Farah Connor: Suttogó falak - 12. fejezet

12. fejezet

Január elseje.

 Dél előtt 11:30, de nekem inkább hajnal. Nagy nehézségek és harcok árán sikerült elérném apánál, hogy elengedjen egy szilveszteri buliba. Amiről azt hiszi, hogy Bessie tart és csak ezért mehettem. Egy kis hazugsággal több vagy kevesebb, már mit számít egy olyan életben, mint az enyém. Felkelek az alkalmi fekvőhelyemről, egy szép bőrkanapéról, ami akármilyen divatos, nem alvásra találták ki. A nyakam fáj, a fejem lüktet, a sminkem és hajam még mindig úgy, ahogy este megcsináltam, csak most sokkal ziláltabb…   A láncom a nyakam köré tekeredett, belenyomódott a bőrömbe, kis sebet hagyott maga után. A megfejthetetlen alakú és kimondhatatlan nevű éles kis obszidián medál egy pici ezüst dobozban érkezett hozzám, ami Aaron ajándéka volt karácsonyra. Később azt is hozzátette, hogy csak ritkán vegyem le, mivel azt mondják, hogy megvéd a gonosztól… amire nekem szükségem is van.

-         Jó reggelt Törpilla – hallottam Wolfie hangját a hátam mögül, kezében egy nagy pohár gőzölgő teával és egy aszpirinnel. – Ezeket neked hoztam, a tegnapi után azt hiszem, hogy szükséged lesz rá… - mondta kicsit rosszallóan, az „én megmondtam” vigyorral a képén.

-         Khm – köszörültem meg a torkom, hogy tudjak beszélni – Kösz! – nyekeregtem rekedt torokkal, mint aki átkiabálta az éjszakát. Jut eszembe! A buli! Hajnali egy után minden kiesett. Hirtelen minden vér kiszaladt az arcomból. Gyorsan lenyeltem az aszpirint és kiittam a teát a bögréből. – Mond csak, csináltam valami olyasmit… hm… az este, amit… nem kellett volna? – vakaróztam a kínos kérdésen. Még csak most vettem észre, hogy egy melegítő nadrágon és egy házi papucson kívül nem viselt semmit. Rövid haja még kicsit nedves volt, gondolom nemrég zuhanyozott, kidolgozott felsőteste mintha kirakatba készült volna. – Tim? Ugye…

-         Dehogyis kiscsillag! – hahotázott. – látnod kellett volna az arcod az előbb – csapkodta a térdeit. – Na, szóval, este jól felöntöttél a garatra, amit én nem hagytam volna, de Sophie azt mondta, hogy kell egy kis kikapcsolódás neked is. Hát, mit is mondjam tényleg kikapcsolódtál, de semmi kínos nem történt. Nem is hagytam volna, elvégre a testőröd vagyok. Ja, jut eszembe, nem is tudtam, hogy tudsz énekelni…

-         Asszem, most elmegyek a fürdőbe, zuhanyozni. Merre is van? – kérdeztem. A buli Wolfie házában volt a külváros elit részében, nem hittem róla hogy csóró, de hogy ennyire sok pénze legyen, az már-már abnormálisnak tűnt. Egy óriási kastélyszerű villában élt egyes egyedül, amit az őrzők főhadiszállásként használtak.

-         Emelet, negyedik ajtó balra.

Szinte elfáradtam, amire felértem a hatalmas emeletre. Bezárkóztam a gyönyörű márvány fürdőbe, majd belenéztem a tükörbe. A látvány megdöbbentett. Mint ha nem is én lettem volna. Az elmúlt időben nagy változáson estem keresztül, de inkább csak a belsőm. Habár az arc, ami a tükörből visszanézett ismerős volt, de mégis olyan ismeretlen. Kék szemeim furcsa természetfeletti fénnyel ragyogtak, a hajam színe sokkal, élettel telibbnek tűnt, mint máskor. Gyorsan előhúztam egy sminklemosó kendőt a táskámból, megtisztítottam az arcom a festéktől, fogat mostam, majd villámgyorsan lezuhanyoztam. Kivételesen nem volt kedvem sok ideig áztatni magam. Bebújtam egy szokásos farmer, póló öltözetbe, majd nekiálltam megfésülni a vizes hajamat. Próbáltam felidézni a tegnap este végkimenetelét, de csak arra emlékszem, hogy üvegeztünk és Wolfie Aaront pörgette ki, valami hülyeséget adott fel neki. Hogy mit arra már nem emlékeztem...

Miközben gondolkoztam nem is hallottam, hogy valaki bejött az ajtón, majd két izmos kéz fonódott a derekam köré.

 - Szia Szivem - dörmögte a fülembe a világ legszebb hangja.

 - Szia - leheltem magam elé, és kételkedtem benne, hogy meghallotta volna.

A nyakamba csókolt, amitől a pillangók a gyomromba nagyon erősen kezdtek el verdesni.

Aaron maga felé fordított, és a nyakamtól fölfelé végigcsókolta egészen a szám széléig, de nem bírtam már várni, és a szája után kaptam. Majd hirtelen az ölébe kapott és felültetett a márványpultra.

A nyelvünk táncot járt, mint egy jól betanult koreográfia. A nyaka köré fontam a kezeimet, és a rövid hajába túrtam, mire belenyögött a csókba. Ő mind a két kezével a derekamat ölelte. Ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni. Persze ki akart volna szabadulni ekkora biztonságot nyújtó és ölelő karok közül? Én biztosan nem. Csak őt akartam, minél jobban, azt hogy így szeressen…örökké.

Egyre vadabbul téptük egymás száját, majd éreztem, ahogy Aaron keze feljebb csúszik a pólóm alatt, egyenesen a melltartóm kapcsáig. Kis ideig elidőzött a simogatással, majd finoman eltoltam magamtól erős testét, de nem engedett.

-         Aaron! Elég volt… kérlek!

-         Oh! – nyögött fel kábulatából. – Úgy sajnálom, elvesztem az uralmat magam felett, ha veled vagyok…

-         Semmi baj – nyögtem. Nem mintha nekem könnyebb lenne az ő társaságában. – Ööö… izé, A! Tegnap mi volt? – kérdeztem elpirulva. – Nem igazán emlékszem…

-         Hát, az el is hiszem – nevetett rám, majd karját a derekamra csúsztatva kivezetett a fürdőből. – Hmm… - dörmögött a fülembe, amitől megborzongtam. – Szilveszter volt! Hát nem emlékszel? Ittunk, te meg túl sokat ittál. Aztááán énekeltél, meg kell, mondjam, hogy nagyon jó hangod van. De egy kicsit már sok volt, így elhallgatattalak - vigyorgott a képembe.

-         Ou! – nyögtem fel.  – Ez gáz… hogy hallgatattál el? Mármint…

-         Óh! Te kis butus, dehogy is! Nem lenne valami szerencsés, és egyébként is, tudod, hogy milyen régi vágású vagyok – csókolta meg a fejem búbját. – Mit szólnál egy reggelihez? Vagyis inkább ebédhez, már elmúlt dél.

-         Ami azt illeti, nem igazán kívánok semmilyen kaját, nem hiszem, hogy megmaradna bennem, inkább nem kockáztatok.

-         Akkor csak nézd, ahogy eszem, aztán kimehetnénk a kertbe is, csak holnap kell vissza utaznunk – mondta ellentmondást nem tűrően, majd levonszolt a lépcsőn, egyenesen az ebédlőbe, ahová a személyzet már felszolgálta az ebédet, és zsúfolásig volt emberrel. Zavaromban, a mellkasába dörzsöltem a fejem.

-         Aaron? – motyogtam. – Ez a hely, olyan zsúfolt, azt hiszem, hogy a tegnapi után nekem ez eléggé kínos…

-         Farah! – szólt rám, majd maga felé fordított. – Semmi olyat nem csináltál, ami kínos lenne, mi pedig olyanok  vagyunk, mint egy nagy család. Érted? Amúgy, a tegnap mindenkinek káosz volt – okított ki, majd leültünk, az asztalhoz, Sophie és Fabien mellé.

-         Hello Mindenki! – motyogtam, majd öntöttem egy kis narancslevet a poharamba.

-         Sziasztok! Hogy érzitek magatokat? – kérdezte Fabien. Raszta haját gyorsan felgumizta, hogy ne lógjon az arcába, majd szedett egy kis ételt magának és Sophie-nak is.

-         Hmm… Egész jól, habár kicsit kínosan és másnaposan – mondtam egy kicsit felszabadultabban, mire a fél asztal nevetésben tört ki. – Inkább meg sem kérdezem, min nevettek. Jobb a boldog tudatlanság.

-         Holnap vissza kell utaznunk az iskolába – ráncolta a szemöldökét Aaiden. – Azt hiszem, hogy ki kellenek dolgoznunk valamilyen ideiglenes stratégiát. Nem sokáig fogjuk tudni őket távol tartani magunktól. Talán egy hónapig, de még az sem biztos.

-         Az eddig tapasztaltak és előrejelzésem szerint. Ami elég biztos. De egy baj van. Többen vannak, mint valaha. Habár még mindig kevesebben, mint mi, de már nem sokkal.

-         Hmm… A múltkor elintéztünk öt embert, azelőtt Fey, és Te kettőt, a Bálon is jól közéjük vertünk, akkor úgy tízen párat. Ez úgy húsz huszonöt ember. Mi vagyunk úgy…- gondolkozott el, mintha mindenkit össze akarna számolni. – olyan ötvenen minimum. Talán lazíthatnánk egy icipicit.

-         A sérüléseik közel sem nyolc napon belül gyógyulóak – nevetett fel Nathaniel az asztal másik oldalán.

-         Abban biztos lehetsz – mordult fel Aaron mellettem.

Számomra egyértelműen kiderült, hogy ebben a társadalomban is mindenkinek meg van a maga szerepe. Vannak főnökök, mint Sophie. Harcosok, mint Wolfie, Aiden és Aaron. Továbbá még gyógyítók, manipulátorok, likantrópok, és rengeteg olyan, aki több helyre is beillene. Az, hogy én hová tartozom, még nem dőlt el. De talán sehová, mivel jelenleg én vagyok a potenciális áldozat. Igen… ha lenne ilyen csoport a köreinkben, én oda tartoznék. Egy valami viszont közös bennünk, hogy nem vagyunk átlagosak.

Különlegesek vagyunk.

-         Tristan szerint a leggyengébbekkel kellene kezdeni a sort, és így haladni feljebb a ranglistán – húzott ki merengésemből Aaron hangja.

-         Szerintem ez nem a legjobb ötlet – szóltam közbe.

-         Van valami bajod? Ha netán van jobb ötleted, hallgatunk -  állt fel egy kakas taréjos kigyúrt fekete az asztaltól, egyenesen felém nézett szúró pillantásával. Vele együtt Wolfie is, abbahagyta a beszélgetést Aidennel majd szembefordult az idegennel, aki bizonyára Tristan volt.

-         Tulajdonképpen van jobb ötletem is – Aaron fegyelmezően megszorította a vállamat. – Nem kell így felkapni a vizet.

-         Ülj le ember! – szólt ellentmondást nem tűrően Wolfie, mire Tristan, mint egy bika fujtatva visszaült a helyére, de szemét nem vette le rólam. – A lány az én védelmem alatt áll. Ha megsérted, azzal az alfát  sérted meg, azaz engem. Aminek pedig tudod a következményét. Értetted?

-         Ja – húzta el a száját a fekete.

-         Nem hallottam, mit mondtál? – lépkedett felé Tim látszólagos nyugalommal, de hangjából már csengett a feszültség.

-         Bocsánatodért esedezem alfa, nem fordul elő többé – hajtott fejet.

-         Szóval mi is az ötleted? – kérdezte Joy.

-         Szerintem, ha a gyengékkel kezdenénk, nem sok mindent érnénk el. Egy kicsit legyengülnének, de semmi komolyabb, mivel pótolhatóak. Nem azt mondom, hogy a vezérüket, eszembe se jutna, de talán valaki olyat kéne kiszemelnünk, aki létfontosságú helyet tölt el náluk, és ha kiiktatjuk,a vezető hatalma megrendül, legyőzhető lesz. Így hatalmi harc kezdődne és egymást iktatnák ki, nekünk már nem sok dolgunk maradna. Az új vezető hatalma pedig eleinte még nagyon gyenge, nem bíznak benne a többiek.

-         Nem is rossz ötlet… - mondta Sophie. – Habár kivitelezni nem lenne valami egyszerű, de… talán megoldható ha van rá elég időnk.

-         Olyan büszke vagyok rád – mormogta a fülembe Aaron, majd csókot lehelt a nyakamra. – Egy áldás vagy számunkra. Számomra legalábbis – szólt szerelmesen.