Ébredések
Az éhségem után pillanatnyi szeleburdi vidámságom is elmúlt. Rájöttem arra is, hogy ez a helyzet, amibe kerültem, valószínűleg elkerülhetetlen volt.
Emlékszem arra az esős őszi napra, amikor megtaláltam az iskolát hirdető szórólapot az egyik fiókomban, a sok kacat között. Mintha több év telt volna el azóta, nem pedig pár hónap. Vajon mi irányítja a sorsunkat? Önmagunk? Esetleg olyanok lennénk, mint azon marionetté bábuk, amiket zsinegekkel irányítanak, és akaratukon kívül egy felsőbb hatalomnak engedelmeskednek? Esetleg Isten óv minket az égből, és figyeli minden lépésünket?
Nem tudom. Talán soha nem is fogom megtudni, és tudatlanként halok meg. Most, vagy netán később. Egy órával, egy nappal, vagy évekkel később. Most, hogy így jobban belegondolok, egyáltalán nem akarok meghalni. Még nem is éltem igazán. Minden hatalmam megvan ahhoz, hogy akár még, Gilroyt is legyőzzem… na, jó, azért nem esek túlzásokba, de elég erősnek érzem magam a feladathoz. Csak ne lennék ilyen fáradt. A szemeim minden levegővételnél vészterhesen lecsukódtak, míg végül el nem aludtam Aaron karjai között.
- A kurva életbe! – keltett fel egy óriási káromkodás, amit egy ajtó csapódás követett. Wolfie esett be az ajtón, akit Fabienre támaszkodva bicegett Pippa felé. Az oldalát fogta, ami… véres volt! Hirtelen felpattantam Aaron öléből, ezzel őt is kizökkentve álmos merengéséből. – Belém szúrta az a mocskos disznó – dühöngött – mondjuk, ha én csináltam volna, sokkal mélyebbre tolom, és még meg is forgatom benne – húzta el a száját – Jay elintézte. Jobb is hogy nem én tettem meg. De az a szar penge ezüstből volt – nyögött fel. – egyébként meg sem éreztem volna. Ennyi nem árt meg egy alakváltónak – hencegett, miközben vére szinte folyamként hömpölygött ujjai között. Mindenki teljesen nyugodt volt. Pippa még viccelődött is, majd Fab óvatosan felsegítette Wolfie-t a „műtő asztalra”. Itt csak én estem pánikba?
- Egek! – kiáltottam fel – Jól vagy? Ugye nem túl súlyos? Mit segítsek, vagy, tudok esetleg… - próbálkoztam, mire Wolfie elhallgattatott.
- Nyugi bogaram! – kacagott, amit érdekes nyüszítés követett, amikor Pipp megtisztította a seb környékét. – Volt már ennél súlyosabb is, nem igaz haver? – nézett Fabienre. – Öt perc és már megyek is vissza, sok a tennivaló, és kevés az ember.
- Hadd segítsek! Kérlek! Már jól vagyok, és egyébként sem tudok magammal mit kezdeni! Kérlek, kérlek, kérlek! – néztem rá kiskutyaszemekkel, mire egy dühös morgás lett a válasz.
- Eszedbe ne jusson! Szó sem lehet róla! – mondta ingerülten.
- De miért nem? Mégis mit kezdjek itt magammal? – kiáltottam.
- Pippának nagy segítségére lehetnél – szűrte a fogai között.
- Ó, igen, hát persze! Láthatod, mekkora segítségére vagyok – dühöngtem tovább – Azt hiszem, hogy az én erőmmel, igazán sok mindenkivel végezhetnénk, ha csak egy időre is, és…
- Befejezted? – kiáltott rám. Pippának és Fabiennek, csak nagyon nehezen sikerült az ágyon tartaniuk. – Még egy szó és esküszöm, hogy…
- Hogy? Mi lesz? Mégis mit teszel, amit még senki nem tett meg velem? Azt hiszed, hogy nem élném túl? Vagy, hogy talán, hogy képes lennél móresre tanítani, vagy engedelmességre? Engedelmes vagyok. Például, most is megengedem magamnak, hogy kisétáljak innen. Ehhez mit szólsz? – kérdeztem dacosan, majd olyan gyorsan, ahogy csak sajgó csontjaim engedték kirohantam az ajtón a csarnokba, ami most úgy nézett ki, mint valami szadista szekta székhelye. Három kis kör volt kialakítva, gyertyákkal, növényekkel, és kristályokkal körberakva, és kb. 5 ember feküdt, ült, vagy éppen dőlt elkábítva az egyik sarokban, amíg a többiek azt a bizonyos „megtisztító”szertartásfélét végezték Sophie felügyelete alatt, aki észre sem vett. Elszaladtam a kijárat felé. Már éppen a kilincset fogtam, amikor valaki a derekamnál fogva erősen visszahúzott, jobban mondva visszarántott az ajtóból.
- Nem mehetsz ki! – mondta nyugodtan Aaron. – Életveszélyes.
- Nem érdekel! Meg tudom védeni magam! Most pedig eressz el! – suttogtam, hogy ne zavarjam meg a szertartást, ami elég hangos volt a kántálástól és a fájdalmas sikolyoktól, nyögésektől…
- Visszaviszlek, és bocsánatot kérsz Wolfie-tól – súgta a fülembe, majd elkezdett visszarángatni, aminek hevesen ellenkeztem. Kár, hogy sokkal magasabb volt nálam. Az én kis 160 centim mit sem ért az ő 178-a ellen, és azért a fizikuma sem volt elhanyagolható. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de sehogy sem engedett. Nem sikerült kicsúsznom az erős és határozott kezei közül. – Szívem ezt már egyszer végig játszottuk – nevetett korántsem vidáman, majd minden akaratom ellenére vissza teleportált a kis orvosi szobába, ahol Tim, - hála Pippa csodálatos és erős gyógyító képességének – már egészségesen, és gyógyultan ült az ágyon, és az újonnan szerzett rózsaszínes heget vizsgálgatta az oldalán. Fabien éppen a vért törölte fel a padlóról, egy fertőtlenítőszeres ronggyal. Hogy én most mekkora leoltást fogok kapni! Tim felemelte a fejét, majd rám nézett. Nagy levegőt vettem, A(aaron) pedig megszorította a kezem.
- Tudom, hogyha erősen koncentrálok, akkor meghallod a gondolataimat – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Ne nézz már hülyén, csak rájöttél már. Vagy nem? – nem is mondta, hanem gondolta… - Ne aggódj Wolfie miatt. Mondjuk, nincs hozzászokva, hogy akárki is így beszéljen vele – nyugtatott a gondolatain keresztül.
- Farah Dawn Connor! – már jól kezdődik… második keresztnév. Még az apám is ritkán használja, főleg akkor, amikor különlegesen otromba baromságot műveltem.
- Dawn… - suttogta Aaron a gondolatain keresztül a fejembe. – Nem is tudtam, hogy ilyen szép neved van – inkább elengedtem a kezét, mert elég zavaró volt, hogy egyszerre kétfelől beszéltek hozzám.
- Ha a te helyedben lennék, már zokogva reszketnék az egyik sarokban – suttogta alig hallhatóan Fab. Wolfie szorosan tartotta a szemkontaktust, mintha csak farkasszemet néznénk. Lehet azt is tettük. Két percig szinte vágni lehetett a feszültséget. A szemem kiszáradt, olyan érzés volt, mintha tűkkel szurkálnák, már könnyezni sem könnyeztem.
- Most ítéletnapig fogunk szemezni egymással, vagy akár be is fejezhetjük? – fordítottam el a pillantásom, majd Aaronhoz hátráltam. Wolfie olyan ideges lett, hogy szeme színe szinte örvénylett, és a szivárvány minden színét felvette, míg megállapodott egy sötét citrin árnyalatnál. Vállai remegése is alábbhagyott, majd furcsa, mély, reszelős torokhangon szólalt meg, ami inkább állatni, mint emberi volt.
- Ha ennyire akarsz, akkor menj! – mondta mindenki döbbenetére. – Derítsd fel a kastélyt, ölj embereket, bánom is én. Azt csinálsz, amit akarsz. Jelents le Aidennek, ha találsz valamit, de a mai napon már ne kerülj többet a szemem elé. Ja! – kapott a fejéhez. – Kezdhetnél valamit Tristannal. Olyan, mint egy óvodás. Még a nyála is folyik – mondta undorodva. Szavai hallatán megrémültem, és óriási döbbenet lett rajtam úrrá. Eszembe sem jutott, hogy szabadjára enged. Habár közel sem effajta szabadságra gondoltam. Igazából, ez lett volna a megfelelő időpont egy alázatos bocsánatkérésre. De, az a probléma, amit utólag be is vallottam magamnak, hogy azt a fene nagy büszkeségemet nem tudtam hová tenni, így hát csak egyszerűen kisétáltam az ajtón, keresztül a csarnokon, ahol felvettem egy elemlámpát, ki a hideg, sötét, nyirkos és dohos folyosóra.
A fenébe is! Féltem. Féltem ott egyedül, pedig csak két lépést haladtam az aránylag biztonságot nyújtó terem ajtajától. Nem! Nem fogok sírni. Még csak el sem pityeredek. Akkora egy hálátlan, nyafka kis liba vagyok… Teljes erővel belevertem a hideg, nyirkos kőfalba, ami nem volt valami szerencsés húzás… Borzalmasan fájt, de legalább kicsit észhez térített. Valamivel majd megenyhítem Wolfie szívét, de nem most… épp elég idegesek vagyunk mind a ketten. Semmi jó nem sülne ki most abból a beszélgetésből.
Sietősen elindultam, valami lépcsőt keresve, ami kivezet az alagsorból…
- Tényleg azt hitted, hogy egyedül hagylak? – hallottam meg egy hangot a hátam mögül, mikor megtaláltam a lépcsőt. Szinte halálra ijedtem a sötétben. Persze, hogy Aaron volt az, de akkor is…
- Reméltem – válaszoltam csípősen, de Ő már hozzászokott az effajta kitöréseimhez, szóval úgy tett mintha nem is mondtam volna semmit.
- Na, gyere csak – húzott maga után, és nagy léptekben sietni kezdett, amit az én apró lábaim nem nagyon bírtak tempóval.
- Hová viszel?
- Felmegyünk. A szobádba, vagy az én szobámba.
- Ott keresnének először. Mármint Gilroyék. Menjünk fel a levegőre először is. Hideg van odakint?
- Borzalmasan. És kabát sincs nálunk. Nem megyünk ki.
- De kérleeeek.
- Nem. Túl veszélyes – fojtotta belém a szót, amikor felértünk a lépcsőn. – Az lenne a legjobb, hogyha visszavinnélek az orvosiba… Azt hiszed, hogy én szeretek tétlenül ülni? Hát nem! De valakinek muszáj vigyáznia rád, mivel vonzod a bajt – fejezte be ingerülten, amikor már becsukta mögöttem a szobájuk ajtaját. Rajtunk kívül senki sem volt bent.
- Értem én… - szóltam mérgesen. – Jobb dolgod is lenne, mint engem pesztrálgatni. Nem is kell. El vagyok egyedül – nyúltam a kilincsért, de erősen megszorította a karomat, majd magához rántott. Szorosan megfogta a két vállam, majd maga elé állított, de a kezét nem vette le rólam. Megijesztett, ilyet még soha nem csinált velem. – Aaron, ez fáj. Engedj el! – mondtam, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem engedett, sőt még meg is rázott, mint valami óvodást.
- Ide figyelj Farah Connor! Semmit nem akarok annál jobban, mint veled lenni, de kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom! – Mi van ma? Osszuk le Farah-t nap? Megáll az eszem! Kijelentését bizonyítván forrón megcsókolt, majd az ölébe emelt, és leült az egyik ágyra, de a csókot nem szakította meg. Benyúlt a pólóm alá, a csípőmet simogatta, majd a derekamnál hirtelen megdermedt, amikor észrevette a ráragasztott gézlapot. Elfordultam.
- Mi ez? – kérdezte, majd leszakította a tapaszt, és úgy forgatott, hogy lássa, mi van alatta. Gyorsan lehúztam a pólómat.
- Semmi – feleltem gyorsan, de már felesleges volt. Gyorsan megfordított, és egy hirtelen mozdulattal felhúzta a pólómat a hátamon.
- Ez meg mi a fene? Mikor csináltattad? Ki csinálta? Ők csinálták? – érdeklődött durván, a tetoválást látva.
- Aaron, fáradt vagyok, inkább szeretnék pihenni… - válaszoltam egykedvűen.
- Én is fáradt vagyok életem, de nem szeretném, ha titkolózol előttem – dohogta.
- Nem Aaron, te nem vagy fáradt! – fakadtam ki magamból. – Kanos vagy és kurva kíváncsi. Nekem pedig nincs kedvem találós kérdéseset játszani. Arról a pacáról én sem tudok többet, mint te – szóltam szigorúan, majd lehuppantam az egyik ágyra karba tett kezekkel.
- Sajnálom – szólt durcásan – hogy érdekel az, ami veled történik.
- Én sajnálom – gúnyolódtam, majd felálltam és elé léptem. – De ezért is szeretlek annyira, akármilyen hihetetlen – suttogtam, majd hozzábújtam izmos mellkasához.
- Néha nehéz veled… - dörmögte a hajamba, majd szerelmesen visszaölelt és nagyot sóhajtott. – Folytathatjuk ott, ahol az előbb abbahagytuk? – kérdezte azzal a csibészes félmosolyával. Mire felnevettem, és bele boxoltam a kemény hasába, ami nekem talán jobban fájt, mint neki.
Kicsit később…
- Csinálnunk kéne valami hasznosat – szólaltam meg, kirángatva Aaront bamba merengéséből.
- De hát csináltunk – vigyorgott rám, majd visszahúzott maga mellé.
- Óh! – csaptam reményvesztetten a homlokomra. – Te már sosem leszel más?
- Nem hiszem. Jól érzem így magam – kacsintott rám.
- Hirtelen milyen jó kedved lett – gúnyolódtam mosolyogva.
- Minden okom megvan rá, ahogy neked is – ezt a kijelentését már nem bírtam nevetés nélkül hagyni.
- Ami azt illeti, én arra gondoltam, hogy keressük meg a többieket, és segítsünk nekik – mondtam, majd magamhoz libegtettem a cuccaimat, de Aaron maga alá gyűrt az ágyon, és leszorított.
- Azt mondták, hogy majd hívnak, ha kell valami – vigyorgott szemtelenül.
- Akkor már nagy lesz a baj – szóltam, majd a metafizikai erőmmel, nagy nehezen arrébb toltam őt, és gyorsan felhúztam a cipőmet. Míg ő csak lustán nézett, majd lassan kikecmergett. Felöltözött, még kabátot is húzott, nekem is adott ez nagy téli kabátot a szekrényből, ami borzalmasan nagy volt, szinte ki sem látszottam belőle. Ezt ő is megjegyezte, és jót nevetett a dolgon. Megfogta a kezem, aztán teleportált.
Mindig ugyanaz az érzés. Mintha tőből kitépnék a gyomrod, miközben a tengelyed körül forgatnak… Az émelyítő s nem elég találó rá. Amint megérkeztünk a kiszemelt célhoz, szokás szerint öklendezni kezdtem. Aaron lágyan simogatta a hátamat, mint a kisgyereknek szokás, hogy jobb legyen. Nem sokat használt, de a szándék a fontos. Hányni nem hánytam, mivel nem is igen lett volna mit…
- Jobban vagy már? – kérdezte kis idő múlva.
- Soha jobban – feleltem, majd szétnéztem, hogy mégis hova hozott. Alagsor. Gondolhattam volna. De ezen a részen sem jártam még, ahogy az épület sok más részén sem.
- Legközelebb megcsörgethetnél, ha indulsz – morgolódott Fabien, aki három srác társaságában futott be a sarkon túlról. – Farah! Hmm – gondolkozott el. – Rólad el is felejtkeztem, na de mindegy is, hiszen elegen vagyunk itt, hogy vigyázzunk a fenekedre. Nincs igazam? – kérdezte gunyorosan, mire ketten mögüle felnevettek. Egy magas, és egy zömök srác.
- Ez a kis légypiszok lenne az a csaj, aki annyira kell nekik? – nevetett a magas, mire Aaron előrébb lépett egyet, és fenyegetően nézett rá.
- Nyugodj meg édes – csitítottam. – És igen… én lennék az a kis légypiszok – fordultam hozzá lenézően – akit keresnek. – Jól kezdődik a kapcsolatunk…
- Induljunk – szólt Fab. – Átkutatjuk az alagsor nyugati részét. – A nyurga srác akkorát sóhajtott, hogy még egy harmadfokú halláskárosultnak is lejött volna, hogy mennyire terhére vagyok. De hát ez van. Majd megsajnálom, ha lesz rá időm. Vagy nem. Rajtam kívül mindenkinek magától értetődő volt, hogy nem a főlépcsőn megyünk. Személy szerint egyáltalán nem kedvelem a nyirkos, csúszós, szűk lépcsőket. Nem egyszer csúsztam meg és horzsoltam le a tenyeremet. De a cél szentesíti az eszközt, szóval, ha elkapjuk a rosszfiúkat, vagy ha csak sikerül egy kicsit is megszorongatni a töküket, akkor nekem az már elégtételt jelent. Ismét megcsúsztam, keményen bevertem a térdemet és csak a mögöttem haladó Aaron mentett meg attól, hogy leessek.
Gurgulázó női nevetést hallottam. Jobban hasonlított valami csilingelésre, mint emberi hangra, de nevetés volt. Ez tagadhatatlan.
- Hallottad ezt? – kérdeztem.
- Mit?
- Ahj, Aaron! Ezt a nevetést, egy női kacajt – szóltam ingerülten.
- Semmit nem hallottam – nézett rám értetlenül – és rajtad kívül itt nincs is semmiféle nőnemű – nevetett, majd megpuszilta a homlokomat, és tovább taszított felfelé a keskeny kis lépcsőn, de ebben a sötétben csak botladozni tudtam…
- Nincs esetleg valakinél egy elemlámpa, vagy egy telefon, amivel világíthatnánk? – kérdeztem, miután ismét megbotlottam.
- Nem kelthetünk semmilyen feltűnést, tehát nem világítunk, és nem beszélünk – szűrte a fogai közt Fabien.
Ismét meghallottam azt a bizonyos csilingelő kacagást… Annyira ismerős volt. Egyre hangosabban és tisztábban hallottam, már olyan élesen, hogy a fülemre kellett szorítanom a kezemet. Ez már közel nem kacagás volt, hanem inkább valami borzalmasan magas frekvenciájú sikoly. Hirtelen egy fehér árny a falnak csapott, majd zuhantam lefelé a levegőben… Csak sikoltani maradt időm. A testem tompán puffant a hideg, nyirkos padlón, mintha nem is zuhantam volna semmit. Úgy érkeztem le, mint egy tollpihe, amit csak úgy odafújt a szél… először átfutott az agyamon, hogy ez minden bizonnyal, csak egy látomás. De nem. Biztos voltam benne, hogy nem az. Hogy miből? Nos, abból, hogy egy látomásban nem fáj semmid, nem kell se tüszkölnöd, se köhögnöd. Nekem ettől az áporodott, dohos szagtól mindkettőt kellett… A hátamra érkeztem, így pont a tetováláson feküdtem, ami borzalmasan égetett. Olyan sötét volt, hogy szó szerint az orromig se láttam.
- Basszameg! – káromkodtam, majd óvatosan széttapogatóztam a közelemben, és nagyon lassan és óvatosan négykézlábra álltam. De jó lenne, ha legalább egy mobil lenne nálam, vagy egy világítós óra, vagy akármi… Nem azt mondom, hogy félek a sötétben, de nem igazán érzem magam jól benne, főleg, ha azt sem tudom, hogy hol vagyok. Úgy döntöttem, hogy keresek egy falat, vagy valami támaszpontot, így kezemet a fejem fölé emelve felálltam, hogy ne verjem bele semmibe az üstökömet. A felállást egyben megúsztam, és oldalra lépdelve a kezem nedves, csúszós falat ért. Vajon hol lehettem? Óvatosan elindultam, miközben végig a falat fogtam fél kezemmel. A levegő borzasztó szaga ingerelte az orromat, folyton tüsszögnöm kellett, így aztán, egyik tüsszögésem közben megbotlottam valamiben, ami furcsa zörgéssel esett darabokra, majd gurult sokfelé. A szívem kihagyott, majd óriásit dobbant. Mást nem hallottam, csak a vérem dübörgését és halomból szétgurult dolgok pattogását.
- Istenem, add, hogy ne azok legyenek, amikre gondolok – mondtam ki hangosan.
Hangom enyhe visszhangot vert a folyosón, vagy ahol voltam… megfogtam valamit a halomból, majd óvatosan megtapogattam, majd amikor rájöttem, hogy mi az felsikítottam, és messzire dobtam. Éppen valaki alkarcsontját tapogattam. Elborzadva rohantam tovább, a sötétben. Lépteim hangját elnyelte a tátongó feketeség, ami, mint kiderült, hideg, kemény lépcsőben végződik… Nem volt olyan nagy esés, mint gondoltam volna. Mintha az égiek vigyáznának rám, és azért a vastag télikabát is fogott rajta valamennyit. Szerencsére valahogy a fenekemre érkeztem, de a fejemet és még jó pár testrészemet is megütöttem, így beletelt egy kis időbe, mire lábra mertem állni. A fejem sajgott, valahol vérzett is, mivel éreztem, ahogy a meleg folyadék lecsorog a homlokomról, majd hangosan lecseppen a földre. Támolyogva elindultam előre. Remélhetőleg már nem lesz több lépcső. A mozgástól lüktetett a fejem, és borzasztó hányingerem lett. Ha lett volna bennem valami kaja, biztosan kidobom a taccsot. Elhúztam a számat, összeszorítottam a fogaimat, majd nagyon, nagyon lassan, tapogatózva indultam tovább a vaksötétbe.
Szerencsére nem akadtam össze újabb hulla kupacokkal, sem újabb lépcsővel. De viszont zsákutcába futottam. Szó szerint belefejeltem a falba. Mit ne mondjak, legszívesebben elájultam volna, így is elég rosszul voltam. Térdre rogytam, így azért mégis pihentetőbb az egyhelyben állás, a megmentőkre várva, akik valószínűleg soha nem találnak rám. Körbetapogatóztam a nagy, nyirkos falon, míg egy másfajta felületet találtam. Fát. Nagy valószínűséggel egy ajtót. Felálltam, kitapogattam rajta a kilincset, majd lenyomtam.
Az ajtó nyikorogva, nehézkesen kinyílt, egy ugyanolyan sötét helybe torkollva. Mégsem volt olyan sötét, valami halvány derengés látszott a folyosó, vagy terem végéből. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel indultam felé, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomtam a kilincset, és feltéptem az ajtót.
A fény hirtelen elvakított, a szag, ami a helyen volt elnyomta az érzékeimet, és csak még jobban hányingerem lett. Dohos, rozsdás, ammónia szag. Fuj!
- Érte se kellett menni! – nevetett gúnyosan egy ismerős hang. – Hiszen, szinte magától idetalált. – Még mindig nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy ez a helyiség százszor világosabb, és nagyobb, mint a folyosó. Valaki finoman, mégis érezhetően erősen elvette a szemeim elől a kezemet. Most már tényleg muszáj volt látnom. Erősen megszorította a vállam, és megrázott, mire kinyitottam a szemem.
Akkora pofont kaptam, mint talán életemben még soha. Az ütés teljesen megtántorított, az amúgy is fájós fejemnek már csak ez kellett. A földre estem, és epét hánytam az előttem álló cipőjére. Agyrázkódás. Most már tényleg agyrázkódásom volt, és nem az enyhe fajtából.
- Baszd meg! – köptem felé, majd megpróbáltam talpra állni. Nem sikerült, annyira szédültem, hogy szó szerint csak árnyakat láttam… Két izomember talpra rángatott, és meg is tartott, mivel, gondolom rájöttek, hogy képtelen vagyok talpon maradni.
- Azért azt hittem, hogy ennél keményebb vagy. Egy pofon, és padlót fogsz… ejnye, ejnye – húzta el a száját. – mondjuk, elég szarul nézel ki.
- Úgy is érzem magam, te gennyláda – Újabb pofon. – Na… most komolyan – köptem egy kis vért a padlóra – mennyi ideig akarsz még itt pofozkodni? – kérdeztem szemtelenül, mire ismét megütött, csak most a másik oldalról, és ököllel. Kellet egy kis idő, amíg összeszedtem magam, az újabb frappáns beszóláshoz. – Na, mindjárt jobb – húztam el a számat – Tudod, szeretem a változatosságot.
- Akkor ezt imádni fogod – mosolyodott el szélesen, aztán előhúzott egy kést valahonnan, majd arcon vágott vele. – Ha nem engedelmeskedsz, a következő már az élével lesz… és elcsúfítjuk azt a csinos kis pofikádat galambom.
- Mond meg, miért? – kérdeztem reményvesztetten – Gilroy! Mond, meg, hogy mégis miért kell ez? Miért csináljátok? Miért pont velem? Mond el! Kérlek! – kiáltottam a tőlem telhető legnagyobb hangerővel..
- Nocsak, nocsak – szólalt meg Cassandra valahonnan. A látásom már úgy elhomályosult, hogy lassan meg kell kérni egy harmadik embert, hogy tartsa nyitva a szememet. – Kérd szépen, habár nem hiszem, hogy eddig ne mondták volna el neked – gondolkozott el.
- Az erőd miatt. Főleg – mondta tök komolyan, mire felhúztam a szemöldököm.
- Szóval az erőm miatt? Miért, talán olyan hatalmas, vagy veszélyes? – poénkodtam, miközben a térdeim még jobban megroggyantak, így a két izomagy olyan erővel rángatott talpra, hogy majdnem kiugrott a vállam.
- Ó, igen – mosolygott Gilroy. Nem szerettem az effajta mosolyokat.
- Akkor sem értem. Mit kezdenétek ti vele? Gondolom, ez nem olyan, mint egy ékszer, hogy csak egyszerűen fogom magam, és odaadom – erre a mondatomra kisebb zúgolódás és nevetés lett a teremben. Bár láttam volna, hogy kik vannak bent, de még a fejemet sem bírtam felemelni.
- Sajnos nem. De még mindig nem értesz bennünket. Az erőddel akár… akár a világ urai lehetnénk. Nem érzed a véred illatát, sem az aurád ízét, ahogy az erőd nagyságát sem. Erre nem sokan képesek. Nem érzed, hogy az erőd napról napra hatalmasabb lesz? Mindig új képességekkel gazdagodsz. Akár akarod, akár nem. Veszélyes vagy, de még nem tudod használni… - mosolyodott el – és nekünk addig jó. Ha a te erőd az enyém lehetne, akkor minden erő az enyém lenne. El sem tudod képzelni, mekkora hatalom ez.
- Tényleg nem, de nagyon nem is akarom. Még húsz se vagy, de már világuralomra törsz… nem fura ez egy kicsit? –szóltam flegmán. Ennyi elég is volt, a két testőröm úgy térdre csapott, hogy nem mostanában fogok járni… a fájdalom egy picit észhez térített, a látásom kissé kitisztult, de aztán az újabb rám törő hányinger rohamtól bekönnyezett a szemem, a fejem még jobban lüktetett. – És mégis… hogyan akarod megszerezni tőlem? – kérdeztem kissé nyöszörögve.
- Ez már tényleg csak rajtad múlik… Adhatod önként – na, azt várhatod. Itt vágtam egy pofát. – Vagy erőszakkal. Sajnos úgy látom, hogy nagyon efelé hajlik a helyzet – játszotta a szomorút. Pedig milyen jó lett volna, ha csatlakozol hozzánk… így csak megnehezítetted a dolgodat. Nagyon, nagyon fájdalmassá tetted – mosolyodott el ördögien.
- Azért, kíváncsivá tettél, hogy mi lenne a nem erőszakos módszert. Tudod, a hétre elegem van az erőszakból. Lassan úgy érzem magam, mint egy boxzsák.
- Szóval benne vagy?
- Mi van, ha nem?
- Hát… - itt tartott egy kis hatásszünetet. – Akkor a barátaid meghalnak – kacagott fel. Eddig barátokról szó sem volt.
- Kik? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Hát, ők ott – nézett fel a plafonra. Követtem a tekintetét, de bár ne tettem volna. A fejem csak még jobban kezdett fájni, a látásom is homályosabb lett, de a lényeget azért láttam. A csarnok belmagassága óriási volt. Olyan másfél méter magasan egy kissé kiugró párkány húzódott végig a fehérre meszelt falon. Feljebb láncok, amiken testek lógtak. A testekhez arcok is tartoztak. Egyikőjük sem volt halott, sőt, még mocorogtak is. A szájuk és a szemük be volt kötözve, kezük a fejük fölé láncolva, úgy lógtak ott, mint valami morbid berendezési kellékek. Ez már több volt a soknál! Minden erőmet összeszedve próbáltam meg felállni, nem sok sikerrel. Két testőröm kezét a metafizikai erőmmel lelöktem magamról, majd láthatatlan fizikai burkot vontam magam köré.
- Mi a fene!? – kiáltott fel valamelyikük, amikor megpróbált hozzámérni.
- Mekkora maflák… Tudod Gilroy, azért ennél többre számítottam tőled - tápászkodtam fel a földről nagy nehezen. A lábaim úgy remegtek mintha kocsonyából lennének. – Figyelj rám! Elengeded őket. Mindenkit, de élve. Ha csak egy karcolás esik rajtuk, neked véged…
- Nem kicsi lány! Te figyelj rám. Itt nem te szabod a feltételeket. Mégis mit tennél velem? Megölnél? Öltél már te embert egyáltalán? – kérdezte gúnyosan nevetve.
- Nem, de veled szívesen kezdeném. Tedd, amit mondtam, és akkor beszélhetünk.
- Cassandra! Hozzátok az első kettőt… úgy is olyan elviselhetetlenek… Mindenért sikítoznak, meg sírnak – beszédét, arrogáns kézmozdulatokkal erősítette. – Majd most megtanulják azt, hogy mi a rend… - Cassandra kiment a képből, majd szólt két fiúnak, akik a láncuknál fogva leengedtek két magatehetetlen testet, majd a vállukra vették, és Gilroy lába elé vetették őket. Az egyik fájdalmasan felnyögött, majd megpróbált volta megmozdulni, mire gyomorszájon rúgták. Basszus! Most kellene valami isteni segítség, hogy innen mind megmeneküljünk, mert a helyzet enyhén szólva kilátástalan volt.
- Ez, meg mégis mit jelentsen? – kérdeztem megkövültem, majd kicsit megmozgattam a pajzsomat, ami most elég feleslegesnek tűnt, de az ember soha nem tudhatja. – Az előbb már elmondta, hogy önként adom neked az erőmet, feltéve, ha mindenkit elengedsz, úgy, hogy nem esik bajuk. Erre semmi szükség – mutattam rá a két lányra a lábaim előtt, majd leguggoltam, és óvatosan kikötöttem az egyik lány száját, majd a szemét is, mire felismertem. Joy volt az, akit az első csapatban töltött éjszakán ismertem meg. Először egyáltalán nem volt szimpatikus, de az idők során jobban megismertem, és egész rendes lánynak tűnt. Most ájultan feküdt előttem, ő próbált meg megmozdulni az előbb. A másik lány hosszú szőke hajától alig tudtam kibogozni a szájára, és szemére kötött rongy csomóit, mivel folyamatosan meghúztam vele a haját is. Mikor levettem a szeméről a kötést, pupillája gyorsan összehúzódott a hirtelen fény hatására, majd amikor már feleszmélt, könyörgő tekintettel nézett rám, majd lejjebb eresztettem a pajzsomat, hogy meghalljam, mit gondol.
- Mindenkit meg fognak ölni, ha nem teszel valamit, próbálj…
- Na, na, na – szólt közbe Gilroy. – Csak semmi gondolatolvasás, különben… Látod azt az embert, ott a sarokban? – mutatott egy szálkás, enyhén kigyúrt veszélyes figurára, aki a foglyokat őrizte. – A neve Gonzo, és imádja a kis fiatal fruskák zsenge vérét, mint ők. De ezt nem tudod elképzelni, amíg nem láttad – mosolygott félelmetesen. Azért valamire nagyon kíváncsi voltam. Lassan felálltam, de még így is zúgott a fejem, és nem volt teljesen tiszta a látásom. Elindultam Gonzo felé, aki nem tudott mit kezdeni a hirtelen megváltozott helyzettel, csak állt és bambán nézett, amikor elé értem. Jellegtelen barna haja, és szemei voltak, nem volt olyan csúnya, de szép sem, szóval teljesen átlagos volt. A szemébe néztem, ahogy azt kell, amikor akarok valamit. Még nem tudtam pontosan, hogy mit kezdjek vele. Szedjek ki mindent a fejéből, hogy csorgó nyálú ovis legyen? Vagy esetleg állítsam a saját oldalamra… Az utóbbi mellett döntöttem, ki tudja, mi lenne, ha én itt letörölném szegénykének az agyát.
- Gonzo! – suttogtam halkan, hogy csak ő hallja. – Nézz a szemembe! Szabadítsd ki a barátaimat, úgy hogy semmi bajuk ne legyen. Lehetőleg úgy hogy senkinek se tűnjön fel.
- Farah Connor, te mégis, mit képzelsz, mit csinálsz? – ocsúdott fel Gilroy, majd utánam loholt, és a karomért kapott. Nagy hiba volt. Elsősorban azért, mert a pajzsom fel volt húzva, és azon átnyúlva olyan érzés lehetett, mintha izzó vasat fogna, látszott is rajta a megrökönyödés. A második hiba az volt, hogy így túl közel került hozzám, így akármit csinálhattam vele. Sajnos ő is velem…
- Mi a fene?! – kiáltotta, majd gyorsan lekapta a kezét rólam. Elkaptam a karját, és a meglepetés erejével élve a háta mögé csavartam.
- Senki ne jöjjön a közelünkbe – kiáltottam. Majd halkan belesuttogtam Gilroy fülébe. – Láttad már, hogy mi történt Tristannal ugye? – nyüszített egy halkat, amit igennek vettem. Nos, akkor ints búcsút te is az épp eszednek, habár nem hiszem, hogy lenne – fejeztem be, majd kijjebb tornáztam a pajzsomat, mind a kettőnk köré, hogy senki ne jusson a közelünkbe, és lassan szembefordítottam magammal. Nem adta könnyen magát, megpróbált belepiszkálni a fejembe. Vasmarokkal szorítottam meg a csuklóját, még én is rácsodálkoztam arra, hogy milyen erősen… Majd nagy levegőt vettem, és az oxigénnel, az ereje és energiája egy részét is magamba szívtam, mire felordított. Újabb levegő, újabb kis erő löket. Éreztem, ahogy a hatalma bekerül a véráramomba, és felpezsdíti minden porcikámat. Megszűnik a fejfájásom, kitisztul a látásom, egyre jobban, minden egyes belélegzéskor, míg minden erejét elszipolyoztam tőle. Ájultan esett a földre. Megízleltem, mintha csak valami étel lett volna. Félelmetes érzés. Mindent éreztem magam körül, hallottam minden egyes levegővételt, éreztem szívük riadt dobogását. Egyetlen aprócska kis gondolatommal, mindegyikőjükkel végezhettem volna. Nagy volt a kísértés.
- Megöllek! – hallottam Cassandra őrült kiáltását, majd azt, hogy szinte repül felém, teste lángba borult. Nem számolt azzal, hogy erőm sokszorosára nőtt, elég volt csak felé pillantanom, belecsapódott a falba, mire a mennyezet megremegett, és kisebb-nagyobb vakolatdarabkák hullottak a fejére.
- Van még valaki? – kérdeztem, a többitől. – Még egyszer megkérdezem! Van még valaki, aki megpróbálkozna? – Senki nem szólt egy szót sem. Gondoltam egyet, és rájuk borítottam az erőmet, elszívva tőlük az energiájukat, szinte csak egy pillanatig volt bennem az energia, az összemixelt erejük. Átzubogott rajtam, mint valami sebes folyó. Hihetetlen érzés volt. Az érzékeim szinte még soha nem voltak ilyen élesek, az előbbi löket, ehhez képest szinte semmi volt. Hallottam, ahogy az emberek, akiknek elloptam az energiáját aléltan hullnak a padlóra, szívük alig-alig kalapál, lélegzetük olyan szinten lelassul, ami már életveszélyes. Éreztem, ahogy a testem minden porcikája meggyógyul, nem fáj a tetoválás, se a fenekem, az orrom is visszaforrt, mivel enyhén megrepedt az ütésektől, a seb a számon, amit a pofon okozott is beforrt. Rögtön tovább a löketet adtam a láncra kötözötteknek, akiket Gonzo, már egytől egyig leszedett a falról. Ő kimaradt az energia szipolyozásból, de nem bízhattam benne sem. Hálás voltam, meg minden, de inkább a Cassandra sorsára jutattam, persze, nem olyan erővel…
A csarnokban egy pillanatig csend lett, majd valaki hangosan nyöszörögni kezdett. Gyorsan összeszedtem magam, majd odaszaladtam kiszabadítani a srácot. Villámgyorsan kikötöztem a szemét és a száját… Borzalmasan ismerős volt, az arcára rászáradt a saját vére, göndör fürtjei is összeszáradtak.
- Farah? – kérdezte megrökönyödve. – Atya ég! Ezt te tetted velük? Egyedül? Jézusom, a szemed! Jól vagy? – kérdezte óvatosan. – A szemed… nagyon fura.
- Miért? Mi van a szememmel?
- Olyan, mintha, világítana…kéken lángol az energiától… - mondta, majd óvatosan felkelt a padlóról, többi ébredező társának segíteni. Végre beugrott, hogy ki ő.
- Nathaniel! – szóltam utána. – Hogyan kerültetek ide? – kérdeztem, miközben én is szorgosan szabadítottam ki az embereket. – Mi történt?
- Az egyik lány volt az, a barátnőd. Egy csapatban voltunk, azt mondta, hogy tudja, hogy hol van a rejtekhelyük, és tényleg úgy volt, meg is találtuk, itt. Szóltunk Aidennek és még pár embernek, hogy rajtuk ütünk. Nem hittük, hogy mind itt lesznek. De a lány becsapott minket. Mindent előre kiterveztek. Ő volt a csali, aki a kígyófészekbe vezetett minket. Amint beléptünk az ajtón, minden kiderült. Nem volt túl nagy csata, mivel valamelyikük tömeges hipnózist alkalmazott… az ellen, pedig lehetetlen védekezni. Aztán pedig, már csak arra emlékszem, hogy lógok fent a falon, mint valami sordísz. Most meg itt vagyok, hála neked!
- Az egyik barátnőm? Mégis ki? Aiden és Wolfie is itt vannak? – kérdeztem halálra rémülve.
- Igen… A magas, göndör sötét hajú, arrogáns lány. Annabell, vagy Joen, nem emlékszem a nevére. Ja, amúgy ők is itt vannak valahol.
- Gioanna? – kérdeztem megrökönyödve.
- Gondolom – felelte félvállról, mivel, most éppen arra koncentrált, hogy letépje valaki csuklójáról a kötelet úgy, hogy az ne sérüljön meg. Gioanna, mégis miért tett volna ilyet? Semmi oka nem volt rá. Mindene megvolt, amije kellett, senki sem utálta, vagy legalább is nem annyira. Minden bizonnyal csak valamilyen tudatmódosítással, semmiképp sem önszántából. Vagy is nagyon remélem, hogy nem.
Kinyújtottam az erőmet, majd körbetapogatóztam Wolfie és Aiden után. A terem másik részén voltak, egymás mellett. Bele tellett úgy három percbe, mire odaértem, mivel a csarnok hatalmas volt. Egyébként gyönyörű lett volna, ha kicsit helyrepofozzák, de így csak rusztikusnak, és morbidnak tűnt, főleg az itt átéltek után. Wolfie a földön feküdt, végtagjai furcsa, természetellenes pózba kitekeredve mellette, és alatta. Gyorsan mellétérdeltem, megfordítottam, úgy, hogy lássam az arcát. Az egyik szeme annyira be volt dagadva, és lilulva, hogy, ha akarná, sem tudná kinyitni. Az orra még mindig vérzett egy kicsit, ezek szerint nem rég láthatták el a baját, mivel az alakváltók gyorsan gyógyulnak. De mi van akkor, ha eltört valamije, és rosszul forr össze? Kitapintottam a pulzusát, lassú volt, de elég erős.
- Wolfie! – simítottam végig arca épen maradt felén. – Tim! – adtam neki egy kis pofont. – Kelj fel! Kérlek! – semmi válasz. Valami sokkal jobb jutott az eszembe! Jobb kezemet a szíve fölé helyeztem, a ballt pedig a homlokára, majd egy erős energia löketet adtam neki, mivel még bőven volt miből… A szeme olyan hirtelen pattant ki, hogy még én is megijedtem. A duzzanat szemmel láthatóan lohadt le, és óvatosan a másik szemét is kinyitotta.
- Megnézem Aident, te addig ne mozdulj! – szóltam rá. – A karod… és a lábaid – szisszentem fel. – Nagyon fájnak?
- Túlélem – szűrte a fogai közt, de látszott rajta, hogy pokoli kínokat él át. – Minél hamarabb át kell változnom, és akkor helyrejönnek.
- De ilyen állapotban nem tudsz átváltozni? – kérdeztem félve, mire egy beképzelt félmosolyt kaptam.
- De igen, csak kellene hozzá némi segítség. Most inkább nézd meg Aident!
- Igenis főnök – mosolyogtam, nem túl vidáman… Az említett egy valami morbid, és brutális kínzópad félére volt felkötözve. A szeme és a szája különös módon nem volt bekötve. A kezei a feje felé voltak kötözve, egy erős bőrszíjjal. A lábai szintúgy, csak a pad végéhez. Gondolom, ki akarták vallatni, csak túl korán érkeztem, így valamivel elkábították. Magamhoz húztam az a kést, amivel Gilroy engem akart kibelezni, majd elvágtam a bőrszíjakat. Neki viszont alig volt pulzusa. Nagyon gyengén, és nagyon lassan vert a szíve. Szinte alig élt. Egészen addig nem értettem, hogy miért, amíg rá nem tenyereltem a fekete fa asztalra. A kezem csurom vér lett. Méghozzá egész friss vér, mondjuk szerencsére már nem meleg, de nem is jéghideg, szóval az eset nem régen történhetett. Itt is megpróbálkoztam a kézrátételes módszerrel, de majd csak a harmadik adag energiánál történt valami érdemleges, ugyanis, lassan, és bizonytalanul kinyitotta a szemét. Küldtem neki, még egy negyedik adagot is, így már vett egy mély levegőt, majd rekedtesen köszönöm-öt suttogott. Még adtam neki egy utolsó löketet, de sajnos, az én készleteim is fogytán voltak. Visszafordultam Timothy-hoz.
- Tim, én…én, úgy sajnálom. – bukott ki belőlem, a bocsánatkérés. – Nem kellett volna úgy viselkednem veled, egyáltalán nem érdemelted meg, és igazad volt. Tudom, hogy csak engem akartál megvédeni, de nem hagytam Meg tudsz nekem bocsájtani, valaha is? – kérdeztem remegő hangon, mire az említett a fájdalmaihoz képest vidáman elmosolyodott, vagyis próbált, de inkább grimasznak sikerült.
- Örülök, hogy rájöttél, de ez most nem a megfelelő időpont arra, hogy erről beszéljünk, majd inkább máskor. Éreztem, hogy mit csináltál Gilroy-jal, és a többiekkel. Farah, ez félelmetes. Ígérd meg, hogy ilyet, csak rajtuk csinálsz, és rajtunk nem gyakorolsz. Viszont azt láttam, hogy az előbb mit tettél Aaidennel… Tisztában vagy vele, hogy szinte a halálból hoztad vissza? Megkorbácsolták, nem enyhén, majd éppen felkötözték arra a kínzóasztalra, amikor beestél azon a kurva ajtón. Ne, ne mentegetőzz, megmentettél mindünket. Hidd el nekem. De most viszont sietnünk kell, habár nem hiszem, hogy mostanában magukhoz térnek…
- Oké, oké. De nem tudom, hogy merre juthatunk ki innen. Szóval, milyen segítség kéne?
- Mi tudjuk az utat, hiszen valahogy ide találtunk, egyébként azért is lenne fontos átváltoznom, mert így legalább követni tudnám a szagunkat, és így biztosan visszatalálnánk. Az a helyzet, hogy belőttek, valami koktéllal, szóval nem tudok átváltozni – mondta kifulladva.
- Ha úgy adnék energiát, ahogy Aidennek, az segítene? – kérdeztem reménykedve.
- Megpróbálhatnánk… - sóhajtott fájdalmasan. Óvatosan mellétérdeltem, majd egyik kezemet a szíve fölé, másikat pedig a homlokára tettem. Nagy levegőt vettem, majd elmerültem benne. Éreztem minden szívdobbanását, és tudtam irányítani, mintha csak a kezemben lett volna. Hallottam minden gondolatát, éreztem minden érzését. Szinte egybeolvadtam vele. Majd lassan, óvatosan adtam neki az energiát. Olyan volt, mintha a lényem egy kis része belefolyt volna a testébe. Mint amikor vizet öntesz egy pohárba. Lassú, és folyamatos. Teljes transzba estem, csak akkor ocsúdtam fel, amikor a mellkasán a póló szétszakadt, majd izmok, és csontok kezdtek el csúszkálni, és átalakulni a kezem alatt. Testét hirtelen, sötét farkas szőr borította, majd egy pillanat múlva, már ott állt előttem, mint Wolfie, a sötétbarna, medveméretű farkas.
Aiden, lekászálódott az asztalról, majd labilis léptekkel indult az ajtó felé, ahol már Nathaniel összegyűjtötte a mieinket. Szerencsére szinte mindenki járóképes volt. Felpattantam Wolfie mellől, és az ajtóhoz indultam, a nagy farkas kíséretében. Eléggé szédültem… lehet, hogy túl sok energiát adtam, így mínuszban volt már nálam is… egy lépést előre, kettőt hátra. De a többiek egészsége és épsége fontosabb volt a sajátomnál. Megkapaszkodtam a farkas hihetetlenül selymes és puha bundájában, majd lassú léptekkel haladtunk tovább.
- Sietnünk kell – mondtam fáradtam a farkasomnak. – Nem tudom, hogy meddig tart náluk ez az ájult állapot, és egyébként is borzalmasan fáradt vagyok… - válaszként csak morgott, majd gyorsított egy kicsit a tempón. A többiek Nathaniel, és egy lány - akit nem ismertem – vezetésével elindultak a koromsötét folyosón, mondjuk valahonnan szereztek fáklyákat, így volt némi fény. Én végig Wolfie mellett maradtam, valahogy úgy éreztem magam biztonságban. Hosszú ideig bolyongtunk a szűk, sötét, áporodott levegőjű folyosókon, mire ismerős helyre értünk. A mi gyűlő helyünkre. Natty óvatosan kinyitotta az ajtót, mintha tartana valamitől, de szerencsére semmi veszélyes nem volt odabent. Olyan üdvriogás fogadott minket, mint amit még soha nem is hallottam. Gondolom azt hitték, hogy mind meghaltunk. Számomra cseppet sem ismeretlen helyzet…
- Oh, Istenem! Hogy rád lehetetlen vigyázni – sétált elém Aaron, eléggé megviselt arccal. – Nem bántottak? Mit csináltak veled? – kérdezte óvatosan.
- Jól vagyok… minden rendben – sóhajtottam, majd ájultan a karjai közé estem.
