogy meglepődni se volt időm, de nem is akartam ellenkezni. Ennyire jó élményben, még nem volt részem. A csókja határozott, de mégis gyengéd. Megakartam hosszabbítani ezt a pillanatot, évek hosszúságára nyújtani, vagy csak megőrizni mindörökre. Levegőért kapkodva, kénytelen voltam elhúzódni.

-Huh, ez..csodálatos volt.-pihegtem.

-Részemről is ugyanez.-ő is levegő hiányban szenvedett.

-Figyelj csak-kezdtem- azon gondolkoztam, hogy tudod, jövő hét utáni kedden lesz az Oscar..és...

-Igen?-biztatóan mosolygott, szerintem sejtette mire akarok kilyukadni.

-Nemrég szerepeltem anyám egyik filmjében, és jelöltek a legjobb mellékszereplő díjra, és elkísérnél-e.-Hadartam egy szuszra, és elfordultam. De ő megfogta az állam, és magához húzott.

-Nagyon szívesen.

-Köszönöm szépen. Ez most azt jelenti..hogy járunk?

-Majd nemsokára eldöntjük-kacsintott rám.- De sajnos nekem mennem kell. Holnap találkozunk.

-Öhm..holnap a suliban lehet nem fogsz rám ismerni... Majdhogynem kettős személyiség szindrómám van...

-Rendben. De azért beszélünk?

-Persze-feleltem, megcsókolt, és elszáguldott a sötétbe.

Én pedig megdermedve álltam a ház előtt.

Versek2

folytatás következik..

Tartsunk össze!

Család. E rövid szó annyi mindent jelenthet.
Szeretet, bosszú halál. Kifejezni nem lehet.
De a legfontosabb része, mi hozzá tartozik:
Összetartás.

Használd!
Élj, s törődj vele! Fogd hatalmát,
s tartsatok össze!
A szeretetnek ez a köteléke.
Nélküle nem család a család,
s nem Élet az élet.

Csend van

Csend van az utcákon, csend van a temetőkben.
Ezernyi mécses pislákol.
Üres a képkeret, üres a lélek.
Elszálltak, mint az élet.

Csend van a szívekben, csend van a csatatéren.
Ma mindenki emlékezik.
Ma köszönetet mondunk az élőkért.

Ugyanaz évről-évre.

Könnyek gördülnek arcokon,
kavics zörren a talajon.

Ma mind szomorkodunk.

Versek

Tudom, régen voltam, de most kicsit pótolok rajta. Pedig írkáltam én! Most néhány vers, még elég rövidek..

Köszönet érted

Tudod, ha te nem lennél,
most én se lennék,
s nélkülünk üres lenne a világ.
A legfontosabb, mit mondanom kéne
egyszerű, de összetett.

Köszönöm.
Hogy létezel.

Ez az Élet része

Mit tehetnék?
Ez benne van a pakliban.
Az élet változik, most véget ér a színdarab.
Kit hiszel, hogy barátod, lehet hogy majd hátbatámad,
s soha nem tudod meg, mit tettél,
hogy ezt kaptad.

De a barát csak egy példa.
Lehet, a családod lesz, ki orvul megszabadul tőled.
Nem tudhatod, hisz' ez is lehetséges.

Csalódhatsz. Ilyen az Élet.

Barátnő(i)mnek

Ha majd azt mondom, hogy elmegyek,
s kérdezem mi lesz veled,
válaszold azt: emlékezek.
A barátság szívünkben megmarad,
az élmények, s fényképek
majd mutatják kik voltunk,
s mivé lettünk,
ha már nem vagyunk együtt.

Ne feledd, én veled leszek,
még ha nem is vagyok melletted,
nézz egy csillagra, s gondolj közbe rám,
s együtt higyjük azt:

miénk a világ!

Itt az idő

Nehéz lesz ezt elhinned:
az idő eljött, el kell engedned.
A kislány mára felnőtt lett,
s élete talán boldog lesz.

Nem tehetsz semmit, csak engedd el,
még ha nem is teljesen.
Fogd meg néha kezét, hogy érezze,
még azért ott vagy mellette.

Farah Connor: Suttogó falak - 11.fejezet

11. fejezet

– Ott vagyunk már?! – hallottam ebben a percben tizedjére az öcsém, Jason nyavalygását a hátsó ülésről. Még hogy a lányok hisztisebbek, mint a fiúk.

– Nem szívem, majd nemsoká – válaszoltam kissé ingerülten. Majd két kis rezgés jelezte a zsebemben, hogy üzenetem érkezett.

Oh! A francba; Wolfie írt: „Hol a fenében vagy, Farah? Kerestelek otthon, de nem találtalak még a környéken sem! Ez nem vicc! Nem tűnhetsz el csak úgy se szó, se beszéd nélkül. Mi van, ha Ők megtalálnak? Erre nem gondolsz? Azonnal írj vissza, és azt is tudasd velem, hogy hol vagy. Város, utca, házszám, ajtó, ablak.” Aláírás: „Wolf, a testőröd és az alfa”.

Időközben kiderült, hogy Tim a Wolfie nevet onnan kapta, hogy nem kis meglepetésemre alakváltó.

Méghozzá nem is az egyetlen nálunk. Az is kiderült, hogy a benga külső alatt igazi szeretnivaló édes kis mackó rejlik, akinek borzasztó jó humorérzéke van, és elég nehéz felbosszantani. Úgy látszik nekem most sikerült…

„Ne aggódj, csak a nagyiékhoz megyünk, megüljük a karácsonyt, stb. Ígérem, hogy többé nem fordul elő, bocsánat. Brentwood, Godstone elágazás. Nem hinném, hogy nem találod meg. Keresd a Connor birtokot. Ui.: Boldog karácsonyt!”

– Te meg kinek írsz? – kérdezte apa.

– Ööö… Csak Timothynak kívántam viszont Boldog karácsonyt – feleltem unottam.

– Akkor jó.

Apu úgy tudta, hogy Tim, alias Wolfie a felsőbb éves ún. segítőtársam.

Elég könnyen bevette a rizsát, és nem igazán hozta szóba, hogy naphosszat nálunk volt.

Minden évben a nagyobb ünnepeken, de főleg karácsonykor az egész család összegyűlik a nagyszüleim házában, nem messze Londontól, a csendes kis Brentwoodban. Apa és négy testvére mind itt nőttek fel, a csak Connor birtoknak keresztelt óriási, már-már villaszerű házban.

Rob bácsi a legidősebb közülük, ezernyi szakmája volt már, de valahogy még nem találta meg az igazit; most tudtommal autókereskedést vezet London belvárosában.

Két fia van,Lucas és Lee. Daniel, akinek se kutyája, se macskája, egy Daphne nevű törpemalaccal osztja meg óriási lakását.

Egyébként ő a menő üzletember.

Az apám, James a harmadik fiú. A legfiatalabb férfi a családban Alex, aki nemrég szerezte meg harmadik diplomáját, de már kétszer elvált. Nagyon ritkán látjuk egy évben, mivel ideje nagy részét külföldön tölti, régészeti ásatásokon. Egyetlen szem lány közülük Chloe.

Nemrég diplomázott, valószínűleg ügyvédnek megy. A rátermettsége meg is van hozzá, hiszen négy idősebb fiútestvér mellett felnőni nem piskóta.

Jason az ilyen alkalmakkor nem fér a bőrébe.

Többnyire pörög, mint egy búgócsiga, isteníti a két unokabátyját; mivel elég ritkán találkoznak, és Lee-vel nincs nagy korkülönbség köztük.

Az ajándékokról ne is beszéljünk! Első dolga, amikor beérünk a házba, hogy egyből a karácsonyfa alá siet megnézni, hogy ez évben mit kapott.

– Ott vagyunk már? – kérdezte ismét. Látszott rajta, hogy már alig bír megülni a fenekén.

– Jason! Nem hiszem el, hogy ennyire nyugtalan vagy! A nagyi egyébként is azt mondta, hogy ez évben senki nem kap semmit. Te meg még annyit sem! – húzta az agyát a húgom vigyorogva.

– Abbie! – szólt rá Apa. – Ne mondj hülyeségeket az öcsédnek, neked sem esne jól.

– Cöh! Jól van, na! Már viccelni sem lehet? – mondta sértődöttem, és búza szőke haját hátra dobta a feje felett, úgy, hogy szinte a derekáig ért.

– Megérkeztünk! – kiáltott fel hirtelen a drágalátos öcsém.

Igaza volt, tényleg most fordultunk be a nyitott kovácsoltvas kapuk között a ház elé. Nekem mindig is megnyugtató látvány volt ez az otthon, hiszen itt mindig hazataláltam. És soha sem állt üresen. Valaki vendég mindig volt. Ahogy szétnéztem a parkolóban, úgy láttam, hogy ismét mi érkeztünk utoljára, mint mindig.

Itt állt mellettünk Roberték csillogó piros Alfa Romeo-ja, amit természetesen új állásának köszönhetett; és Daniel elegáns, de sportos Mercedes CLC 350-ese. Alex is motorral jött, mint mindig…

Chloe fehér kis Nissanja pedig a mi VW Tuaregünk előtt állt.

– Most leszögezném, gyerekek, hogy semmilyen veszekedést nem szeretnék, amíg a mamáéknál vagyunk. Érthető voltam? – kezdte apám a szokásos mondókáját.

– Persze Apu, tudjuk, tudjuk… – feleltünk mindhárman egyszerre, majd kipattantam a kocsiból, és elindultam a bejárati ajtó fejé, ahol már nagypapa állt, ölelésre tárt karokkal és csillogó szemekkel.

– Hogy van az én kis unokám? – kérdezte az arcomat csipkedve.

– A körülményekhez képest meglepően jól – motyogtam bele a pulcsijába. Aztán bementem a házba. Kellemes alma-narancs-fahéj illatkombináció csapta meg az orrom. Hmm… igazi karácsony feeling.

– Szia Fey! – köszöntött Chloe a szemben lévő lépcső aljából.

Magas sarkú téli csizma volt rajta, egy egyszerű, fekete harisnyával, és egy kötött, meleg, hosszított pulóverrel.

Ébenfekete haja göndör hullámokban omlott egészen a csípőjéig. Meleg, zöldes szemeivel pedig engem nézett. – Hogy te milyen szép lettél… Úgy hiányoltunk.

– Ti is hiányoztatok nekem – mondtam, majd megöleltem.

– Anyu a konyhában van… a fiúk pedig az ebédlőben szórakoztatják egymást… – emelte égnek a szemét. – Óóó! James, de rég láttalak! Új autód van?... – terelődött el a figyelme, amint apám belépett az ajtón.

Így hát elindultam az ebédlő felé.

Ha nem ismertem volna úgy a házat, mint a tenyeremet, akkor is megtaláltam volna, hiszen elég volt a hangzavar után mennem.

– Hello Farah! Jason is itt van már? – szaladt belém a kis Lee.

– Persze kincsem, kint vannak a hallban Chloe-val és nagyapával – válaszoltam, majd egy puszit nyomtam az arcára, Ő pedig gyorsan elsprintelt a hall felé.

– Szia, Mindenki! Boldog karácsonyt! – kiáltottam hangosan az ajtóból, hogy mindenki meghallja.

A társaság egy része az asztalnál beszélgetett, míg másik része a bárpulthoz közeli kanapén. Alex volt a legközelebb hozzám, sötétbarna, kócos haja szokás szerint olyan rosszfiúsan az égnek állt.

De nála szelídebb rosszfiút nem lehetne találni. Gyermekes arcán állandó mosoly húzódott, és zöld szemei is úgy csillogtak, mintha még mindig az általános iskola első osztályba járna. Egy szőke hajú, magas nővel beszélgetett, akinek haja a feje tetejére volt kontyolva.

Rachel volt az, Rob felesége. Robert és Daniel a bárpult mellett vitatkoztak valami autó kütyün, aminek igazából semmi jelentősége nem volt, de azért muszáj volt eldönteni, hogy kinek van igaza.

Ezét is volt ott Lucas, aki tizenhat és fél évével bizonyára nagy tapasztalatot gyűjtött össze e téren.

Rob és Dan nagyon hasonlítottak egymásra, majdnem, mint két tojás.

Mindkettőnek feketés árnyalatú haja, nagy kékeszöld szemeik, és magas termetük volt.

Lucas viszont szőke volt, akárcsak az anyja.

Habár magasságra már lassacskán utoléri az apját. Haját kicsit hosszabbra hagyva, művészien természetes kompozíciót állított össze a fején. Gondolom Robert Pattinsont akarta utánozni. Mit is mondjak… van mit gyakorolnia.

Egy puszival üdvözöltem mindenkit, majd betáncoltam a konyhába a nagyihoz. Ínycsiklandozó illatok terjengtek mindenfelé. Utolsó találkozásunk óta mit sem változott. Ősz haja rendezetten állt a fején, kék szemei gyémántként csillogtak ráncos arcán a karácsonyi hangulattól. Nem volt egyedül. Egy világosbarna hajú, csinos nővel beszélgetett, akinek egzotikus arca, és sötét, de barátságos szemei voltak.

– Szia, nagyi! – köszöntöttem, repülve a boldogságtól, hogy láthatom őt ennyi idő után. – Régen láttalak. Úgy hiányoztál! – vetettem magam a nyakába.

– Farah drágám! Hát téged is lehet látni, Tündérkém? Milyen az iskola? Szereted? És mi van a fiúkkal? – támadott le hirtelen ezernyi kérdéssel. Mit sem foglalkozva velük az idegen felé fordultam.

– Hello, a nevem Farah. Örülök, hogy megismerhetlek. Csak nem Alexszel jöttél? – nyújtottam felé a kezemet.

– Oh… – szólt meglepődötten. – Tabitha vagyok, és igen Alexszel jöttem. Részemről az öröm – mondta most már kicsit bátrabban.

– Készen van az ebéd! – kiáltott hirtelen nagymama. – Menjetek, drágáim, üljetek asztalhoz, de előtte mossatok kezet! – szólt ránk olyan nagyisan, amit mind a ketten megmosolyogtuk.

Az asztal roskadásig telt mindenféle földi jóval, mi szem szájnak ingere. Mindenki talált fogára valót.

Természetesen az étkezés végéről nem maradhatott le a hagyományos angol karácsonyi puding sem.

Imádtam a családomat, mindenkit. Igaz, hogy nem kevésszer vitázunk, de nem tudom, mihez kezdenék nélkülük.

Az asztalnál folyó beszélgetésről elvonta a figyelmem a kandallóban pattogó tűz, ami a barátaimat, és az iskolát juttatta eszembe.

– Fey... Farah! Hallasz? – rázott ki merengésemből unokabátyám, Lucas.

– Bocsi. Mondtál valamit?

– Nos… – kezdte kicsit zavartan. – Mivel a Faraday-be jársz, gondolom, ismered Phoebe Smith-t. – Úrisen! Ez meg mit akar tőle?! Hazudjak? Inkább igazat mondok, abból talán nem sül ki semmi rossz.

– Öhm. Tudod, Luke, a Smith elég gyakori név ott. Fogalmaznál egy kicsit bővebben? – kerteltem egy kicsit, hátha nem egy emberre gondolunk.

– Hát… Veled egykorú. Egy iskolába jártok – Hű, basszus! Na, most mit mondjak? – Gyönyörű szőke haja van, nagyon kedves és lélegzetelállítóan szép.

– Nem is hallottam róla – húztam az agyát vigyorogva, mire csibészes mosolya lekonyult. – Csak vicc volt, bátyus! Ami azt illeti, a szobatársam, és az egyik legjobb barátnőm. De miért is érdekel téged annyira?

– Igazán? Oh, kislány, el sem hiszem – mondta, majd megölelt, és egy jó nagy cuppanóst adott a homlokomra. – Ami azt illeti, egy iskolába jártunk még általánosba, csak én felette jártam egy évfolyammal, és azt hiszem, hogy kezdett valami kialakulni köztünk. Érted, hogy értem – kacsintott rám, mire szaporán bólogattam. – És arra gondoltam, hogy talán újra felvenném vele a kapcsolatot, te pedig tudnál benne nekem segíteni – jelentette ki, nem kis meglepetésemre. – Vagy talán van valakije?

– Ööö… – hezitáltam. Nem akartam neki megmondani, hogy Phoebe a képessége miatt eléggé hadilábon áll a fiúkkal. Elég nehéz pasizni, ha az ember látja a dolgok kimenetelét, és érintés útján belelát a másikba. Habár Sophie azt mondta, hogy ezt lehet kezelni, de nem egyszerű.  – Majd megkérdezem – tértem ki az egyenes válasz alól.

– Köszönöm hugica! – mondta, majd visszatért az asztalnál nevető és beszélgető társasághoz. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy kimenjek lovagolni.

– Nagyapa? Mond csak, megvannak még a lovak?

– Persze kincsem! Csak nem lovagolni támadt kedved ebben a zord időben? – érdeklődött.

– De, azt hiszem, hogy kilovagolok, és szétnézek a környéken, olyan rég jártam már errefele – mosolyogtam. – Ugye megengeded?

– Természetesen aranyom.

– Melegen öltözz, és védőfelszerelést is vigyél – nézett rám apu szigorúan.

– Amilyen szerencsés vagy, szükséged is lesz rá – mondta Alex, mire mindenki kuncogni kezdett. Hát igen, volt már egy jó pár mókás lovas balesetem.

– Vagy esetleg kimehetünk veled, és segítünk felszállni a lóra. Úgy hallottam, nem mindig sikerül. Mondjuk, nem is csodálom, hiszen sikerült kiválasztanod 20 km-es körzetben a lehető legnagyobb lovat, és a legnépszerűbb fiút is… – mondta csibészes fél mosollyal Lucas.

Ezt még megbánja. És mégis honnan ilyen jól értesült?

Nem lehet igaz, hogy mindent tud, és mindenkit ismert!

– Hoppá, hoppá! A mi angyali kis Fay-ünk lehet, hogy nem is annyira angyali? – ugratott Dan. – James, te tudsz erről?

– Aaronról lenne szó? – kérdezett szúrósan.

– Igen, róla – feleltem, de még a nadrágomba is bele pirultam a sok engem vizslató tekintettől.

– Akkor azt hiszem, hogy tudok róla. Habár nem ilyen részletesen. De azt hiszem, hogy addig jó mindenkinek – vette fel a szigorú apa póker arcot. Tudni illik, hogy Aaron a vasútállomáson „hivatalosan” is bemutatkozott apámnak, aki eléggé furán vette, hogy egyszerre két fiút is hozok a házhoz (a második Wolfie, nem értem miért volt neki fura), de inkább Timet részesítette előnyben.

– Fiúk, ha hallanátok magatokat! Borzasztóan viselkedtek szegénnyel! – segített ki Chloe. – Lucas, te pedig nagyon pletykás vagy – húzta meg a fülét, majd Alexre nézett. – Te pedig… hmm… Majd kint a hóban elintézzük valamikor – mondta, amire mindenkiből kitört a nevetés.

Még hogy a kis Chloe lenyomná a nagy és erős bátyját.

Jó vicc… De kicsit sem valószínűtlen, mivel fekete öves karatés…

Gyorsan felszaladtam az emeletre, egy, a lovagláshoz szükséges kellékek tárolására használt szobába, átcseréltem a nadrágomat egy hasznosabb darabra, majd felkaptam egy kobakot és egy kesztyűt is.

Nagyon nem apróztam el. Végül is nem díj versenyre indultam… Majd még magamra kapok egy hátvédőt is az istállóban.

– Elmentem! – kiáltottam be a nappaliba – Valószínűleg későn érek vissza.

– Vigyázz magadra! – szóltak utánam.

Odakint rettentő hideg volt. A friss hó ropogott a talpam alatt. Gyönyörű fehér fátyollal vonta be az egész tájat, nyugalommal és meghittséggel megtöltve az emberek szívét.

Majd elfelejtettem a karácsonyi ajándékomat. Egy pici high-tech head-set volt az.

Akkorka, mint egy kis fülhallgató vége, teljesen észrevehetetlen, seszínű. Mint valami kém kütyü.

Gyorsan bele is illesztettem a fülembe. Eleinte kicsit zavaró, de meg lehet szokni.

Egy negyed óra alatt kiértem az istállóba, a birtok végébe. A telefonomat a derekamra szíjaztam, hogy véletlenül se hagyhassam el, a kabátom alá felvettem egy gerincvédő izét, majd felnyergeltem a lovamat, Aphroditét.

Alig ismert meg. Legutoljára pár hónapja találkoztunk… Egy kis kockacukor azért segített az emlékek felidézésében. Gyönyörű, hófehér szőre szinte beleolvadt a hóba.

Kilovagoltunk…

Csak vágtattunk és vágtattunk, levettem a kobakot, hogy a szél a hajamba kaphasson. A fagyos levegő csípte az arcom, de mit sem számított, most végre szabadnak érezhettem magam. Olyan szabadnak, mint még talán soha. Nem érdekeltek az iskolai gondok, a képességemmel való problémák, sem az, hogy az életem minden percben véget érhet.

Ez az egész küzdelem, olyan volt… mint az orosz rulett.

Valaki egyszer veszíteni fog, vesztenie kell. És a fegyver már ki van biztosítva…

 Nem tudtam, merre járunk, merre megyünk. Nem is érdekelt. Csak mentünk… suhantunk. Olyan nyugodt volt minden, kihalt, és csendes.

Talán… talán túl csendes is. Rossz érzésem támadt. Ez az egész olyan, mint a vihar előtti csend.

Pánikba estem. A pulzusom és az adrenalin szintem hirtelen megemelkedett.

A kezem is remegett. Nem tudtam, mihez kezdjek.

Visszafordultam… vagyis azt hiszem. Arra, amerről jöttem. Semmi támaszpontot nem találtam.

Így csak mentünk, bele a vak világba. Mindegy merre, a lényeg, hogy el innen. Aphrodité is megérezte az ijedségemet. Ő is egyre nyugtalanabb lett. Az erdő felé vette az irányt, nem sikerült visszahúznom.

– Ne! Ditta, állj! Állj meg! Kérlek! – próbáltam visszahúzni, amire felágaskodott, és még nyugtalanabb lett. Majd ledobott a hátáról, és eltűnt a messzi fehérségben.

A fejem sajgott az eséstől, hirtelen kettőt láttam mindenből. Pislogtam kettőt, majd végigtapogattam magamat, hogy mindenem megvan e. A leltár hiánytalan volt, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy a kezemen fityegő kobakba bevertem a homlokom, amin szép kis seb keletkezett. Vagyis gondolom elég szép lehetett, hiszen nem is kicsit vérzett.

– Basszameg! Most meg, hogy a fenébe keveredek innen haza?! – káromkodtam mérgemben.

– Sehogy husi! Nem mész te innen sehová! – mondta egy idegen női hang a hátam mögül.

Hirtelen az ütő is megállt bennem. Óvatosan letöröltem a homlokomról a majdnem a szemembe cseppenő vért, majd lassan hátrafordultam. Hárman álltak velem szemben, és még ketten léptek ki a közeli erdőből. Három nő, vagy lány.

Ahogy tetszik.

Tőlem jóval idősebben, olyan 18-19 évesek lehettek. És két fiú közelített. Egyikük sem volt egy izomkolosszus, mint Wolfie, vagy Aiden.

Mind az öten az iskolába jártak. És nem voltunk barátok. Inkább mondhatnám, hogy „ős ellenségek”.

– Kik vagytok? – próbáltam bátran kérdezni, de e helyett, csak valami nyöszörgésféle sikerült.

– Tudod te azt jól – felelte az egyikük, mire sikerült kipréselnem magamból egy arisztokratikusan megvető grimaszt.

– Hát ennyire rajongtok értem, hogy még karácsonykor sem hagytok nyugton? – kérdeztem lenézően, de most már egyre bátrabban, hiszen azért én sem vagyok voltaképp fegyvertelen. – Mit akartok?

– Csak egy kicsit beszélgetni jöttünk, cica. Talán valami bajod van velünk? – kérdezte az egyik srác, aki már beérte a lányokat.

– Tulajdonképpen igen. Nem rátok akarnám pocsékolni ezt a csodás napot. És ha megbocsátotok, én most mennék is – mondtam, kezdtem egyre dühösebb lenni. – A további viszont nem látásra – köszöntem el, majd hátat fordítva nekik elindultam az ellenkező irányba, de valaki a vállamnál fogva visszarántott.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz – morgott rám az idősebbik vörös hajú fiú, miközben még mindig a vállamat szorította.

– Ne érj hozzám! – kiáltottam rá mérgemben és tehetetlenségemben. – Engedj el most azonnal, vagy nagyon megbánod!

– Azt majd még meglátjuk – szólt, és elkezdett maga után húzni, amit én természetesen nem hagytam. Nem vagyok egy rongybábu, amit mindenki kedve szerint ráncigálhat jobbra-balra.

– Engedj el! – mondtam utoljára, és szememben fellobbant a harag és pusztítás tüze.

Ütöttem, rúgtam a támadómat, csak a kezét venné le rólam, és máris előnyösebb helyzetben lennék.

De ha nem, nekem úgy is jó. Szabadjára engedtem az erőmet. Egyelőre csak annyira, hogy lefejtsem a mocskos kezét a kabátomról. Majd elkezdtem hátrálni. Reménytelen helyzetben voltam. Öten egy ellen. Esélyem sem volt. De próba szerencse.  – Maradjatok távol, vagy… vagy…

– Vagy mi lesz? – vihogott egy lány, én pedig vele szemléltettem, hogy mi lesz. Óriási lökést adtam neki, még a fejem is bele fájdult, Ő pedig valahol a fák között végezte.

– Vagy ez lesz – feleltem frappánsan. Míg a társai egy pillanatig a repülő lányt figyelték, kihasználtam az alkalmat, és őket is mesze ellöktem magamtól, majd lélekszakadva futásnak eredtem. Nem jutottam messzire, talán száz méterre, mikor egyik támadóm utolért, és a földre rántott. Kés volt a kezében. – Mit akartok tőlem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Még mindig nem tudod? – vihogott kedélyesen. – Téged akarunk – húzta végig a kés élét kézfejemen, mire kiserkent a vérem, nem kis fájdalmamra. – Élve, vagy halva, az oly mindegy. Csak ne ellenünk – végre megértettem, hogy miért akarnak ennyire.

Sophie is ezt mondta. Túl hatalmas erőt birtokolok. Talán ez lenne a baj?

Ebben a pillanatban egy kicsit előny is. Leráztam magamról a lányt, majd ismét futni kezdtem. Burkot vontam magam köré az erőmből. Hirtelen olyan magától értetődő és életmentő dolog jutott az eszembe. Nálam volt a telefonom. De üldözőim még mindig a sarkamban voltak. Ismét óriásit löktem feléjük. Aztán megnyomtam a fülemben lévő kütyü egyetlen gombját, így az tárcsázta az első számok a telefonkönyvből.

– Boldog karácsonyt szívem! Már… – énekelt bele Aaron a telefonba. Már a hangja is megnyugtató volt. De most nem volt időm rá gondolni.

– A… Aaron? Se... Segíts! – szipogtam a telefonba. – Hívd Wolfie-t vagy akárkit, aki a közelben lehet, kérlek! Üldöznek, itt vagyok valahol Brentwoodtól nyugatra, azt hiszem.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza. Éreztem a hangjából, hogy nagyon megrémült. – Azonnal ott leszek, és elviszlek valami biztonságos helyre! De ahhoz le kell engedned a pajzsodat, hogy megtaláljalak.

– Kérlek, siess! Nagyon fé… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert amint leengedtem a pajzsot magam körül, a vörös hajú fiú a lábam után kapott, mire hasra estem a hóban, félelmemben pedig sikítottam.

– Fogd be a szád te kis cafka, különben felnyársallak, és az egyikünknek sem lenne szerencsés! – Hatásos érv volt, meg se nyikkantam. A telefon üresen kattogott a fülemben. Letették a másik végén.

– Eressz el, te mocskos disznó! – próbáltam szabadulni alóla, mire felpofozott, és már lendítette is a kezét a következőre, mire valami óriási, barnás dolog elkapta a nyakánál fogva és leszedte rólam. Társai sikongatva és félelemtől reszketve menekültek be az erdőbe, majd elnyelte őket a sötétség. Egy meleg kéz az ölébe kapott, és magához ölelt.

– Oh, Fey! Úgy aggódtam érted! – Úgy szorított magához, mintha meg akarna fojtani, majd kissé lazított a szorításán és maga felé fordított, hogy lássa az arcom. – Úristen! Mit műveltek veled? – kérdezte a válaszra várva.

– Hát az úgy volt, hogy kilovagoltam és aztán… – kezdem bele, mire megcsókolt, így nem tudtam folytatni. Most vettem észre, hogy nincs egyedül. Ott volt mellette unokabátyja, Aiden, akivel együtt lakott, és Pippa is, aki Aidennel járt. Gondolom az a nagy medveszerű farkas képződmény pedig Wolfie lehetett.

Ajaj! Nem akarok most a szeme elé kerülni.

– Ezt majd inkább később, egy biztonságosabb helyen – szólt, majd Wolfie is mellénk ért, tisztességesen rám vicsorgott, hogy tudjam, ezt nem úszom meg ennyivel, majd a szokásos rántás kíséretében Aaron az istállóba teleportált mindünket.

Aphrodité már rég visszatérhetett, a bokszában rágcsált egy kis szénát.

Aiden készségesen és hozzáértően levette róla a nyerget és a felszerelést, míg engem Aaron ölében ülve Pippa meggyógyított.

Neki ez volt a különleges képessége, a gyógyítás. Így kívülről úgy festettem, mintha mi sem történt volna, kivéve a vért a kabátomon, de azt el tudom rejteni.

Ez után jött csak a neheze. Wolfie-tól olyan fejmosást kaptam, mind életemben soha senkitől. Nyugodt és békés embernek ismertem meg, de most kitért a hitéből. Még szerencse, hogy olyan messze volt a ház, így nem hallhattak semmit. Büntetésként a szünet hátralévő részében csak az ablakból szívhattam friss levegőt, és még így is örülhettem, hogy élek. Örültem is. Csak az mentett meg a sírógörcstől, hogy Aaron végig ott volt mellettem és fogta a kezem. Majd visszakísért a házig.

– Ígérd meg, hogy soha, de soha többet nem csinálsz semmi ostobaságot, ami bárkit is veszélyeztetne – kötötte a lelkemre.

– Ígérem – feleltem. Majd megcsókolt.

– Most mennem kell, szívem. Szeretlek és boldog karácsonyt – mondta, majd elindult az istálló fele. – Oh! Majd elfelejtettem! – kapott a fejéhez, majd kibányászott a zsebéből egy kis ezüst dobozkát. – Az ajándékod – csókolt meg újra, és eltűnt.