Farah Connor: Suttogó falak - 9. fejezet

9. fejezet
Több mint váratlan

Talán elájultam a sokktól...
Egy rántásra emlékszem a hasamban, majd rettenetes hányinger tört rám. Mintha kitépték volna a gyomromat a helyéről. Mind ezek után pedig teljes sötétség…
- Te teljesen megőrültél? – ordította valaki.
- Meg is halhattál volna – mondta egy másik lány halkan.
- Ez mély volt ember. De tulajdonképpen miért is hívtál ide minket? – dörmögte egy idősebb fiú.
- Pippának igaza volt! – szólt egy ismerős hang.
- Én… Én azt hittem, hogy mi vagyunk az utolsók! – mondta ledöbbenve a lány, aki az előbb még ordított.
- Nem Joy. Ezek szerint nem – válaszolt megint az ismerős hang.
Aaron?! Álmodom talán? Nem halt meg? Vagy én is meghaltam?
Kinyitottam a szemem. Egy ágyon feküdtem, valakiknek a koli szobájukban. A falon poszterek, valószínűleg lányszoba volt. A helyiség többi részén pedáns rend. Körülöttem emberek, akik mind engem néztek.
- Hol vagyok? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Farah! Pippa vagyok – kezdte a halk szavú lány mellettem. – Az iskolában vagy. Biztonságban. Elájultál… és ide hoztak.
- Inkább Aaron hozott ide, miután sokkot kaptál az életveszélyes kis mutatványától. - szólt közbe indulatosan Joy.
- A… Aaron? – kérdeztem, és a hirtelen felültem az ágyon, amibe beleszédült a fejem, és ismét hányinger tört rám. – Hol van?
- Itt vagyok – mondta halkan a többi ember mögül előlépve. Aranybarna haja feketének hatott a félhomályban, és a szemei is kialvatlannak és gondterheltnek tűntek. Az arcát és karját horzsolások, karcolások borították. – Élek Farah. Nem haltam meg, de biztosnak kellett lennem abban, hogy te is egy vagy közülünk.
- Tessék?- kérdeztem lassan. A fejem még mindig fájt, és elég lassan dolgozta fel az új információkat.
- Sajnálom. Bele sem gondoltam, hogy ilyen következményei is lehetnek a… dolognak.
- AZT HITTEM, HIGY MEGHALTÁL! – keltem ki magamból. – Méghozzá az én hibámból… mert… mert bíztál bennem. Én pedig nem tudtalak megmenteni. Én… nem is tudok mit mondani. – dadogtam.
- Bocsáss meg kérlek! – mondta, majd leült mellém és szorosan átölelt. Ha akartam sem tudtam volna szabadulni.
- Becsaptál! Hazudtál. Végig csak játszottál velem? – zokogtam.
- Nem! Hogy mondhatsz ilyet? Minden szavam igaz volt. Soha nem hazudtam neked. Szeretlek Fay! Te is tudod. – Olyan szorosan húzott magához, hogy a bordáim majd összeroppantak.
- Nem értem… - motyogtam.
- Tessék?- kérdezett vissza Pippa. Nagy nehezen kiszabadultam Aaron szorításából, és elvettem egy zsebkendőt Fabientől, a raszta hajú fekete sráctól.
- Én… csak… nem értem… hogy mi történik – szipogtam. – Amióta ebbe az iskolába kerültem, az életem fenekestől felfordult, nincs egy nyugodt napom sem, hogy ne történne valami… valami természetfeletti és furcsa. És most ha jól értem, azt mondjátok, hogy nem vagyok ezzel egyedül? De ha ti mind eddig tudtátok, csak ölbe tett kézzel néztétek a szenvedésünket? Hogy mi mindenen kellett keresztülmennünk azért, hogy még most is éljünk – szóltam megvetően.
- Hey kislány! Nyugi van! – kezdte az egyik kigyúrt srác, aki eléggé hasonlított Aaron-re. – Azt hiszed, hogy mi tudtuk? Ha tudtuk volna, akkor nem járnánk itt, ahol most.
- Azt hittük, hogy mi vagyunk az utolsók… és, hogy most már mindennek vége lesz – mentegetőzött Joy.
- Az utolsók? Minek lenne vége? Miért történik ez velünk?
- Hát… ez borzasztó bonyolult, és évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza. Gondolom, ismered a kastélyhoz tartozó legendákat. Vagyis a lényegüket biztosan.
- Persze. Marie és Zachary tiltott szerelme, aminek tragikus vége lett…
- Igen-igen. Valahogy így. Az emberek legalább is így ismerik. De ez nem igaz - kezdett bele a monológjába a nagydarab srác: Aiden.
- A lényeg nem ez – helyesbített Pippa.
- Pip! Ne szólj, már bele kérlek… a lényeg nagyon is kapcsolódik ehhez. Na tehát. Mint mondtam, ez nem igaz. Nem is tudom, hogyan keletkezett ez az ostoba legenda. De ha akarnánk, sem tudnánk megváltoztatni egy ilyen régi történetet. Az igazság dióhéjban annyi, hogy Marie boszorkány volt, és megbűvölte az egész családot. Leginkább Zacharyt. Gondolom a pénz a hatalom meg az egyebek miatt.
- Oh jee ember… a pénz nagyúr – vágott közbe egy göndör hajú kómás srác két ember mögül.
- Ne is foglalkozz Natheniellel, csak be van szívva. Kérlek, folytasd A (Aiden) – szólt egy alacsony fekete hajú lány a sarokból.
- Szóval: erre az egészre valahogy Zachary jövendőbelije Roxanne rájött. Megtudta, hogy a varázst csak úgy törheti meg, ha megöli Mariet. Amint tudjuk meg is tette. De Marie még halála előtt elátkozta őt és egész családját, ha nem élhet, akkor ők sem fognak. A végét pedig már tudjuk. Tiszta téboly. Mind meghaltak. A kastély összes lakója. Az óta is történnek ún. „titkos” halálesetek a kastélyban és területén – horkantott fel.
- Mert nem vagyunk egyedül- mondta a kis fekete hajú lány a sarokból. – Nem csak mi vagyunk itt, akik különleges képességekkel bírnak. Vannak még rajtunk kívül olyanok, akik a sötétségből táplálkoznak, onnan nyerik az erejüket. Nem úgy, mint mi – húzta el a száját. – azok a titkos halálesetek mind az ő nevükhöz fűződnek. Ők okozzák mindet. Puszta szórakozásból embereket kínoznak és mészárolnak, mintha az egész csak valami játék lenne. De nem az – fejezte be indulattól és gyűlölettől izzó borostyán szemekkel.
- Tiszta sor? – kérdezte Fabien.
- Ó istenem! De még mennyire tiszta – nyögtem. – Napközben elvegyülnek közöttünk, de éjjel… bele gondolni se merek. Titkos szertartások, emberáldozatok és ilyesmik. Igaz?
- Van esze a csajnak! – motyogta Aaiden Aaronnek.
- Mintha már mondtam volna! – válaszolt.
- Az a legfélelmetesebb benne, hogy tényleg köztünk járnak, észre sem vennénk őket, ha nem tudnánk, mit keressünk. Drogoznak, isznak, és amint tudod, a gyilkosságtól sem riadnak vissza – mondta undorodva Joy.
- Ezért vagyunk mi, akik a fényből nyerjük az erőnket, azaz Roxanne-től. Megvédjük a diákokat, ahogy tudjuk, de ez már nem mehet így sokáig. Közeleg a vég… valamelyikünk vége… - fejezte be a lány a sarokból, távolba révedő szemekkel.
16-17 éves körül lehetett. A folyosón már láttam párszor, de akkor mindig vidámnak és beszédesnek tűnt. Viszont most, ahogy ott ült a sarokban gondolataiba merülve, olyan elgyötörtnek látszott, mint akit már nem érhet meglepetés és már mindent átélt volna…
Mintha az élet tüze is kihunyni készülne szemeiben.
Észrevette, hogy nézem, gyorsan elfordítottam a fejemet. Ő pedig felállt, lesimította ruhájáról a ráncokat, majd kisétált a szobából. Reméltem, hogy nem sértettem meg a bámulásommal. Nem olyannak tűnt, mint akit ez zavarna, hisz gyönyörű volt, és folyamatos fiú koszorúval járt kelt az iskola területén.
- Csak megkeresi a többieket, és szól nekik – nyugtatott meg Pip.
- Ez Sophie. Csak jön és megy, amikor kedve tartja, amúgy kedves lány. Majd meg ismered – suttogta Aaron a fülembe.
- Olyan fáradt vagyok – ásította egy hosszú szőke hajú lány Nathaniel ölében. – Nem mehetnénk már?
- Nem Camille – jött a tömör felelet. – Megvárjuk a többieket.
- Egy óra, amíg megtalálja őket! – sopánkodott Camille.
- Nem, ha Aaron is segít neki. Igaz öcsi? – ütötte vállba Aaront Aiden, olyan erővel, hogy én is beleremegtem, de Aaron meg se érezte.
- Hát… nem is tudom – mondta. – Mi lesz Farahval?
- Itt vagyunk, és vigyázunk rá. Nem lesz baja. Ne aggódj – fejezte be a beszélgetést Joy.
Aaron megpuszilta a homlokom, majd kivonszolta magát az ajtón.
Hirtelen rettenetes fejfájás tört rám. Az érzékeim teljesen eltompultak, szinte nem is láttam. A homlokom izzadt, és a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Tovább kúszott a testem többi részére is. Egy percen belül már mindenem elviselhetetlenül sajgott, mintha ezer késsel szurkálnának, és tűzbe dobtak volna… Ha képes lettem volna sikítani, akkor megállás nélkül azt teszem, de a fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy egy hang nem jött ki a torkomon. Vonaglottam és remegtem, mintha a végtagjaim külön életre keltek volna. A fájdalom minden egyes szívverésemmel erősebbé vált. Az erőmet szintén nem tudtam megfékezni, így fellökött az ágy felé, és mint valami burok próbált körülvenni, de semmit sem segített. Erre már az emberek helyettem is sikítottak és rémüldöztek.
„Fogjátok le! Mi történik? Hozzátok vissza a lányt” kiáltásokat hallottam magam körül. Majd kivágódott az ajtó és még többen özönlöttek be a cseppnyi szobába.
- Mi történik vele? – hallottam Aaron kétségbeesett kiáltását a közelből.
- Azt hiszem, hogy… Talán… Nem! Biztos vagyok benne… hogy ez Joshua. Az ő erejét érzem a levegőben. Azonnal meg kell állítanunk, különben tragikus vége lehet ennek az éjszakának.
- Az a mocskos szemétláda! Megölöm, esküszöm, megtalálom és megölöm! – dühöngött Aaron közvetlen mellettem.
- Én is veled megyek! – mondta Gioanna. Ők vajon mit keresnek itt? És tudnak már mindent, vagy egyáltalán akármit is?
Ismét szörnyű görcsroham tört rám. Torkom szakadtából sikítottam. De rájöttem, hogy ezzel csak ingerlem támadómat, hiszen a sikítás hangerejével a fájdalmam is csak egyre nőtt.
Ólomsúly nehezedett a végtagjaimra. Valaki megpróbált lenyomni az ágyra. Nem sikerült. Sőt még rontott is a helyzeten. Túl nagy volt neki az erőm, ami miután elengedett, robbanásszerűen tört ki belőlem, több mint 20 embert a falhoz csapva.
Már kezdem a halálért esedezni. Az is jobb lenne, mint itt és így szenvedni… Békés és nyugodt.
A szoba ismét megremegett, de most már nem tőlem.
- Nektek hármatoknak kell lefognotok! Csak úgy sikerülhet! – adta ki a parancsot Phoebe.
Megint éreztem a szorításokat a végtagjaimon. Majd ismét óriási fájdalom hullámot küldtek felém. Nagyobbat, mint eddig bármikor. A hátam ívben kifeszült a kezek között, a torkomat félelmetes sikoly hagyta el.
Majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is maradt abba a fájdalom. Fokozatosan elmúlt. Percek múlva már csak tompa sajgás maradt utána… és a könnyeim halk csordogálása.
Az erőm szép lassan visszakúszott a testembe, ahol bezártam képzeletbeli tömlöcébe, hogy még egy ilyen baleset ne történjen meg többé.
A szoba falai ismét megremegtek, és Aaron állt előttem a semmiből előtűnve pár idősebb sráccal és Annával az oldalán.
- Farah...Farah, semmi baj! Most már minden rendben, lesz – csitított, és az ölébe húzott. – Sírd csak ki magad. Többé nem fog előfordulni. Kezeskedem róla. – Fejemet betemettem a vállgödrébe, és hagytam, hogy a könnyeim záporozzanak.
Miközben átölelt valami sűrű és nedves cseppent a homlokomra az arcáról. Letöröltem a kezemmel, véres csíkot hagyva a szemem fölött. Aaron észrevette.
- Semmi bajom. Nem súlyos – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
- Elintéztük őket – mondta egy idegen srác. – Egy ideig nyugtunk lesz.
- Akkor vége van? – kérdezte Camille.
- Még csak most kezdődik – suttogta rejtélyesen Sophie, majd eltűnt az ajtó mögött.

Az Idegen

Az ötlet Vavyan Fable Sárkánykönny című könyve által született

A félelem jeges verejtéke szörfözött a hátamon. Féltem, de nem mutattam Neki. Nem akartam felbőszíteni ezt az ismeretlen.. lényt. Nem tűnt emberinek, a gesztusaiból, szagából éreztem ezt. Nem tudom ki ez, és miért tart itt. Az undorító röhögésén kívül még nem hallottam a hangját. Nem láttam az arcát. Csak villogó, fekete, dühtől izzó szemét, ami kimutatta elmeállapotát. Tükrözte megszállottságát, és ehhez nem kellett gondolatolvasónak lennem,de nem is tenném, mert valószínűleg elvesznék elméjének sűrű, kavaros, sötét zugaiban.

Valamiért úgy tűnt, nem személy szerint velem van a baja. Bosszút akart állni, de nem rajtam. Én csak egy eszköz vagyok számára, még ha nem is tudtam kiről van szó. Én voltam az útjába kerülő első személy, akin tombolását kifejtette. Én voltam a szerencsétlen áldozat, aki mások miatt szenved. Olyan leszek mint Jézus? Bizonyos értelemben. Csak én nem minden emberért bűnhődök, hanem csak bizonyosokért. Akikről nem tudok semmit, tudomásom szerint. Csak abban tudok reménykedni, hogy el rablóm, vagy leendő gyilkosom nem fog keresztre feszíteni. Remélem, hogy nem ennyire elvetemült. Van még benne valaki, aki fiatalkorában volt, aki lehetőleg nem volt elmebeteg. Gondolatmenetemet belépése szakította meg. Nem szólt, egy fekete sál takarta a száját, és ugyanilyen színű sapka volt a fején. Csillogó szeme is ebben a színben pompázott. De amit láttam benne, az valami más volt. Engem vizslatott, de valahogy másképp. Úgy, mint egy férfi a nőt. De ez a pillantás nem hozott tűzbe, nem éreztem semmit, csak félelmet, és egy hang a fejemben biztatott, hogy legyek nyugodt, őrizzem meg higgadtságom, és ne remegjek feltűnően. Hallgattam rá. Így végeredményben társaságom is volt, gondolatban beszélgettünk. Képzeletbeli barátomból merítettem erőt, aki pont a fejemben pofázott. Még mindig engem nézett. Álltam a tekintetét, de belül remegtem, mint a nyárfalevél.

Erős vagyok mint egy bivaly, tíz oroszlán, két medve, több száz vérmes kutya, még annál is több karmolós macska, Alkonyatbeli vámpír vagyok, vagy épp a True Bloodból velem van Eric, vagy Godric ereje. Jobb ötletem nem lévén, ezekkel a kitalált személyiségeimmel sztorizgattam magamnak. Eric a karosszékében, egy dühös macskát simogatva, lábánál egy harapós kutyával várta Emmett jövetelét. Épp egy vitát tartottak volna, embervért szívni jobb, vagy egy állatét. A szőke vérszívó csak remélte, nem lesznek megtámadva kis kedvencei, és nem Em markában végzi kedvenc kiscicája. Ez felderített valamilyen szinten, hiszen miért enne egy szipoly egy macskát. Tök gusztustalan lenne. Mi lennék legszívesebben? Nem szuperhős, sem vérfarkas, pókember.. vámpír. Most rögtön eltörném ennek az alaknak a nyakát, keresztüldöfnék a szívén egy karót, előtte még egy száz emeletes épületről lehajítanám, és az élet utolsó szikráját is lecsapolnám a vérén keresztül. Semmi nem maradna belőle, és élném az életem. Lelki traumát hátha nem kapok tőle! Legfeljebb évekig járok a hangyászhoz, agykurkászhoz et cetera. Börtönőröm változtatott testhelyzetén, keresztbe rakta a karjait, lábait, és mélyrehatóan, a a lelkem mélyéig nézett. Belém akart hatolni - nem szexuális értelemben, bár lehet felvetődött benne -, ki akarta fürkészni a titkaimat, az életemet, a gondolataimat, érzéseimet. De valamiért hirtelen elöntött a nyugalom. Hiszen, nincs olyan dolog ami miatt élnem kéne. Van néhány barátnőm, jó néhány ellenségem, család nuku. Van/Volt egy jól fizető állásom a New York Times -nál, kritikáim miatt utáltak. A munkahelyen is csak két csaj-barátnőim-, plusz a főnök csípte szabadszájúságomat. A többiek ezért néztek ki. Tehát, nekem tökmindegy, hogy mi fog történni.

Az ember félrebillentette fejét, rájött, hogy nem figyelek rá, szemem elrévedt. Ezen dühbe gurult, felkapott egy acélcsövet - erre már felnéztem -. Izzott a tekintete a haragtól, hogy valaki nem vele foglalkozik, hanem esetleg saját magával, és neki kijár a tisztelet! Fellendítette fegyverét, magam elé kaptam a kezem és...

Csöndben vártam a halált.

Annyi mindent kellett volna mondanom

Régen írtam, és ez is rövid lett, és kicsit szomorkás, de részemről minden benne van.

Túl korán volt. Még nem voltam rá kész. Valahol bennem, mindig élt a remény, hogy nem így lesz. Hogy minden ugyanúgy folytatódik, mint régen. Nem hagytad, hogy megnézzelek, és rosszul éreztem magam, hogy ott nem tudok mit mondani. Próbáltam átértékelni a dolgokat, de valahogy sosem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Sokkal több időt kéne tölteni a szeretteimmel, de nem megy. Mindig ugyanaz marad a végére. Azt hittem felnőttem, lélekben kész vagyok mindenre, erős vagyok. Tévedtem. Legbelül még mindig egy gyenge kisgyerek vagyok, és lehet az is maradok. Talán mindörökre. Azóta annyi mindent megbántam, és rájöttem mennyi mindent elszalasztottam, és nem tudok Rólad semmit. Mi a kedvenc színed, és egyéb lényegtelen dolog, ami most talán lényeges lenne számomra. Annyi mindent kellett volna mondanom, és még mindig kellene, de nem tudok. Most bánom, hogy nem figyeltem, amikor sokadjára mesélted ugyanazt a történetet, és én tévét néztem. Köszönettel tartozom mindenért. A segítségért, a tanácsokért, a rengeteg szendvicsért. Remélem megtaláltad Őt, és figyelsz azért Rám. Rengeteg sajnálattal is tartozom, a gyerekkori hisztikért, amiért nem segítettem eleget. Hiányozni fognak a közös kártyázások, amikor elaludtál az asztal mellett, és együtt néztük a Helyszínelőket, és megnyugtattál ha féltem, és nem tudtam tőlük elaludni. Köszönöm a késői meséket, és az énekeket.
Vigyázz magadra.
Annyi mindent kellett volna elmondanom, de tizenöt év nem volt elég rá.
Ennyi, amit most adni tudok.

Kings of leon

Kings of Leon - Closer

Stranded in this spooky town
Stoplights are swaying and the phone lines are down
This floor is crackling cold
She took my heart, I think she took my soul
With the moon I run
Far from the carnage of the fiery sun

Driven by the strangled vein
Showing no mercy I do it again
Open up your eye
You keep on crying, baby
I’ll bleed you dry
The skies are blinking at me
I see a storm bubbling up from the sea

And it's coming closer
And it's coming closer

És egyre közelebb ér
És egyre közelebb ér

You, shimmy shook my bone
Leaving me stranded all in love on my own
What do you think of me
Where am I now? Baby where do I sleep
Feel so good but I'm old,
2000 years of chasing taking its toll

And it’s coming closer
------------




Közelebb

Ittragadtam ebben az elátkozott városban
A lámpák csak villognak, a telefon halott
Felrepedt a jéghideg beton
Elrabolta a szívemet és a lelkemet
A holddal szaladok el
Mert a perzselő nap elpusztít mindent.

Hajt előre a méreggel teli vérem
Nincs kegyelem, megteszem ismét
Nyisd ki a szemed
Sírjál bébi
Kiszívom a véred
Villámlik az égbolt
Pusztító vihar jön a tenger felől.

És egyre közelebb ér
És egyre közelebb ér

Te, összetörted csontjaim
Egyedül hagytál a szerelemmel
Mit képzelsz te rólam?
Ki vagyok én most? Hol fekszem majd le?
Jól vagyok, de már túl öreg
2000 éves üldözés nyoma rajtam.

És egyre közelebb ér

Angyali érintés

Képzeletben

– Uh, csajok, most végre lányt kell megmentenem! – Grace nagyon lelkes. Szinte mindig pasi jut neki. – A neve Jessica Wood, a férje rendszeresen veri. Nem meri feljelenteni, mert még mindig szereti. Három éve házasok. De, amit ő nem tud, a férje skizofrén. Nem önként veri Jessicát. Ugyanúgy fáj neki, ha nem jobban, mikor megveri, mint Jessnek. Szegény nő! Na de ti mit kaptatok?
– Már megint egy utcai zsebtolvajt kell megbüntetnem. Kezdem unni! – Prue idegesen összehajtja a papírt, és zsebre vágja.
– Jaj, Prue, nem tárgyak! – Nézek rá szemrehányóan. – Nekem egy fiút kell megvédenem, éppen le akar ugrani egy ház tetejéről. Huszonhárom éves, és nincs senkije, elhagyta a menyasszonya, és kirúgták az iskolából, mert valaki lefizette az igazgatót. Nincs semmi értelme, hogy életben maradjon. Amíg nem találkozik velem! – Kacsintok a lányokra, mire Prue megforgatja a szemét.
– Nekem csak egy kisgyereket kell rávennem, hogy vallja be, egyest kapott. Gyerekjáték! – Fait mindig csak ilyen könnyű dolgokat kap!
– Jé, nekem csak egy korházba kell mennem! – Kiált fel Hope. Mindig olyan helyekre hívják, ahol cunami pusztított, vagy valami hasonló természeti katasztrófa. – Gyerekek. Rákos gyerekek. Elhalt bennük az összes remény.
– Ez szörnyű! – Felicity nagyon érzékeny. A Bambin is tud sírni. – Szegény gyerekek! De úgy látszik, veled megyek. Ugyanabba a korházba megyünk. Egy kislány édesanyja meghalt, szívrohama volt. Föl kell vidítanom. Azt hiszem, el fogom magam bőgni…
– Nyugi Fely, ha valami baj van, hívj, menten ott leszek! – mosolygok rá, és látom, hogy Hope elkezdte kinöveszteni repülő végtagjait.

*

Kisgyerekkoromban Anyu mindig angyalkákról mesélt nekem. Vannak jó angyalok, és vannak rosszak, Char. – mondta mindig – És ha nagy leszel, te is olyan szép leszel, mint a festett angyalkák! – bizonygatta mindig.
De én nem hittem neki. Akárhányszor is mesélt róluk, szépet álmodtam, és ennyi.
De amikor azzal állt elém, hogy mindez igaz... Na akkor tudtam, hogy ez nem csak mese.
Ez a kőkemény igazság…

*

Egy ideig csak figyelem, ahogy Hope egy dalt dúdol a reményről*, amíg várja, hogy csukott szeme előtt megjelenő szárnyai alakot öltsenek rajta.
Gyönyörű, kobaltkék színű szárnyai vannak. Hatalmasak, be tudja magát takarni vele.
Körbenézek, és látom, hogy mindenki felöltötte a sajátját.
Prue az ő rövid kis fekete reptetőit, Grace a mélybíbor szárnyait.
Fely már száll is, a narancsszín folt a hátán nagyon kirí a kék égbolt háttere előtt.
Faith még vár. Nem tudja eldönteni, megvárjon-e.
– Menj csak! – bíztatom, mire két pillanat alatt már az égen repül, fehér szárnyai olyanok, mint a felhőpamacsok.

*

Én még nem indulok. New Yorkba kell mennem, ott pedig két órával később van. És az az ember nem most akar leugrani. Hanem egy óra múlva, itteni idő szerint, úgyhogy ráérek.

Felidézem barátnőim szárnyaló alakját, és addig is én is felöltöm angyali valómat.
Almazöld szárnyaim vannak, amik úgy néznek ki, mintha egy hattyútól kölcsönöztem volna, csak persze zöldben.
Felszállok, minél magasabbra, és mint egy mesében, leülök egy felhőre.
Látom, hogy közeledik valaki, de nem foglalkozom vele különösebben, elvégre az égben az ember lát ezt-azt.
Még mindig csak lóbálom a lábam, mélyen elmélkedem, mikor arra eszmélek, hogy egy rózsaszín suhanás mellém huppan.

– Szia, drága Char, hát már meg sem ismersz?! – Kiált fel egy harsány hang. Odakapom a tekintetem, és Destinyt, a legkedvesebb angolt látom mellettem. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor „Angyal-táborban” voltunk, ami olyan, mint a gimnáziumban a gólyatábor.
– Szia! – Ölelem meg, majd törökülésbe húzom a lábaim. – Mi újság veled? Nem láttalak karácsony óta! Mesélj!
– Rendben, de valami alkalmasabb helyen! Velem tartasz a képzeletembe?
– Menjünk! Csak ne maradjunk sokáig. Küldetésem van, nemsoká indulnom kell.

Le kell szögeznem, a képzeletbe való utazás nem azt jelenti, hogy fogom magam, és berepülök Des fejébe.
Nem.
Minden angyalnak, aki elmúlt húsz éves, lehetősége van igényelni egy kisebb nagyobb területet, ami csak az övé.
De ennek feltételei is vannak.
Először is meg kell lennie egy bizonyos számú küldetésnek, ez egyéntől függ.
Másodszor, a csapatának, ha van egyáltalán, minimum öt küldetést végre kell hajtani együtt. Harmadszor, minden hónapban el kell oda látogatni legalább egyszer, különben megszűnik.
Nekem még nincs. Szeptember 21.-én leszek húsz. Az még több mint két hét.

Destiny képzeletében nagyon kellemes. Voltam már ott.
Egy vízesés, nagyon sok virág, és még több szín. Amikor valaki ellátogat a képzeletébe, mindig változtathat rajta egy kicsit.
Ő most éppen egy kanapét, és egy tál popcornt képzel oda.
Hellyel kínál, majd ő is leül, és elkezd mesélni.
– Képzeld, megkérték a kezem!
– Nem mondod! – Nézek rá hitetlenkedve. Nekünk a házasság egyenlő a… mindegy, hagyjuk. – Kicsoda? Mióta ismered? Mikor lesz az esküvő? Meghívsz?
– Hé, hé, hé! Állj le! Mondtam én egy szóval is, hogy igent mondtam?
– Micsoda?! Találtál valakit, aki annyira szeretett… nem is, IMÁDOTT, hogy megkérte a kezedet, és nemet mondtál? Mi van veled? – Nem hiszem el, hogy ennyire mázlista! Mit meg nem adnék azért, hogy engem is ennyire szeressen valaki!
– Egy: nem én akartam. Gondolom tudod, hogy az apám ük-ük-ük-ükakárhanyadik-ükanyja arisztokratikus volt, még a királynőtől kapott egy kisebb tartományt. És ezzel mindig felvágnak. „Nekem nem jó ez a steak, az őseim különbet ettek!” És „Ne vigyorogj, ilyet csak a pórnép tesz!” – idézi fel egy apró fintor kíséretében. – Nos, mikor huszonkettő lettem, elhatározták, elég idős vagyok a házasságra. Kicsit kutakodtak, és rájöttek, hogy van egy harmad- vagy negyed unokatestvérem anyai ágon, és, hogy idézzem őket, „udvarias, finom úriember, mellesleg anyagilag sem hátrányos helyzetű”. Tavaly karácsonykor találkoztunk először, a nagy családi bálon. Mondanom sem kell, lehengerlően jóképű volt, és nyájasan kedves. Egy-két hónap után, éppen húsvétkor elém állt azzal, hogy teljesen belém szeretett, és azt szeretné, ha vele élném le az életem. Nagyon bepánikoltam, több okból kifolyólag. Vegyük például azt, hogy még mindig magázódtunk. Lehet így élni? – néz rám kérdőn.
– Elképzelhetetlen – bólintok helyeslően.
– Másrészt, nem tudott rólam semmit. A társalgásaink kimerültek ott, hogy hol nyaraltunk. Nem volt semmilyen közös témánk. És nem tudott arról sem semmit, hogy mi vagyok. Mikor elém állt a kérdéssel, habozás nélkül utasítottam vissza. Kicsit meglepődött, gondolom nem igazán mondtak még neki nemet, de miután az unokatestvéremhez, Victorielle-hez
irányítottam, rögtön vidámabb lett. Múlt héten kaptam a meghívót az esküvőjükre.

– Huh, nem is tudom, mit mondjak… – nem jutok szóhoz. Mik történnek ezzel a lánnyal!
– Ugye? De azt hiszem, elmegyek. Nehogy azt higgyék, mérges vagyok rájuk. – hát igen, ez Destiny. Előbb löki le magát valahonnan, minthogy téves képet alkossanak róla. – De mi van veled? Ősidők óta nem beszéltünk. Mostanában annyira nem volt időm sem telefonálni, sem meglátogatni téged, és ezt borzasztóan röstellem. De Royce, aki megkérte a kezem, teljesen lekötötte a figyelmem, és azután pedig szinte minden héten bonyolult küldetéseket kaptam, alig tudtam figyelni a tanulmányaimra. – Des arisztokratikus kiejtése mindig lenyűgöz. Angol tanárnak tanul, és azt hiszem, idén kapott diplomát.
– Velem semmi különös. Tavaly ilyentájt megpróbáltak megölni, de amúgy semmi. – találok egy kiálló cérnaszálat, és elkezdem húzogatni.
– Hogy MICSODA? Miért nem ezzel kezdted? Royce semmiség ehhez képest!
– Hát jó. Tavaly szeptemberben történt. Tudod, nem csak jó angyalok vannak, és ő pont nem az. Ő személy szerint a bosszú démona. Valószínűleg direkt nekünk rendelték ki, de nagyon idegesítő. Sin a neve, vagyis bűn. Pont úgy viselkedik. Valószínűleg ő is csak egy tévedés, eltévedt, miközben a pokolra tartott. Lucinda minden ilyet elkap. Nem tudom, honnan tudta, hogy kik vagyunk, mindenesetre egy hajszálon múlott az életünk. Egész délután a sebesüléseinket gyógyítottam, és be kellett gipszelni a kezem. Most pedig visszatért. Hope-ot úgy kellett szinte a halálból visszahoznom. És fogalmam sincs, mit akar.
– Fel a fejjel! Biztos csak erre járt! – Bíztat Des.
– Lehet, te tudod, mindig is attól rettegtem, egyszer egy végzetes ballépés miatt nem sikerül meggyógyítanom valaki olyat, aki kedves nekem. Például ha te bajban lennél, és mondjuk, üzennél valakivel, nem biztos, hogy odaérnék, mert Sin éppen feltart. Érted, mire gondolok? Most is körülbelül Michael mentett meg minket…
– Nyugalom Char. Tudod, hogy minden csapatban van legalább egy olyan, aki ha kell, meg tudja menteni a többit… Most viszont úgy látom, mennünk kell! – Néz fel az égre. – Ha sötétek a felhők, valaki keres minket.
– Rendben! Igazán kellemes a képzeleted! – Vigyorgok rá, mikor már ismét a felhőn ülünk.
– Hát igen, formáztam vagy egy hétig. Most pedig Isten veled, és sok szerencsét! – Int búcsút
– Neked is – súgom halkan, mivel rossz előérzetem van.

Körülbelül tíz perc múlva elunom magam, és New York felé veszem az irányt.
Miközben megyek, nem találkozom senkivel sem, de amint NY határába érek, leszállok, holott tudom, hogy ha szárny van rajtam, nem láthat senki, csak akin szintén van, és aki miatt felöltöttem, bár a szárnyat ő sem látja.
A siető emberek között szlalomozok, megszokásból. Pontosan tudom, hogy ő még csak fontolgatja a döntést.
De sokkal hamarabb végzek, ha alapból lebeszélem, nem?

Tanulmányozom kicsit az utca névtáblákat, s egyenest a belváros felé veszem az irányt.
Egy kis boltban dolgozik, árukirakodóként.
Nem mennék oda hozzá, ha nem egyedül lenne a boltban. Elvégre, ki az, aki magában beszél?
Besétálok, majd hangosan köszönök.
– Jó napot, van itt valaki?
– Igen, kisasszony, a nevem Kyle, a pénztáros, és árukirakodó! – mosolyog rám huncutul.
– Nos igen, khm… – valamiért nem jutok szóhoz..
Az előttem álló srác nem lehet több huszonötnél. Rövid, de dús haja barna, de néhány helyen mintha kiszívta volna a nap. Szeptember közepén? Érdekes…
A béna egyenruha - kék egyen póló, és pisztácia színű nadrág - alatt is látom, hogy izmos.
Nagyon.
Vajon miért akar majd két óra múlva leugrani valahonnan?
Egy válasz van: ez alatt az idő alatt történni fog valami.
– Errefelé laksz? – Kérdi, megmentve ezt a kínos helyzetet.
– Nem, csak meglátogatom… a… nagynénémet… – találom meg a hangom. – Miért kérded?
– Csak olyan ismerőnek tűntél. Mi a neved?
– Charity… Charity… Charity McDale – nyögöm, mivel hirtelen elfelejtem, hogy is hívnak. – És a te neved?
– Még mindig Kyle. – alig tudja visszatartani a kirobbanó nevetést. – Kyle Harrison. Nem rég költöztem ide. Itt dolgozom, de nemsoká azt hiszem, felmondok.
– Miért? Nem tetszik?
– Tudod mit? Beszéljük ezt meg inkább valami kellemesebb helyen. Mondjuk egy kávézóban?


* itt a dal: http://www.youtube.com/watch?v=95gGJZtYZIc

Hola!
Nos, először is , szeretnék bocsánatot kérni azért amiért nincs új fejezet! Sajnos a suli miatt nincs időm rá :(
De amint lehet folytatom....
Addigis  egy kis olvasmány ajánlat, ha még nem olvastátok volna!
Libba Bray: Rettentő gyönyörűség.
Dobj meg egy mail-lel és küldöm!
puszikaaH