A vég kezdete...
Minden egyes perc vánszorogva telt, mintha valaki megnyújtaná őket. Történelem órán ültem, délután háromkor nyolcadik órában. Jelen pillanatban mindenhez volt kedvem, csak ehhez nem. Untam hallgatni a tanár vontatott és fáradt hangját, ahogy a görög demokrácia fénykoráról beszélt. Az életkedvem a látomások óta egyébként is jelentősen megcsappant, az pedig még csak rátett egy lapáttal, hogy nem tudtam aludni. Minden éjjel álmodtam. Mindig ugyanazt, mégpedig, hogy meghalok. Abban a csarnokban és úgy, ahogy a látomásomban láttam.
Éjjelenként többnyire felfedezőutakra indultam a kastélyban. Általában, a padláson kötöttem ki, ahol rengeteg régi elavult könyvet tároltak. Velük osztoztam a helyen, egészen addig, amíg a hajnali nap sugarai nem figyelmeztettek arra, hogy ideje lenne visszamenni a szobámba, nehogy a többiek észrevegyék a hiányzásomat. Ami persze elkerülhetetlen volt, de nem szóltak, azt hiszem, úgy gondolják, jobb, ha nem zargatnak ilyenekkel.
Kicsengetés.
Végre, szinte megváltásnak éreztem. Gyorsan kipattantam a padból, az ajtóban megvártam Phoebe-t, majd együtt indultunk el a szoba felé. Szerencsésnek mondhatta magát, hiszen olyannyira sikerült elnyomnia a képességeit, hogy kesztyűt sem kellett hordania, a jövőt és mások gondolatait is csak akkor látta, amikor ő úgy akarta.
- Farah! Kérlek, várj egy percet! – szólt utánam valaki a folyosón. Mr. Frewer volt az, az osztályfőnök.
- A szobában találkozunk – köszönt el Phoebe.
- Igen tanár úr? – fordultam a férfi felé.
- Beszélhetnék veled egy percre?
- Persze.
- Nos, tudod, a tanárok jelezték, és én is észrevettem rajtad, hogy az órai teljesítményed nagyon leromlott mostanában, szinte egyenlő a nullával. Ezt a jegyeid is mutatják. Látom rajtad, hogy nagyon kimerült vagy. Nem tudsz figyelni, és tanulni sem tanulsz, ez itt nem szokás. Esetleg van valami problémád? Személyes vagy családi jellegű? Vagy talán nem érted a tananyagot?
- Sajnálom, Mr. Frewer, megpróbálom összeszedni magam.
- Azért megosztanád velem a bajok forrását? Mint osztályfőnököd, hátha tudok segíteni valamiben.
- Oh – nevettem. – Nem hiszem, hogy akármiben is tudna segíteni, higgye el, majd megoldom, a jegyeimet pedig kijavítom. De azért köszönöm, hogy így aggódik értem – fejeztem be a beszélgetést, majd elsiettem a szobánk felé.
- Aaron keresett! – rohant le Bessie mihelyst beértem. – Azt mondta, hogy fontos, és hogy valamilyen kiiktatási tervvel kapcsolatos. Tudnom kéne, hogy mi az? - húzta fel a szemöldökét.
- Hmm… Nem tudom, majd talán most kiderül. Nem mondta, hogy hol lesz?
- Gondolom, a szobájában – morogta unottan Gioanna megpörkölődött fizika tankönyve felett.
Úgy gondoltam, hogy azért egy kicsit várhat a dolog. Átöltöztem. Mindig is utáltam az iskolai uniformist. A hajamat is leengedtem, de, csak azért mert Aaron így szerette. Felfrissítettem magam, majd cipőt húztam és elindultam a másik szárnyba a többiekhez.
Mostanában mindig furcsa érzés töltött el, amikor egyedül sétáltam a csupasz kőfalak között. Félelmetes, főleg éjjel, különös hangokat hall az ember. Beszédet, suttogást, fojtott hangú sikolyokat és kiáltásokat. Olyan, mintha valamit mondani akarna, közölni velem valamit, valami borzasztó nyilvánvalót, valami borzasztó nyilvánvaló módon. Lassan elkellene gondolkodnom azon, hogy nem vagyok e elmebeteg. Mástól még soha nem kérdeztem meg, hogy esetleg ő is hall e valamit.
Cipőm sarka magányosan kopogott a hideg márványkövön. Senki nem járt a folyosón. Minden üres volt és nyugodt. Legalább is annak tűnt, amíg be nem értem Aaron szobájába, ahol üvöltve szólt a rap zene, és a négy fiú egymást túlkiabálva próbált megegyezni valamiben. Észre sem vették, hogy én is ott vagyok.
- Annak a sportnak akkor sincs semmi értelme! Agyonverik egymást! Az nem sport – mondta a kis vörös hajú, szemüveges Matthew.
- Igazad van, Matty fiú! Biztos vagyok benne, hogy a sakknál nincs is magasztosabb és jobb sport… – horkantott fel egy rövid barna hajú, kigyúrt fiú, akivel még nem találkoztam. – neked – fejezte be a mondatot, amire Mattyn kívül mindenki nevetni kezdett.
- Oh, szia Farah! Észre sem vettünk! – köszöntött Jack, Aaron legjobb barátja, majd halkabbra vette a zenét. – Hogy, s mint? Gondolom, hogy sajnos még mindig nem hozzám jöttél. – Hát, igen, ez Jack. Nem volt még olyan alkalom, hogy ne próbálkozott volna be valamivel, de ő az egyetlen, aki megengedi magának. Habár mindannyian tudjuk, hogy nem gondolja komolyan. – Na, mi az? Már egy puszit sem kaphatok az én kis kedvenc boszimtól? – mondta sértődötten, majd emberfeletti erejével karjába kapott és nyálas puszit nyomott a homlokomra. Ő is alakváltó volt, egy Wolfie falkájából.
- Szia, Jack! – mondtam, majd Aaron kikapott a kezéből, és úgy üdvözölt, ahogy csak ő tud, és amitől minden egyes alkalomtól bamba vigyor ül ki a képemre. – Hmm… örülök, hogy látlak.
- Én még jobban – vigyorgott a képembe. – Mehetünk?
- Hova mennénk? – kérdeztem meglepetten.
- A megbeszélésre – válaszolta. – Vagy elfelejtetted?
- Jah! Tényleg! – kaptam a fejemhez. – Miért volt olyan sürgős?
- Igazából annyira nem volt sürgős, csak tudtam, hogy nem fogod elsietni, ezért hamarabb szóltam – mondta mindent tudóan. – De már így is késésben vagyunk. Kapd össze magad Jack, és kapard össze az állad, mert neked is jönnöd kell. Jut eszembe! – kapott a fejéhez. - Még nem is találkoztál Dave-vel.
- Hello Dave! Örülök a találkozásnak! A nevem Farah – nyújtottam felé a kezemet, amit szégyenlősen elfogadott és gyengén megrázott, nehogy fájdalmat okozzon egy ilyen „kislánynak”.
- Úgy szint – felelte. – Már sokat hallottam felőled – somolygott.
- Na, igen, A csak rólad beszél egész álló nap – húzta el a száját Jack. – Lassan féltékeny leszek.
- Azért azt nem szeretném – nevettem, majd kisétáltunk az ajtón. Aaron jelenléte mostanában életörömmel, és kicsattanó jókedvvel hatott rám, amire szükségem is volt ezekben a nehéz időkben.
Még mindig nem jöttem rá, hogy mit jelentenek a látomások, de valószínűleg semmi jót. Remélem, hogy csak figyelmeztetések. Végül is, a jövőt meg lehet változtatni, legalábbis nagyon remélem, mert ez a jövőkép nem valami fényes…
- Szóval benne vagy? – kérdezte Aaron visszafogottan.
- Miben? Sajnálom, kicsit elkalandoztam – válaszoltam zavarodottan.
- Természetesen abban, hogy pénteken macskanőnek öltözz! – vigyorogtak rám mindketten.
- Óóh! Ti alávaló kis kis… - nem tudtam folytatni, mivel a fiúk arckifejezésére kitört belőlem a nevetés. – Csak akkor szívem, ha te Batman leszel, John pedig Robin – a bál témája egyébként is az 1800-as évek lesz.
- Miért én legyek Robin? – háborodott fel Jack. – Sokkal jobb lennék ennél itt, és még…
A gyűlésre az alagsorba kellett menni, vagyis inkább még az alá. Egy szűk, dohos kis terembe zsúfolódtunk úgy 20-an. Óriási zsivaj volt, mindenki mindenkivel társalgott, egymást próbálták túlharsogni. Sophie, Aiden, Fab, Wolfie, és még egy páran viszont az egyik sarokban tartottak halk, feszült eszmecserét. Jack levált rólunk, mi pedig egyenesen feléjük tartottunk. A mai nap Tim nem felügyelt rám, kimenőt adtam neki. Egészen két hétig kellett győzködnöm arról, hogy tudok vigyázni magamra, és most is csak a gyűlés miatt hagyott magamra, mivel rengeteg elintéznivalója akadt.
- Hello mindenki! – köszöntem.
- Áh! Sziasztok, már csak rátok vártunk! – köszöntött minket melegen Sophie. – Itt van mindenki, aki kell, úgy huszonöten, de ők csak azok, akik már törzstagok, vagyis nem elhanyagolhatók. Taktikusok, vagy hatalmas erejük van, mint neked, és hasonlók… Szóval, most nagyjából elmondom nektek, hogy miről lesz szó, aztán mehettek is, hagy legyetek egy kicsit kettesben – mosolyodott el. - A mai gyűlésen megbeszéljük a teljes haditervet, és persze a vészterveket is – mondta gondterhelten. – Hmm… na, mindegy is, a lényeg az, hogy a fiúkkal úgy beszéltük meg, és mi is ugyanarra a következményre jutottunk, amire te is. Robbantunk, egyenesen bele a közepébe. A robbantást természetesen csak képletesen értettem – hadarta.
- Lényeg, ami lényeg kiscsillag, hogy Gilroy jobb és ball kezét ütjük ki először… a többit pedig már gondolom, tudod… Szépen lassan, aprólékosan haladunk, gondos és precíz munkát hagyva magunk után – fejezte be Wolfie.
- Kiütjük? Mármint ugye nem ölünk meg senkit? – erre a kérdésemre a körülöttünk lévő emberek, mind harsogó nevetésben törtek ki.
- Nem szívem, tudod, amit mi csinálunk az inkább valami… valami hasonló, ööö, talán – próbálkozott Aaron.
- Láttál már ördögűzést? – kérdezte Fabien.
- Nem, de már hallottam róla, és elég durvának tűnik…
- Jah, eléggé – szólt. – Szóval, amikor valaki a másik, rossz oldalhoz csatlakozik, az a nő megfertőzi őket, elborítja az elméjüket, meg minden… Ez a része még nem teljesen tiszta, de a lényege az, hogy van ez a szertartás féle. Ilyen megtisztításnak nevezném… megtisztítjuk őket a gonosztól, levakarjuk róluk a mocskot. Igazi piszkos munka. Az a furcsa, hogy minden kiesik nekik, van olyan, hogy az erejük megmarad, és egypár emlék, de ez nagyon ritka. A többieknek pedig az egész közép suli csak egy fekete folt a csepp kis agyukban.
- Hmm… nem is tudom, hogy erre mit mondjak. Ez az ördögűzős cucc olyan, mint a filmekben? Tudod… - Elképzeltem, ahogy valaki egy üres hideg teremben a padlón vonaglik, üvölt a kíntól és közben ördögi kacajjal nevet benne valami. Már a gondolattól is elborzadtam. Aaron észrevette a félelmemet, hátulról átkarolta a derekamat, és megpuszilta a nyakam. – Köszönöm édes! – irtó jól esett…
- Oh! Fee… azért nem olyan rossz, mint amilyennek képzeled – szólt Sophie. – Valamely tekintetben sokkal humánusabb, például nem folyik vér. Vagyis csak nagyon ritkán… Azt nem tudom, hogy fáj e nekik, de nagyon nem is érdekel, megérdemlik – nevet –, amiért szövetséget kötnek a gonosszal. De azért ezt így lehetetlen elképzelni. Majd hamarosan meglátod, a kiszemeltjeink már megvannak. És természetesen van egy két beépített emberünk is.
- Mond csak Wolfie, köztük is vannak alakváltók? – kérdeztem.
- Hmm… Voltak. Most jelenleg egyről sem tudunk. Ha lennének, már kiszagoltuk volna őket – kacagott férfiasan. – Apropó, van egy jó hírem. Újra létszámellenőrzést tartottunk, és kiderült, hogy mi kb. 100-an vagyunk. Ez oltári jó, sohasem voltunk még ennyien. Mondjuk ők sem, a létszámúk úgy a 80-at üti.
- A háborút nem a számok döntik el Tim – válaszoltam komoran. – Ezt már tudhatnád.
- Istenem, te lány! – fújta. – Egy fél perc alatt tönkreteszed az ember harci kedvét!
- Szóval, a lényeg a következő! Pénteken lesz a buli! A bálon. A belső embereink elhoznak hármat közülük. Mi pedig elvégezzük a szertartást. Egyelőre ennyi, a részletekbe majd egy nyugodtabb helyen, mivel túl hosszú lenne, és nektek részletesen el akarjuk mondani, mivel részt vettetek a keretterv kialakításában. Most elmehettek, a többieket is tájékoztatjuk – értesített minket Fabien.
- Szívjunk egy kis friss levegőt – vetette fel az ötletet A, és válaszra sem várva a kis erdei pagodánkba teleportált.
- Oh! – nyögtem. A legközelebb kérlek, szólj – öklendeztem. – Tudod, hogy nem bírom.
- Sajnálom – biggyesztette le az ajkát, majd kis kutya szemekkel nézett le rám. Pontosan tudja, hogy mivel vegyen le a lábáról.
- Semmi baj szívem, csak tudod… ez a helyzet teljesen kikészít.
- Tudom Farah – sóhajtott. – Engem is. Pont ezért hoztalak ide… Hátha feldob ez a hely.
- Aaron, én félek. Nem tudok aludni, mert folyamatosan rémálmaim vannak, Hangokat hallok a fejemben, egyre gyakrabban – vékonyodott el a hangom. – Nem akarom, hogy meghaljunk ebben az ostoba háborúban – sírtam el magam. Könnyeim megállás nélkül záporoztak. Aaron megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, és vigasztalóan simogatta a hátam, majd az ölébe vont. Csak erre volt szükségem. Egy kis törődésre, és odafigyelésre. Ő a tökéletes férfi megtestesítője számomra. Meghallgat, megért, és megpróbálja megoldani a problémát, vagy egyszerűen csak nem kérdez semmit, ha nem akarom.
- Megnyugodtál már? - susogta bő fél óra múlva.
- I-i-igen, azt hiszem – szipogtam.
- Visszavigyelek? – kérdezte.
- Inkább menjünk gyalog, nem hiszem, hogy kibírnék még egy teleportálást.
- Ahogy szeretnéd- felelte, majd elindultunk a már félig besötétedett erdőben az iskola felé.
- Ugye tudod, hogy az erdő ilyenkor már baromi veszélyes? – kérdezte, mikor már félúton jártunk. Pont az erdő legsötétebb részénél.
- Ne félj, én, majd megvédelek – nevettem ki.
- Most komolyan gondoltam – suttogta. – Te nem hallasz semmit? Olyan érzésen van, mintha követnének – mondta, majd a hátam mögé lépett és megfogta a derekamat. – Inkább visszavisz… - kezdett volna bele, de hirtelen a nyakához kapott, és a földre zuhant.
- Aaron! – sikítottam. Aaron mi történt?
- Menj! – suttogta utolsó erejét is összeszedve. – Ro… rohanj. Ők azok… érzem – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam, majd elvesztette az eszméletét.
Még mindig nem hallottam semmilyen zajt. Egyedül a vérem őrült dübörgését vettem észre. Mégis ki és miért tette ezt? Nem hagyhatom itt Aaront, ráadásul még a mobilom sincs nálam. Megpróbáltam kitapogatni a pulzusát, még vert a szíve, habár alig tapinthatóan… Valami hideg kemény dologba ütközött a kezem. Egy nagyon mini fecskendőszerű lövedék volt a nyaka egyik oldalába fúródva. Pontos célzás… Kihúztam, de a kampós végének hála a helyéből folyt a vér. Nem erősen, de azért nem elhanyagolhatóan. Ütőeret ért. Éppen nyúltam volna egy zsebkendőért, mikor valaki olyan erővel vágott a koponyámra, hogy azt hittem szilánkosra törik. Lassan összemosódott minden, azt még láttam, hogy a földre esem, sok pár cipő közé. Megpróbáltam felállni, de valaki bordán és arcon rúgott, majd minden eltűnt. Elájultam.
Sötét, hideg, dohos kis földbe vájt veremben ébredtem, a falhoz láncolva. A tarkóm és az arcom lüktetett, a kabátomra rászáradt a saját vérem. Borzasztó látványt nyújthattam, és a kilátásaim sem valami jók. Az égvilágon semmit sem láttam, csak a láncaim csörgését hallottam.
- Aú! – nyögtem fel, mikor megpróbáltam levegőt venni. Úgy tűnt, hogy eltört egy pár bordám. Csak tudjam meg, hogy ki volt, az biztos, hogy nem állok jót magamért. Megpróbáltam használni az erőmet, de egyáltalán nem ment. Éreztem magamban, ott a szokott helyén, úgy, mint máskor, de most nem tudtam előhívni. Volt ott valami más is. Fenyegetően nyomta a mellkasomat. Valami gonosz, nyomasztó, sötét dolog. Egyszerűen hányingerem lett tőle… mintha valami méreggel fertőztek volna meg.
- Segítség! Valaki segítsen! – kiáltottam végső kétségbeesésemben. Egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy mindig ostoba, veszélyes, és kilátástalan helyzetbe kerüljek. Nevetséges. Remélem, hogy Aaronnak semmi komolyabb baja nem esett.
- Hozzátok fel a lányt! – adta ki az utasítást egy ismeretlen férfihang. Kulcsok zörögtek, majd a fejem felett kinyílt egy csapóajtó, gyér lámpafénybe vonva a kis lyukat, ahová száműztek. Két behemót mászott le egy kis létrán, majd levették a bilincseket a kezemről. Már meg sem próbáltam ellenállni. Nyilván esélyem sem lenne, és azt sem tudom, hogy hol vagyok és kikkel. Kiráncigáltak a kis veremből, egy sokkal világosabb ablaktalan szobába.
- Milyen nagy öröm, hogy végre személyesen is találkozunk! – mondta vidáman a hátam mögött valaki. Megfordultam volna, de a mozdulat közepén térdre löktek.
- Édesanyádat lökdössed, te töketlen bunkó! – csúszott ki a számon. Mire izomagy nyakán kezdett kidagadni egy ér, szinte láttam lüktetni. Majd akkora pofont adott, hogy még a nyakam is belereccsent. Eldőltem, neki estem egy asztal vagy egy szék lábának, mire felrepedt a szemöldököm.
- Cö-cö-cö… - ciccegett a hang. – Igazán nem szabadna ilyen csúnyán beszélned kislány létedre. Oldozzátok el! – mondta. – Nem fog bajt okozni.
– Azt majd meglátjuk – gondoltam. Izomagy a lehető legdurvábban a talpamra rángatott, majd levette rólam a bilincseket. Úgy tűnt, most már megfordulhattam.
A hátam mögött egy vidám figura állt, elég ismerős volt, de nem ismertem. Talán az iskolában láttam valahol. Puccosan, a legújabb trend szerint öltözött, egészen helyes, világosbarna hajú, kék szemű fickó nézett vissza rám. Nem volt egyedül, a teremben sokan voltak. Megismertem azt a pár embert, akik a karácsonyi szünetben támadtak rám. Volt ott még egy vékony, kis szemüveges alak is. Elmeháborodottnak tűnt, zsíros tincsei arcába lógtak, előre hátra hintázott a sarkán, miközben félpercenként idegesen a hajába túrt, és motyogott valamit az orra alatt. Pfuj… undorító volt…
- Azt majd én eldöntöm, hogy kivel hogyan beszélek cicafiú – vágtam vissza lenézően, majd óvatosan letöröltem a vért az arcomról. – Nos… - néztem körbe -, nekem nagyon úgy tűnik, hogy te vagy Gilroy… Ennek a csürhének a vezetője. Ugye? – Szavaimra mély morgolódás tört fel, majd egy bögyös vörös hajú nő sebes léptekkel megindult felém, de Gilroy valamit suttogott a fülébe. Szinte éreztem a természetfeletti energiát a hangjában. A szavak hallatára a vöröske visszaállt a falhoz. De ha tekintettek ölni tudna, én már biztosan kínok között haldokolnék itt helyben.
- Nem tűröm, hogy bárki is így beszéljen rólam, vagy akárkiről az enyéim közül! – mennydörögte a férfi. Hangja csak úgy sütött a dühtől és a gonoszságtól. Olyan könnyen felismerhető volt benne az ellenkező oldal. Az egész csak úgy sugárzott belőle, a hangjában volt egy sötét árnyalat… - Szeretettel fogadtalak szállásomon, nem bántottalak. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy még is mi bajod lehet… - mondta drámaian.
- Ez egyszerűen nevetséges! – horkantottam fel. – Szeretettel fogadtál?! Ez... ez… Egyszerűen nem jutok szóhoz! Elraboltál, baszd meg! És még hogy nem ártottál nekem? Csak nézz rám! – mutattam feldagadt véres arcomra. – A kurva életbe is! Ezt még kurvára meg fogod bánni! Mind kibaszottul megszívjátok majd, és ígérem, hogy kurvára nem lesz kellemes! – A fejem majd szétrobbant az idegtől. Éreztem, ahogy az adrenalin hatására a szer kezd kiürülni a véremből, de még mindig nem eléggé.
- Istenem! Csak jussak ki innen! Lehetőleg élve, és Aaront is meg kellene találnom. Remélhetőleg életben van - könyörögtem magamban.
Már a gondolattól is könnyek szöktek a szemembe.
- Engedj elmennem! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- Na de kérlek – mondta, hangja majd szétrobbant a feszültségtől, de azért műmosolyát még mindig megtartotta. – Milyen jogon beszélsz így velem? – harsogta, miközben felém lépkedett. –Mégis hová mennél, kis boszorkány? Hmm? Azt sem tudod, hol vagy. Felháborít a tiszteletlenséged! – húzta össze a szemét, majd elém lépett. Sokkal magasabb volt nálam, szó szerint fölém tornyosult. Belemarkolt a hajamba, majd hátra rántotta a fejem. – Csatlakozz hozzánk - susogta a fülembe. – Nagyobb hatalmad lesz, mint amit valaha is álmodni mertél volna magadnak – mondta halkan, majd megpróbált megcsókolni, mire én, mivel más lehetőség nem adódott, egyszerűn arcon köptem.
Azért mindennek meg van a maga határa. Ez azért már neki is betett. Először felpofozott, még a fülem is csengett az ütéstől, majd az öklével ütött meg, mire megint eleredt az orrom vére. A világ ismét kezdett elhomályosulni. Visszaütöttem, valamijét el is találtam. Talán az állát… Aztán minden összefolyt.
- Az arcát kíméljétek! Még szükségünk lesz a csinos kis pofijára – mondta Gilroy, majd köpött egy kis vért. – A kis ribanc nagyon megbánja, de még szükségünk lesz rá. Igaz, drága Cassandrám? – mondta vörös kurvájának.
Többet már nem hallottam beszélgetésükből, mivel hirtelen valami borzasztóan erős pokoli fájdalom húzta össze izmaimat.
Joshua.
