Készülődés.
Minden ember hisz valamiben. Mondhatnám, hogy hiszek a lélek újjászületésében, vagy Istenben. De nem mondom. Azok után, amik az eddigi életem során velem történtek, főleg az elmúlt évben, én már szinte bármit elhiszek. De most csak a túlélésben szeretnék hinni.
- Gyere! Indulunk – húzott fel a székről Wolfie.
- Pontosan hova megyünk? – kérdeztem.
- Az alagsorba, egy biztonságos helyre, de most nem oda, ahol a múltkor voltunk, az túl kicsi lenne mindenkinek. – Nath megfogta a kezemet, hirtelen úgy éreztem, mintha langyos vízbe mártottak volna. – Ne aggódj! Natty csak segít nekünk elrejteni téged. Most pedig siessünk.
Egy számomra idegen, félelmetes kerülő úton mentünk. A lépcső csúszós volt, a levegő nyirkos és dohos.
- Vajon mit tettek vele? Olyan más, már nem a régi. És a szemei… üresek, még csak düh sincs bennünk… - hallottam Nathaniel hangját. – Aaron olyan, mint egy zombi, még csak nem is evett amióta Farah eltűnt…
- Tessék? – kérdeztem vissza megrökönyödve.
- Fay, senki nem mondott semmit – szólt Fab.
- De, én… - hebegtem.
- Ó Jézus, hangokat hall, vagy képzelődik? Nem csodálnám, hogyha megbolondulna. Nem ő lenne az első, aki ezek után teljesen hülye lett. Mint az a srác, akit annyira megkínoztak 3 éve, hogy elmegyógyintézetbe került, pedig előtte milyen jó fej volt.
- Nathaniel! – rántottam ki a kezemet az övéből. Már nem hallottam a hangját, de az arckifejezése is elég volt, hogy bolondnak érezzem magam. – Ööö… Asszem, hogy most már nincs szükség izé… Szóval, már nyugodtam látható maradhatok.
- Jól vagy? – kérdezte Wolfie, majd megfogta a kezem.
- Egyszerűen fel nem bírom fogni, hogy Katie és a többiek miért nem avatkoztak bele – suttogta dühösen. – Akkor nem ez lett volna a vége. Én vagyok az alfájuk, én parancsolok nekik, és ha… - elkaptam a kezemet.
- Miért vagy ilyen dühös? – kérdeztem.
- Dühös? Honnan veszed? – kérdezett vissza, felhúzott szemöldökkel.
- Hát, az előbb, szóval… mindegy. Csak mintha hallottam volna, de biztosan csak képzelődtem. Nem számít. Siessünk, látni akarom a többieket.
A fiúk egymásra néztek, majd elindultunk. Mindig meglep, hogy milyen nagy is ez a kastély. Mikor leértünk az alagsorba, vagy is azon belül egy tágas terembe, ami valószínűleg raktárként működött, elfogott a félelem. A saját magam és a mások rettegése. Szinte tapintható volt a légkörben, a dühvel és az elszántsággal együtt. A terem zsúfolásig meg volt tömve emberekkel. Volt, akit még csak nem is láttam eddig. Voltak olyanok, akik már sokkal idősebbek voltak nálunk, egyetemisták, és talán tanárok… Mr. Frewer társalgott elmélyülten az egyik sarokban pár idősebb sráccal.
- Aiden? – szólítottam meg bizonytalanul. – Ő hol van?
- Farah! Farah! Végre, már azt hittük, elvesztél! – kaptam két óriási ölelést a nyakamba, és egy kis áramütést is.
- Áú! – szisszentem fel. – Én is örülök nektek lányok! De Bess, légyszi ne rázz halálra!
- Ó! Sajnálom – nevetett az említett. A másik lány, aki megölelt Phoebe volt. Most könnyes szemmel állt előttem.
- Láttam, de egyszerűen képtelen voltam elhinni. De most itt vagy – szipogta csendesen. – Annyi látomásom volt, mint még soha, aztán hirtelen minden eltűnt…
- Hé! Nyugodj meg, most már itt vagyok – csitítottam.
- Nocsak, nocsak… Kit látnak szemeim – hallottam meg Gioanna gúnyos hangját. – Ismét sikerült magadra felhívni a figyelmet, hogy a középpontban lehess. Neked feltűnési viszketegséged van, vagy mi? – Szavai hallatán teljesen megdöbbentem. Mindig is kötözködős és sznob volt, de ennyire azért soha. Felé fordultam. Szemeiben gúnyt és gyűlöletet láttam.
- Mi a bajod Anna? – kérdeztem óvatosan.
- Még van képed megkérdezni? De most komolyan – kacagott. Már egy kisebb tömeg figyelt minket. – Elraboltatod magad, aztán, mint valami hős megmenekülsz, és mintha mi sem történt volna, úgy folytatod a dolgaidat.
- Nem értelek – hápogtam.
- Már hogyne értenél – mosolyodott el gúnyosan.
- Azt hiszed, hogy direkt raboltattam el és verettem félholtra magam? Hogy azt akartam, hogy Aaront is majdnem megöljék miattam, és hogy a szeretteimet veszélybe sodorjam? Szerinted én ezt akartam? Minden bizonnyal még élveztem is. Főleg azt a részét, amikor telenyomtak mindenféle szarral, hogy elvegyék az erőmet, és aztán kínozzanak. Hát ilyennek ismersz? Nem értelek Gioanna. Mégis mi történt veled pár nap alatt? - Az említett sarkon fordult, és a terem másik végébe vonult pár idegen sznob csajhoz. Soha nem viselkedett még így velem ez előtt, mindig is jó barátnők voltunk. De most nem rajta fogok gondolkozni, amikor ezer fontosabb dolgom is van nála.
- Farah! – hallottam a világ legkellemesebb, mély férfihangját a hátam mögül.
- Aaron? – fordultam meg, majd vele találtam szembe magam.
Olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, mint még soha. Látványától a gyomromban pillangók kezdtek el verdesni és a szívem hevesebben dobogott. Olyan volt, mint régen. Selymes barnás haja művészi rendezetlenségben állt a fején, csokoládé színű mandulavágású szemei melegen és szerelmesen pillantottak le rám. Hevesen magához szorított, ami a törött bordáimnak egyáltalán nem tetszett, legszívesebben felordítottam volna a fájdalomtól, de e helyett csak sután visszaöleltem.
- Istenem! Annyira aggódtam érted! Nem tudtam, hogy mi történt az után, miután meglőttek a réten, hogy téged is elvittek-e, vagy sem. Én… úgy sajnálom szívem, hogy miattam ekkora veszélybe kerültél – eltolt magától, majd kezébe vette az arcomat és mérges tekintettel bámult rám.
- Hogy a francba juthat ilyen az eszedbe? De most komolyan? Nem a te hibád, ha nem viszlek oda, akkor még most sem lenne semmilyen probléma. – Most vettem észre a szemeiben azt a bizonyos kis megtört ürességet. Magát okolta a történtek miatt. Magához húzott és olyan gyöngéden csókolt meg, mint még soha. – Nem – csók – hagyom – csók –, hogy – csók – újra – csók - elvegyenek – csók – tőlem!
Én csak álltam ott előtte bambán, meg se szólaltam, erre nem is lehetett volna mit mondani. Megfogta a kezem és az egyik eldugott sarokba vezetett, távol a nyilvánosságtól. Védelmezően átölelt és a hátamat simogatta. – Úgy sajnálom – motyogta a hajamba. – Bocsáss meg, kérlek!
- Aaron – szipogtam. – Hagyd ezt abba! Most azonnal! Még egy szó és itt hagylak. Fogd már fel… hogy nem a te hibád volt! Ez, ez csak egyszerűen megtörtént! Nem lehetett ellene semmit sem tenni. De… de most már itt vagyok – mosolyodtam el szomorkásan, majd magamhoz húztam és megpusziltam a nyakát. – És itt is maradok. Persze ha csak nem bánod – viccelődtem.
- Istenem, te nő! Megőrjítesz! – Csókolt meg majd megint fájdalmasan szoros ölelésbe vont. – Ideje lenne most már a fejesekre figyelnünk – kacsintott rám, majd unokabátyja felé indultunk.
- Nem tudom, hogy ebben a helyzetben tudnának e józanul ítélkezni vagy cselekedni – motyogtam az orrom alatt.
- Én sem hiszem… - szólalt meg Pippa a hátunk mögött. – Aaron, most el kell vinnem kicsit Faraht – mondta, mire Aaron hevesen megfordított, hogy szembe kerüljünk Pippával, és erősen magához, húzott, mire felszisszentettem. – Látod? Pont ezért vinném magammal… Megnézted már úgy alaposabban? Láttad, hogy szegénynek mennyire ki van dekorálva az egész arca? Tele van zúzódásokkal, ahogy a karja is, fél lábára sántít…
- Basszus, én hülye meg itt szorongatom. Ez nem lehet igaz! Mit kapnak azok, ha a kezem közé kerülnek – Aaron hangja furcsán halk és visszhangos volt, de fortyogott a dühtől.
- Nyugalom szívem! Ne mondj ostobaságokat. Már teljesen mindegy mit csinálsz vagy mit nem. És nyugodtan magadhoz szorongathatsz – kacagtam.
- Én nem mondtam semmit – nézett rám értelmetlenül.
- Mindegy is, menjünk! – mondta Pippa, majd egy kis ajtóhoz vezetett minket a terem másik végébe, ahonnan egy mini rendelő szerű szobácskába jutottunk. Mindössze pár szék egy asztal egy szekrény és agy ágy állt benne, de minden felszerelés megtalálható volt benne. Az ágyon egy kupac ruha és egy cipő volt! Az én ruháim és az én cipőm! Úgy megörültem, hogy megszabadulhatok a Fabientől kapott óriási pólótól és nadrágtól, hogy még el is mosolyogtam.
- Átöltözhetek? – kérdeztem.
- Majd csak miután nagyjából összeraktalak – válaszolta Pipp, majd megkért, hogy vegyem le a pólót, de még a meglazított fűző is alatta volt, szóval szinte teljesen meztelenre vetkőztetett. Aaront pedig minden tiltakozása ellenére kiküldte a rendelőből. Nem mintha egyáltalán szégyellős lennék előtte.
- Nem is tudtam, hogy van egy tetoválásod… - mondta meglepődötten. – Ilyen korban… Ha az én apámnak csak a fülébe jutott volna – szisszentett fel.
- Nekem nincs is – válaszoltam értetlenkedve. – Honnan veszed?
- Látom – erősködött, mire már ideges lettem.
- Pippa kérlek! Igazán nincs most kedvem viccelődni. Nincs tetoválásom és soha nem is volt. Amit te látsz, az maximum kosz lehet – húztam el a számat.
- Figyelj, megmutatom! – Majd határozottan talpra állított és keresett egy nagyobbacska tükröt az egyik fiókból, majd a hátam mögé tette, pont úgy, hogy láthassam a derekamat benne. – Bár tudnám mit jelent… azt hiszem… nos, igazából fogalmam sincs, mi lehet ez. De jó nagy lett, egyetlen írásjel ekkorára felnagyítva. Biztosan fájhatott. Nem ítéllek el, nehogy azt hidd.
- Mi a fene?! - kiáltottam föl. Egy körülbelül 10 centi magas, 10 centi széles, tinta fekete ázsiai írásjel tarkította a derekamat. - Ez minden bizonnyal csak egy vicc - mondogattam. - Ez csak egy hülye vicc lehet. Próbáld meg letörölni vízzel. Biztosan lejön. Vagy azzal az ööö, mindegy, valami alkohollal, vagy körömlakklemosóval, vagy hígítóval - soroltam kétségbeesetten.
Végül a hígítót kivéve mindent kipróbáltunk, de egyik sem hozta le. Csak égő csípős érzést hagytak maguk után, végül már az egész "tetoválás" fájt...
- Nem hiszem el... ez-ez lehetetlen - hüppögtem, miközben Pippa az arcomat gyógyította azzal a hihetetlen életmentő erejével. - Mé-mégis mi-mi az, hogy egy tetoválást... Áh! - mondtam mérgesen. - Ez nem lehet igaz. Ezért még megfizetnek. És…és még csak észre sem vettem. És mégis mi fenét jelenthet? - kérdeztem még mindig idegesen.
- Ha gondolod, behívom Wolfiet, és - gondolkodott el. - Kaylee-t is, ő ázsiai, és egy géniusz, habár nem néznéd ki belőle. Egyébként, nagyjából már helyreraktalak, szóval szinte teljesen épp vagy, leszámítva azt a pacát a derekadon.
Említenem sem kell, hogy Timothy olyannyira kiakadt a rajzot látva, hogy a szeme színe és a hangja teljesen megváltozott. Aaront még mindig nem engedték be, de én már felöltözhettem, már csak Kaylee-t vártuk. Egy kis időbe telt, amíg előkerítették a magas ázsiai lányt.
- Aszta! - tátotta el a száját. – Na, ez a nem semmi. Nagyon szép, igényes munka... Mármint ahhoz képest, hogy honnan jött - javította ki magát gyorsan, mikor meglátta az alfája vérben forgó szemét. - Nos, ez egy japán, vagy kínai szimbólum... De akármi is ez, a jelentése nem valami fényes - szomorodott el, miután hosszasan tanulmányozta az ábrát.
- Térj már végre a lényegre! - ripakodott rá Wolfie. - Mit jelent az a szar?
- Halált! Azt jelenti, hogy halál. Nem feltétlenül a szerencsétlen jelentésére kell gondolni – mentegetőzött Wolfie arcát látván. - Jelentheti akár azt is, hogy megvédi viselőjét a haláltól és nem pedig vonzza azt. Nem tudom - fejezte be összetörten, majd kiment a szobából.
- Ez már több a soknál - suttogta Wolfie. - Nem. Fogom. Tovább. Tűrni!!! - harsogta, majd belerúgott az asztalba, ami tiltakozva megreccsent. Kitört az egyik lába, és minden lezúdult róla a földre. Kiviharzott a kis helyiségből, Aaiden, pedig utána szaladt. Levegőt sem mertem venni. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Nagyon kiegyensúlyozottnak ismertem meg, szinte bátyámként tekintettem rá. Vagy is még ezektől eltekintve is úgy tekintek rá.
- Nos… - szólalt meg Sophie, akinek érkezését észre sem vettem. – Wolfie majd lenyugszik. Csak ez a dolog nagyon felzaklatta. Úgy kötődik Farahhoz mint a saját húgához…
- Félek, hogy valami ostobaságot művel… - szóltam csendesen. – Most már kész vagyok ugye? – néztem Pippára – Vagyis hellyel, közzel ép. Hadd menjek utána, kérlek! Nem tetszik ez a helyzet nekem.
- Menj csak, nem ment messzire – engedte meg Sophie. Csodával határos módon már nem fájt szinte semmim, csak egy két helyen apró sajgások jelentkeztek, de azok már igazán felejthetőek voltak. De az a tetoválás, borzalmasan égett, és érzékeny volt, ezért Pippa ráragasztott valami gézlap félét, hogy ne érjen hozzá semmi.
Kirohantam az ajtón, de Aaron hirtelen elkapta a kezemet és visszarántott.
- Áú! – kiáltottam fel. – Ez fájt. De most kérlek, engedj el, Tim után kell mennem, nagyon zaklatott. Nem láttad, hogy merre tartott?
- Ott van – mutatott csüggedten a terem közepe felé, ahol egy csomó ember csoportosult, és valamin veszekedtek. Majd elengedte a kezem. – Sajnálom édes, csak ez az egész helyzet… Mindenki olyan ideges és, frusztrált, a fiatalok és a gyengébb képességűek pedig félnek. Gilroy pedig pont ezt a gyengénket fogja kihasználni. Olyan reménytelennek érzem ezt az egészet – szomorodott el.
- Óh, szívem! – nevettem keserűen. – Ha így állsz hozzá, akkor tényleg reménytelen – mondtam majd átöleltem a nyakát és beszívtam finom parfümjének férfias illatát. – Megoldjuk ezt is, mint megannyi mást – pusziltam arcon, majd elsiettem.
Átverekedtem magam a feszült tömegen Wolfie felé, aki hevesen vitatkozott Aaidennel. Soha nem szerencsés, ha a társaság két vezető egyénisége nem ért egyet valamiben. Főleg nem egy ilyen fontos napon, és nem akkor, amikor mindenki látja a vitájukat…
- Elég legyen! – kiáltottam rájuk. –Ezt máshol kellene megbeszélnetek, nem itt mindenki szeme láttára és füle hallatára, így is elég nagy széthúzások vannak – sziszegtem, majd karon fogtam mindkettőjüket és az orvosiba vonszoltam őket.
- Még egy ilyen… - taszított a falnak Wolfie, és a vállam fölé tenyerelt és lehajolt, hogy egy szintben legyen a fejünk, majd szó szerint rám vicsorgott. – Egyelőre én vagyok a te főnököd, és nem fordítva, ha a falkából való lennél, egy ilyen szemtelenséget talál túl sem élnél – morogta miközben farkas szemekkel nézett rám.
Nem ijedtem meg. Nem bántana. De Aaron annál inkább felkapta a vizet, simán nekirontott volna a nála kétszer nagyobb alakváltónak… Fabien alig tudta a helyén tartani.
Hirtelen felindulásból Tim nyakába csimpaszkodtam és megöleltem. A gesztus megtette a kívánt hatását, dühe pillanatok alatt elszállt, helyébe az értetlenség és a zavartság került, Majd éreztem, hogy a lábam alól kikerül a talaj, valószínűleg felegyenesedett, majd szorosan visszaölelt és olyan apucisan megpuszilta a homlokomat.
- Sajnálom, te kis buta – motyogta a fülembe. – Nem gondoltam komolyan, én csak… aggódok érted. És Tristant is megtalálták. Teljesen megkattant. Arra sem emlékszik, hogy milyen hónap van… Mondhatom, jól elintézted – mérgelődött.
- Vissza akart vinni, mégis mit tehettem volna?! – rökönyödtem meg.
- Egy szóval sem mondtuk, hogy nem tetted jól – tiltakozott Aiden, aki szintén lenyugodott már. – Felfogtuk, hogy nem volt más lehetőséged, csak nagyon érdekes az új erőd. Az én fejembe is bele tudnál ültetni egy gondolatot? – kérdezte kíváncsian.
- Igazat megvallva, nem tudom. – ráncoltam a szemöldökömet. – Eddig mindig csak pánikhelyzetben volt rá szükségem. Az is lehet, hogy valamelyik gyógyszer mellékhatása, amit adtak – húztam el a számat. – Nem szívesen, de megpróbálhatom. De hogyan? Vagyis, mit ültessek a fejedbe?
- Azt, hogy tegye rendbe a gézlapokat a szekrényben – suttogta Pippa a fülembe.
- Hát, legyen! – mondtam határozottan, majd mélyen Aiden szemébe néztem. – Aiden! Látod, hogy mekkora a rendetlenség abban a szekrényben? – mutattam rá a kötszereket tartalmazó berendezésre. Aiden se szó, se beszéd nélkül elindult felé, kipakolta az egyébként szép sorban álló csomagokat, majd egyesével elkezdte őket visszarakosgatni. – Azt hiszem, hogy ez elég meggyőző…
- Soha nem láttam még Aident pakolni – nevetett Fabien.
- Várj! – szólt közbe Sophie. – És mikor hagyja abba? Befejezi és utána, vagy szólni kell neki, esetleg örökre ezt fogja csinálni? – kérdezte, mire elsápadtam.
Ezen el sem gondolkoztam. A francba… gyorsan Aiden felé szaladtam, majd megszorítottam a kezét - Elég lesz – mondtam lassan, a szemébe nézve. Megrázta a fejét, majd értetlenül nézett ránk. – Jól érzed magad?
- Igen, igen… Ez nagyon durva volt – mondta a fejét vakarva. – Nem akartam megtenni. De amikor azt mondtad, hogy csináljam, csináltam. Eszembe sem jutott ellenkezni. Elég ködös. Mármint, csak arra tudtam gondolni, hogy pakoljam el azokat a kis szarokat – húzta el a száját.
- Szóval, mindenre emlékszel, és úgy érzed, hogy saját akaratodból tetted? – kérdeztem.
- Igen, valahogy úgy.
- Ezt ráérünk máskor is tesztelgetni – pattogott Tim. – Most minden perc számít. Akár hiszitek akár nem. Katie az előbb írt egy sms-t, hogy mindenki Farah-t keresi a birtokon. Egy óra múlva gyülekeznek majd. A helyszínt még nem tudja. Azt írta még, hogy reméli, hogy nálunk vagy, mivel ha ők találnak meg akkor Gilroy biztosan megöl, vagy valami olyat csinál, ami akár végzetes is lehet – olvasta a mobiljából.
- Hát… ezt el tudom képzelni – nyeltem egy nagyot, majd Aaron meleg ölelésébe burkolóztam, mintha az meg tudna védeni az előttünk álló rossztól.
- Ne aggódj, vigyázok rád! – suttogta a fülembe.
- Nem aggódok – hazudtam.
- Mi elindulunk – vett egy nagy levegőt Fabien. – Azokkal, akikkel megbeszéltük. Elkábítjuk és idehozzuk őket. Egyszerre ötnél nem többet. Annyival még elbírunk. Nem, te nem jöhetsz – nézett rá Sophie-ra, majd megcsókolta. – Rád itt van szükség. Szeretlek!
- Én is téged – válaszolt szomorúan a lány.
- Akkor mi is megyünk Nathaniellel, és viszünk még egy pár embert. Wolfie, te pedig akkor viszel egy alakváltó csoportot.
- Igen. A lányok itt maradnak ellátni a sebesülteket. Aaron, te a bátyáddal mész – kezdett bele Wolfie.
- Nem! Nem megyek! Itt maradok vele! – ellenkezett az említett. Majd szorosan magához húzott, mire Timothy összevonta a szemöldökét és elgondolkozott.
- Hmm… Az úgy jobb is lesz. Egy pillanat alatt ki tudod menekíteni, ha a helyzet netán úgy adódna. Szóval! A többieket is kisebb csoportokra osztjuk, és a bálba küldjük őket. Mindenről jelentést tesznek nekem, Aidennek vagy Sophie-nak. Még hagyok itt pár alakváltót és még egy-két embert. Ne ijedjetek meg, ha ki-be járkálnak majd. Akármi baj van, hívjatok! – kötötte a lelkünkre. – Te pedig – nézett egyenesen a szemembe. – Akármit művelsz, vagy ha bajba keveredsz, én öllek meg, nem Gilroy! Érthető voltam?
- Igenis kapitány – viccelődtem, mire egy szúrós pillantás lett a jutalmam. – Ne aggódj, tudom, mi vár rám, ha elkapnak. És inkább öngyilkos leszek, minthogy még egyszer a kezeik közé kerüljek – nevettem keserűen, mire Tim elszomorodott.
- Azért azt inkább ne – mondta, majd a többiekkel együtt kisétáltak a szobából.
Csak négyen maradtunk, amikor a kínos csöndben megkordult a gyomrom. Elnevettem magamat. Ebben a nagy sietségben el is felejtettem, hogy milyen éhes vagyok.
