Ha hideg vízzel locsolják fel az embert a földről, egyáltalán nem lesz jó kedve, főleg ha előző éjjel úgy megverik, hogy fel sem bír kelni.
- Ébredj, Csipkerózsika! – keltett Gilroy. Két izomembere most is elmaradhatatlanul ott állt mellette. – Hozzátok fel!
Emberei felráncigáltak a lyukból a szobába, ami most sokkal világosabbnak tűnt.
- Két egész napot töltöttél alvással – mondta a férfi lekezelően. – Bár én ezt az alvást inkább kisebb kómának nevezném, de ahogy tetszik.
Akkor ezek szerint péntek van…
- Borzalmasan fest! – szólt a vörös ribanc. - Nézz csak rá! – húzta el a száját, miközben Gilroyhoz beszélt.
- Te sem néznél ki jobban, hidd el, ha három napig egy verembe lennél bezárva – szóltam neki vissza.
- Túl messzire mész!
- Lányok, lányok… elég legyen! – szólt közbe Gilroy. – Cassandra, a te gondjaidra bízom. Estére legyen kész!
- Hogy mi?! – háborodott fel az említett. – Miért én?
- Amit mondtam, megmondtam! - ordított rá Gilroy. – Menjetek!
A két izomember, akik eddig a karomnál fogva tartottak, most előrelöktek a nő felé. A lábaim remegtek, alig bírtam megtartani magam, de nem estem el. Cassandra erősen megragadta a csuklómat, és kiráncigált az ajtón egy sötét, szűk folyosóra, majd fel egy meredek kőlépcsőn egy következő folyosóra, aztán a folyosó végén belökött egy ablaktalan, hideg szobába, ahol csupán egy ágy, egy szekrény, egy asztal és egy szék volt. Elég puritánnak tartottam a berendezést, az én ízlésemhez képest legalábbis az volt. Cassandra bejött utánam, majd bezárta az ajtót, és felkapcsolta a lámpát.
- Menj, fürödj le, és a hajad is mosd meg! – szólt undorodva, majd kecsesen leült az ágyra, és keresztbe tette a lábát. – Mi van? – kérdezte. – Mire vársz még? Ott a fürdő az ajtó mögött, mindent megtalálsz, ami kell. Ja, és még megszökni sem tudsz! – nevetett. – Nincsenek ablakok. Végig itt leszek! Aztán igyekezz! – förmedt rám.
- Jól van már… - feleltem, azzal bementem a fürdőbe.
Nem volt valami tágas helyiség, mindössze egy zuhanyzóból, wc-ből és egy mosdókagylós-tükrös fürdőszobai polcból állt.
Borzalmas kép nézett vissza rám a tükörből. A hajam csapzott volt, és ahol helyenként rászáradt a vér, ott megkeményedett és csomós lett. Volt egy seb a jobb szemöldökömön, bár nem volt nem vészes, már a vart is le lehetett kaparni róla. A homlokom tetején, a hajam tövénél egy óriási lila folt éktelenkedett, szintén a jobb oldalon. A bal arccsontom is színesebb volt, mint kellett volna, a szemeim pedig úgy néztek ki, mintha egy hete nem aludtam volna. A bordáim minden levegővételnél hasogattak, ott is volt egynéhány zúzódásom és sebem, mint akárcsak a lábaimon. A bal karom pedig tele volt belilult szúrásnyomokkal.
Fogalmam sem volt, hogy miket nyomtak belém, de azt hiszem, jobb is, ha nem tudok róla. Életemben nem néztem ki így. A „borzalmas” kifejezés nem volt rám elég találó…
Jólesett a forró víz. Azzal kecsegtetett, hogy eltűntet minden mocskot és gonoszságot, ami történt velem, mint ahogy lemosta a vért és a koszt is a bőrömről. Ám lehet, hogy kívülről tiszta voltam, de azt a belső ürességet és fájdalmat semmi sem tüntethette el.
Miután befejeztem a fürdést, megtörölköztem, majd visszaöltöztem. Elnyomtam magamban azt a fájó űrt, amit a fogság és a szeretteim hiánya okozott.
Kiléptem a szobába, ami most jobban hasonlított egy szépségszalonhoz. Több lámpa volt ott, és egy fehér ruhászsák lógott felakasztva a szekrényajtóra. Az asztal tele volt pakolva mindenféle sminkkel és szépészethez való dolgokkal.
- Ezt vedd fel! – nyomott Cassandra egy fekete selyemköntöst a kezembe.
- Dehogy veszem! – ellenkeztem a cseppnyi kis ruhadarab láttán.
- Nem szerencsés velem veszekedned.
- Miért? Mi lesz? Mit teszel? Mégis mivel büntethettek még meg? – kérdeztem ingerülten.
- Oh! – játszotta az ingerültet. – Nem is tudtad?
- Mit? - kérdeztem félve.
- Azt, hogy a vándor élete csak rajtad múlik… - kacagott megdöbbenésemet látva. – Óh, a kis szerelmed, ugye így van? – kérdezte. Nagyon jól szórakozott a szenvedésemen. – Ahogy látom, nem éri meg a holnapot, habár már így is elég rossz bőrben van – húzta el a száját.
- Add ide! – mondtam, ahogy remegő kézzel kikaptam a kezéből a rongyot, majd zihálva berohantam a fürdőbe. Felvettem az apró köntöst, ami jóindulattal is combközépig ért. Idegesítő volt…
- Most már boldog vagy? – kérdeztem ingerülten.
- Kuss, és ülj le! – mondta, majd lenyomott egy támla nélküli székre.
- Mégis mit akarsz csinálni? – kérdeztem óvatosan.
- Egyelőre semmi fájdalmasat, de ha megpróbálsz beleszólni, esküszöm, hogy elkábítalak, de nem fecskendővel!
- Jól van, na!
- Legyen is jól – fejezte be, majd elkezdte becsavarni a hajam. Miután kész lett vele, hajszárítóval megszárította, de a csigákat nem vette ki belőle. Aztán nekilátott a sminkemnek. Az előttem lévő háromrészes tükörben néha láttam, mit csinál.
Úgy egy óráig csak az arcomat vakolta, habár azt a sok zúzódást és sebet nem lehetett egyszerű eltűntetni. Miután az utolsó rúzsecsetvonást is befejezte, behajtotta a tükröt, hogy ne lássam benne magamat.
- Ne mozdulj! – szólt rám, majd a szekrényhez ment, és kivett belőle egy fekete selyemfűzőt. - Ezt most szépen felveszed! – jelentette ki, ám mikor látta, hogy nem mozdulok, rám ordított: – Mozdulj már, mert nem állok jót magamért! Csak azért nem pofozlak fel, mert túl sok időbe telt megcsinálni a sminkedet! – A hangja szinte szikrázott a dühtől.
- Az előbb még azt mondtad, hogy ne mozduljak – mondtam kecses nyugalommal. – Akkor most mit csináljak?
- Ezt vedd fel szépen, aztán gyere ki, hogy megigazítsam rajtad – mondta ördögi mosollyal.
Mondanom sem kell, hogy a fűző rosszabb volt, mint gondoltam, még úgy is szorított, hogy nem volt meghúzva. A hozzá járó csipkebugyiról és combfixről nem is beszélve.
- Húzd be a hasad! – mondta Cassandra, amikor kijöttem a fürdőből, majd a hátam mögé állt, és úgy meghúzta a fűzőt, hogy még a levegő is megakadt bennem. Hirtelen muszáj volt valamiben megkapaszkodnom, különben orra estem volna; levegőért kapkodva dőltem neki a szekrényajtónak.
– Még nem végeztem – szólt, majd emberfeletti erővel talpra rángatott, és még egyet húzott a madzagon, mire öklendezni kezdtem.
- Te! Te te-teljesen eszement vagy… - szuszogtam.
- Ajánlom, hogy ezt vésd is az eszedbe! Ha visszaértetek, majd megkapod a magadét… Feltéve, ha túléled! – kacagott öblösen. – Ülj le! – Mintha tudnék, de most komolyan… A puszta levegővétel is nehézséget okozott.
- Mondd csak, Cassy… - kezdtem barátságosan.
- Cassandra – morogta.
- Szóval akkor Cassandra. Te mit kaptál a lelkedért cserébe? – Úgy döntöttem, hogy taktikát váltok. Ha az ellenállással nem megyek semmire, akkor együttműködő és barátságos leszek. Már a gondolattól hánynom kellett, de hát ez van.
Ám Cassandrát mintha áramütés érte volna. Megállt a mozdulat közben, majd üres tekintettel rám nézett.
- Nocsak, nocsak… Milyen kíváncsi és jól értesült vagy – fintorodott el. – Nagyobb hatalmat és tekintélyt kaptam, mint valaha is gondolnád… Egyébként pedig semmi közöd hozzá – fejezte be, azzal hátradobta nagy vörös loboncát, és levette a ruhászsákot a szekrényről, amit aztán az ágyra dobott, majd előhúzott belőle egy óriási, vérvörös estélyit. – Emeld fel a kezedet, aztán lépj bele – adta ki az utasítást.
Így is tettem, majd feladta rám a ruhát, amit mintha rám öntöttek volna, olyan tökéletesen illeszkedett minden porcikámra.
- Ez nem az én stílusom – jegyeztem meg a rengeteg csipke és tüll láttán. – Meg most komolyan… ehhez nem is kell fűző.
- Tudom, de neked meg be kellene fognod a szádat – mosolygott, majd lenyomott a székre, ami szinte lehetetlen volt a szoros fűzőtől. Aztán kiszedte a hajamból a csavarókat, majd valamit tűzögetett az elejével, végül pedig fújt rá egy kilónyi hajlakkot.
- Készen vagyunk! – mondta elégedetten. – Habár, valamit elfelejtettem – gondolkodott el, és elővett egy szintén vörös csuklyás köpenyt. Rám terítette, és a hozzájáró selyemszalaggal elöl megkötötte. – Utolsó simításként pedig ez – szólt, ahogy elővett egy kék parfümös üveget, és egy csomót rám spriccelt belőle. Ezután olyan… fura érzésem lett… mintha lezsibbadt volna az agyam.
Tudtam, hogy feladott rám egy vörös tűsarkút, és hogy a csuklyát is feltette a fejemre. Aztán lépcsőztünk… fel… vagy le? Egy hosszú szakasz egyenesen, kanyar, pár lépés, utána megint kanyar… végül lépcső következett. A több napos bezártság után végre friss levegő csapta meg az orromat, és az agyam lassan kezdett kitisztulni, de már túl késő volt. Nem láttam, merről jöttünk, és a csuklyától azt sem, hogy merre tartunk, habár hallottam a halk zenét, ami valószínűleg a bálteremből szűrődhetett ki.
Beléptünk a bejárati ajtón: felismertem a halk, otthonos nyikorgásáról. Ekkor vettem észre, hogy valaki már egy ideje a felkaromat szorongatja, így próbál a helyes irányba terelni. Előttem, mellettem és mögöttem is emberek álltak, engem zártak közre, és óvtak a tömegtől. Erre az észrevételre már felkaptam a fejem, mire az egyik mellettem álló ember erősen az oldalamba könyökölt, és habár a fűző egy kicsit tompított rajta, de még így is elég fájdalmas volt.
- Viselkedj, különben mind a ketten meghaltok! – sziszegte Gilroy mellőlem. Ő volt, aki a karomat fogta. Most maga felé fordított, majd mélyen a szemembe nézett. – Ma este nem fogsz semmilyen bajt sem okozni, azt teszed, amit mondok. Mindezt azért, mert szereted a barátodat, és úgy tudod, hogy fogságba ejtettük. Jól fogsz szórakozni – mondta mély, búgó hangon, miközben a pupillája kitágult, majd visszaugrott. Manipulálni akart… Istenem, milyen nevetséges. Jókedvemben kacagni tudtam volna, mivel ereje nem fogott rajtam. Olyan kétségbeesetten próbálta velem elhitetni, hogy Aaron náluk van, hogy még egy hülyének is lejött volna, hogy csak blöffölnek. De ezt nyilván nem tudja, és én nem is fogom tudatni vele. Hadd higgye csak azt, ami jó neki. Amit nem tud, az nem fáj. Végre szabad lehetek! Semmi sem akadályozza meg a szökésemet.
A boldogságomat nem is igazán tudtam leplezni előle. Az endorfin megtette a hatását, és a szereket szinte teljesen megszűntette a véremben. Már szinte újra a régi én voltam, a saját önálló tudatommal és erőmmel.
- Persze, hogy jól fogunk szórakozni – kacagtam, amit Gilroy elégedett mosollyal nyugtázott.
- De még milyen jól, édes… - suttogta a fülembe, miközben beléptünk a bálterembe. Az erős fény egy pillanatra elvakított, de utána mesébe illő látvány tárult elém. Mintha visszamentünk volna az időben, óriási színes estélyis lányok, tanárok és meghívottak és fekete frakkos férfiak keringőztek a tükörteremben. Mindegykőjükön álarc volt. Nyújtogattam a nyakamat, hátha látok valaki ismerőst, de a tömeg óriási volt. Lehúztam a csuklyámat, de borzasztóan kellemetlenül éreztem magam, amikor megláttam a képmásomat a tükörfalban. A fűzőtől túl vékonynak tűntem, a mellem pedig túl nagynak látszott a vékony derekamhoz képest. Az arcom sápadtnak tűnt tetszett a vörös ruha mellett, a sok smink és a nagyon sötétre húzott szemek pedig idegenek, de azért még felismerhetőek voltak. Számomra rémesnek tűntem, de azért megvolt a maga előnye is.
- Na, mi az? Nem megyünk táncolni? – kérdeztem csábos mosollyal Gilroytól, aki először tetőtől talpig végigmért, majd csak utána válaszolt.
- Nem táncolni jöttem – sziszegte a fogai között.
- Azt mondtad, hogy jól fogunk szórakozni – pislogtam naivan, habár szavaim mögött semmi szendeség nem rejlett. – Nekem az a szórakozás, nem pedig az, hogy egy helyben toporogjak.
- Most elmész, és leülsz abba a sarokba – mutatott a terem túlvégébe. – Ahhoz az asztalhoz – mondta. Ismét manipulálni akart.
- Persze! – mosolyogtam. – Én is éppen ezt akartam mondani. Nem kell kíséret, eltalálok oda egyedül is – csacsogtam, majd elfordultam, mert ha lett volna mit, akkor biztosan kihánytam volna az undortól.
Elindultam a mutatott irányba, de aztán félúton belekeveredtem a táncosok tengerébe. Jobbra-balra forgattak, dobáltak, egymás kezére adogattak, mint valami játékbabát. A köpenyem lecsúszott, majd leesett. Forró kezek tapintották meztelen vállamat, hideg bőrömet, erős ujjak fonódtak kesztyűs kezemre, majd megszorították a karomat.
- Aú! – kiáltottam fel. – Engedj el! – mondtam, mire a fiú erősen magához húzott, én pedig a mellkasának csapódtam. Az idegen a derekamra szorította az egyik kezét, aztán jóval lejjebb csúsztatta…
- Játszunk egy kicsit, cicamica! – vigyorgott a képembe. Csak úgy bűzlött az alkoholszagtól. Megmarkolta a fenekemet. – Mi a baj, cica? – kérdezte, mire felpofoztam. Nem akartam nagyjelenetet rendezni, mivel akkor észrevennék az eltűnésemet, így inkább az ösztöneimre hallgattam.
- Most azonnal elengedsz – mosolyogtam ördögien. Tudtam, hogy megteszi. Fogalmam sem volt, hogy hogyan voltam képes manipulálni az agyát, de ezen ráértem máskor is gondolkodni.
Hirtelen másvalaki vitt táncba, így ez jó lehetőség volt arra, hogy körbejárjuk a termet ismerősök után nézve, de még mindig nem láttam senkit . Úrrá lett rajtam a pánik. Kijáratból csak egy volt, mégpedig ott, ahol Gilroy kutyái strázsáltak. Bárcsak láthatatlanná tudnék válni, vagy ki tudnék innen teleportálni, ahogy Aaron tenné, és akkor végre láthatnám őt… Kimondhatatlanul hiányzott.
Egyszerre eszembe jutott egy őrülten elvetemült ötlet. Vagy sikerül, vagy nem, de hát(,) próba - cseresznye. Ha meg sem próbálom, akkor nem mondhatom el azt, hogy én mindent megtettem a saját szabadulásomért.
- Kérlek, add ide a frakkodat! – mondtam a srácnak, akivel éppen táncoltam, mire az ellenvetés nélkül megtette. Gyorsan belebújtam: óriási volt rám, de legalább elrejtett. – Menjünk ki levegőzni – javasoltam, mélyen a szemébe nézve.
A fiú karon fogott, majd elindultunk a kijárat felé. Még tíz méter… Gilroy egyik kutyája észrevett, és elindult felém. A francba! Csak nyugalom, fő a nyugalom – szajkóztam magamnak.
Belenéztem a pasi fejébe a sok zavaros és pszichopata gondolat közé, és egyszerűen kitöröltem magam onnan, még azt is, hogy valaha látott. Ezután még két másik őr is megindult felénk, és velük is ugyanígy tettem, habár nem volt egyszerű.
Aztán végül kiléptünk a teremből, de még korántsem lélegezhettem fel. Merre tovább? Jobbra fordultunk a folyosón, majd megköszöntem a fiúnak, hogy elkísért, és kitöröltem magam a gondolatai közül. Így jár a legjobban: ha tudatlan marad. A tudatlanság néha áldás.
Amikor biztos lehettem benne, hogy nem látnak, futásnak eredtem. Tűsarkaim kopogtak a márványlapokon, de nem érdekelt. Felrohantam az első emeletre, majd az első kanyarnál balra, mikor valaki behúzott egy ajtón.
- Engedj el! – sikítottam, mire a sötétben villany kapcsolódott, és megláttam őt. Tristan volt, arcán széles vigyorral. Teste szinte nekifeszült az enyémnek a szűkös kis raktárban.
- Nocsak, nocsak… A kis elveszett báránykánk – mondta gúnyosan.
- Engedj elmennem, Tristan – feleltem, majd megpróbáltam eltolni magamtól.
- Nem mész te innen sehova, legalábbis nélkülem. Mégis mit képzeltél, hogy megszöksz? Most azonnal visszaviszlek – jelentette ki határozottan, mire még az ütő is megállt bennem.
- Micsoda?! Nem, semmiféleképpen nem megyek vissza, hogy találhatsz ki ekkora marhaságot? Most pedig engedj, nemsokára észreveszik, hogy eltűntem. – Hirtelen a nyakamnál fogva hozzápréselt a falhoz, majd ördögien elmosolyodott.
- Fogalmad sincs, hogy mekkora jutalmat kapnék Gilroytól, ha én vinnélek neki vissza. Persze előtte még eljátszadozhatnánk…
- Te... teljesen őrült vagy – krákogtam. - Vég-végig tudtam, hogy te ne-nem közénk való vagy. Oda tartozol… és nekik kém-kémkedsz. – Már alig kaptam levegőt. Mélyen a szemébe néztem, majd kegyetlenül az agyába nyúltam, átkutattam minden emléket, majd kitöröltem őket, mindent, amit csak elértem. Nem érdekelt, hogy mekkora kárt okozok benne, és az sem, hogy mekkora fejfájása lesz utána.
Hirtelen elengedett, mire lecsúsztam a földre, majd kisiettem az ajtón. Még láttam, ahogy üveges tekintettel bámul utánam.
- Hozzátok vissza a lányt! – hallottam meg Gilroy velőtrázó ordítását a bálteremből. Szinte az egész kastély beleremegett.
Őrült módjára elkezdtem rohanni, de megbicsaklott a bokám. Muszáj volt megállnom és lecsatolnom magamról a cipőt. Miután ez sikerült, két kezembe fogtam a magas sarkúkat, és megemeltem a szoknyámat. Balra fordultam a félhomályba borult folyosón, majd felszaladtam egy fél emeletet, amikor meghallottam üldözőim kiáltásait:
- Te menj felfelé, te pedig jobbra! – adta ki valaki a parancsot.
Felrohantam még két emeletet, majd jobbra fordultam. Ha jól emlékszem, akkor a következő ajtó balra. Berontottam a szobába, majd becsaptam magam után az ajtót. Jól emlékeztem, ez volt az a szoba. Odabent néma csend fogadott, csak a zihálásomat és a heves szívverésemet lehetett hallani.
- Ó, Istenem! – hallottam egy meglepődött hangot, majd valaki szorosan magához ölelt. Ismerős fenyő- és pézsmaillat töltötte meg az orromat. – Farah! Kiscsillag, hát életben vagy! – mondta Wolfie.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, egyszerűen rám tört a zokogás, és nem tudtam abbahagyni, a fűzőtől pedig nem kaptam levegőt. Tim gondosan a karjaiba vont, majd leült velem az ágyra, fuldoklásomat látva azonban megrémült.
– Mi az? Na, azért ennyire nem kell sírni. No! – Majd végre felismerte a problémát. – Jézusom! Mondd, hogy nem adtak rád egy olyan istenverte fűzőt, vagy mit!
- D-de i-i-igen – hebegtem. – Szedd le! K-k-kérlek!
- Kurva élet! – morogta, majd lecibálta rólam a vörös ruhát, és megpróbálta kioldani a fűzőt, de nem sikerült. Túl szoros volt. – Fab! Adj egy kést, kérlek! – Ajaj! Reméltem, hogy nem akar kivágni belőle.
Elvágta a zsinórt, amitől hirtelen megkönnyebbültem. Mély levegőt vettem, és ettől végre sikerült megnyugodnom. Kaptam egy szép nagy pólót, ami akkora volt, mint egy sátor, de nem bántam. Bár végül a fűző nem került le rólam, mivel arra vettem fel a felsőt. Elég gáz lett volna, ha itt pucérkodok négy srác előtt, mivel még Aiden és Nathaniel is ebben a szobában lakott. Így is kellemetlen volt a helyzet, de nem érdekelt.
- Most már jobb? – kérdezte Wolfie, mire bólintottam, és leültem az ágyra, lábaimat pedig magam alá húztam. – Most pedig mondj el mindent, ami történt, a legapróbb dolgot is, jó? Ha nem vagy rá kész, nem muszáj… de azért jó lenne – húzta el a száját. Látszott rajta, hogy milyen kényelmetlen neki ez a helyzet. Nem szokott embert elveszteni, még egy pár napra sem, főleg nem egy lányt.
Végül aztán sok vacillálás után leült mellém az ágyra, és átkarolt.
– Jól van, tündérke, hadd halljuk! Csak egyszer kell elmondanod, én majd megosztom azzal, akivel kell.
- Khm. – Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem a legeslegelejétől:
– Szóval, a gyűlés után Aaron az erdőbe teleportált minket. Volt ott egy kis tisztás egy kis pagodával, oda szoktunk menni, ha nyugalomra van szükségünk - emlékeztem vissza. – Olyan másfél-két órát tölthettünk ott, amikor úgy döntöttünk, hogy ideje visszajönni a kastélyba. Gyalog akartam menni, mivel utálom a teleportálást, hányingerem van tőle, meg szédülök… Úgy félúton járhattunk, és már elég sötét volt, amikor azt mondta, hogy inkább visszateleportál, mert nagyon fura érzése van. Már majdnem sikerült elmennünk, mikor meglőtték valamivel… Olyan gyorsan történt. Elesett, és engem is magával rántott, majd azt mondta, hogy meneküljek. De… de nem tettem. Ott maradtam, aztán megpróbáltam megkeresni a mobilját, vagy valamit, de megtaláltam azt a lövedéket, amivel eltalálták. Valami kábító fegyverből való lehetett, tudod, olyan kis fecskendős. Aztán… - Itt megremegett hangom, de mély levegőt vettem, és folytattam. – Valaki tarkón vágott valami keménnyel – mutattam meg a sebet, mire Aiden felszisszent. – Próbáltam felállni, -de mindegy is… nem sikerült. Aztán már egy sötét, nyirkos lyukban ébredtem(,) pár repedt bordával, rám száradt a saját vérem, az agyam lüktetett, mindenem fájt, szóval el tudod képzelni, milyen lehetett. – Nem folytattam tovább, mivel láttam, hogy mindannyian borzasztó idegesek lettek. - Lényeg, ami lényeg, mikor felhoztak, azt akarták, hogy csatlakozzak hozzájuk meg hasonló marhaságok. Hmm, aztán volt egy kis eszmecserénk. Elég intenzív eszmecsere volt, ami azzal ért véget, hogy valaki megint leütött, mert megütöttem Gilroyt, és…
- Hogy mit csináltál? – hüledezett Nath.
- Megütötte Gilroyt –ismételte elismerően Aiden. – Nem semmi, pedig az a pasas elég hidegvérű, mármint nem könnyű felbosszantani. Gondolom, hogy neked sikerült.
- Hát, ami azt illeti, ő kezdte, de ebbe ne menjünk most bele. Szóóóóval, khm, Joshua is ott volt, onnantól meg képzelhetitek. Valamikor ma délután vagy dél fele locsoltak fel a padlóról, de közben telenyomtak mindenféle szarral – mutattam nekik a karomat. – Azt mondták, hogy Aaron is náluk van, de aztán rájöttem, hogy nincs. Ugye nincs?
- Nem, nincs, de elég rossz állapotban van. Nagyon aggódik miattad – mondta csendesen Wolfie.
- Oh – lélegeztem fel. – Az egész mai nap azzal telt el, hogy az a vörös ribanc, Cassandra szívta az agyam, és báli pompába öltöztetett – horkantottam fel. – Nem láttam, hogy merre jöttünk ki, mert lefújt valamivel. Teljes káosz. De mindenki engem keres. Gilroy meg még vagy tíz másik hapsi jött a bálba minimum, vagyis én ennyit láttam egyszerre.
- Hogy a fenébe szöktél meg? – értetlenkedett Nathaniel.
- Ez egy másik történet, én magam sem tudom, hogy hogyan sikerült. Eléggé elvetemült ötlet volt. Egyszerűen csak kisétáltam az ajtón. Lett valami új képességem, vagy mi. Nagyon érdekes. Gilroy manipulálni akart, de nem sikerült neki, persze erről nem tájékoztattam. Lényeg az, hogy én meg manipuláltam az embereit, vagyis… gondolatokat helyeztem el és töröltem ki az agyukból. Elég félelmetes. Már az emeleten jártam, amikor elkaptak. Pontosabban, amikor elkapott Tristan.– Felkaptam a fejem Wolfie hirtelen mozdulatára. Mint valami bősz bika, úgy fújtatott a fejem felett. – Hé! Nyugalom! Elintéztem – mosolyogtam savanyúan. – Tudod, van ez az új képesség, még nem tudom, hogy működik, szóval, azt hiszem… sajnálom, de szerintem töröltem az egész agyát. És most pedig itt vagyok.
- Köszönöm, hogy elmondtad, Farah! – szólt bő öt perc múlva Aiden, aztán elküldte Nathanielt Aaronért, Sophie-ért, és még pár emberért.
- Azt hiszem, hogy lesz dolgunk – mondta szomorúan Wolfie, majd kisietett az ajtón.
- Vigyáz! Mindenhol ott vannak! – kiáltottam utána.
Az ember már saját magában sem bízhat…
