13. fejezet
Látomások
- Farah! – kiáltottak a földszintről. – Öt perc múlva indulunk! Igyekezz!
- Akkor négy és fél perc Wolfie! – válaszoltam drágalátos testőrömnek. A válasz helyett már csak valami mély morgásszerűt hallottam. Nos, az is különleges képességeim közé tartozik, hogy a halálosan nyugodt embereket halálosan fel tudom bosszantani, pár szavammal. Nem tehetek róla, hogy idegbetegekből áll a világ…
Gyorsan felgumiztam a hajam, felhúztam a csízmámat, majd szétnéztem a szobában, hogy nem e hagytam ott valamit. Miután megbizonyosodtam arról, hogy minden a helyén van, felkaptam a kézitáskám, majd kiléptem az ajtón. Egyenesen beleütköztem valamibe, vagy valakibe…
- Aú! – az ütközés erejétől egyenesen bevágódtam az ajtón, majd a fenekemre estem. – Sajnálom!
- Már megint Te? – horkantott fel valaki ismerős hangon. Tristan! Óh… már csak ez kellett, hogy őt is még jobban felhúzzam. Puszta látványától is félelem fog el, és most, hogy itt tornyosult felettem… Hát, ez nem egy sok jót sejtető dolognak indul. Közelebb lépett majd felém hajolt. – Nem ajánlom, hogy még egyszer keresztbe tegyél nekem. Akármiben is. Mert megjárod – szorította meg erősen a karomat. – Még Wolf se menthet ki téged minden helyzetből… Például, most sincs itt – nevetett gúnyosan.
- Meg tudom magam védeni, testőrök nélkül is… Hidd el, most pedig eressz el, vagy különben megmutatom, hogy milyen az, amikor én dühös vagyok! – hangom szikrázott a feszültségtől. Kezem remegett az ereimben folyó kiszökni akaró erőtől – Tristan úgy kapta el a kezét rólam, mintha tüzes vasat fogott volna.
- Boszorkány! – szűrte a szavat fogai közt, majd kihátrált a szobából.
Összekapartam magam a földről, majd felültem az ágyra. Kissé kicipzáraztam a pulcsimat, hogy kihúzzam belőle a fél karomat, amin még mindig erősen meglátszottak Tristan kezének nyomai. Azt hiszem, jobb, ha egy ideig hosszú ujjúban járok… Kezembe temettem az arcomat, hogy egy kissé lenyugodjak, a fejem hasogatott és lüktetett a fájdalomtól. Mostanában egyre gyakrabban fáj, remélem semmi komolyabb bajom.
- Farah! – ordította Wolfie lentről. – ha nem jössz le most azonnal, ölben cipellek ki az autóig, és komolyan beszélek.
- Máris megyek… - morogtam, majd leballagtam a lépcsőn. Tim már ott állt, teljesen felöltözve, kezében a kabátommal, arcán morcos kifejezéssel.
- Mi tartott ilyen sokáig? – morogta. Most elmondjam neki Tristant vagy ne? Talán jobb lenne, ha tudna róla… De ha elmondanám, gyávának tűnnék. Egy Tristan féle alak kevés ahhoz, hogy engem lapátra tegyen. Egyébként is, ahogy elkapta a kezét rólam… mintha megégette volna magát. Ilyen még soha nem történt. – Farah! Minden oké?
- Oh… Igen, hát persze. Semmi baj. Mi is lenne? Jut eszembe, Aaron hol van?
- Már a kocsiban vár hercegnő, ha nem pepecselsz annyit, talán már el is indultunk volna. A Volvo-val megyünk. Te Aaron, Fabien, Sophie és én. Egészen az iskoláig autóval megyünk, a többiek pedig vonattal, úgyhogy nem árt, ha elindulunk.
- Uh! – nyögtem a hosszú autóút hallatára. Nem volt nálam az iPodom. Odakint őrületesen hideg volt. A Volvo, pár méterrel a bejárati ajtó előtt parkolt, de amíg elértünk odáig, mindenem megfagyott. A hó ropogott a talpunk alatt. Néhány helyen annyira meg volt fagyva, hogy szilárdan elbírta a súlyunkat. Ritkán van erre ilyen hideg.
Sophie már a hátsó ülésen ült, látszott rajta, hogy nincs valami jól. A fiúk kint fagyoskodtak az autó mellett.
- Mehetünk szivem? – kérdezte Aaron dideregve.
- I-i-igen… Csak i-i- igyekezzünk! – feleltem, majd bevágtam magam középre. – Szia Sophie! Minden oké? – kérdeztem, mivel szokatlanul sápadt volt.
- Nem, semmi sincs rendben Farah. A látomásim… újra visszatértek. Gyötörnek. Felemésztenek. Még nem fordult elő ilyen. Nem látok tisztán. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Túl… túl sok mindent látok, a dolgok összefolynak a szemeim előtt.
- Ne aggódj édes… Majd megoldjuk ezt is, mint minden mást - próbálta vigasztalni Fabien. Mire Sophie-nak szomorú mosolyra húzódott a szája, majd elködösült a tekintete…
Fabien vezetett, méghozzá egész jól, habár szerintem
túl gyorsan… Csak ebédelni és tankolni álltunk meg. Wolfie szerint azért jöttünk autóval, mert így biztonságosabb. És jobban szemmel tud tartani, mivel kevesebben vagyunk. Sophie egyre rosszabbul nézett ki. Egy falatot sem evett, és talán még be is lázasodott. Minden esetre félúton Tim átvette a kormányt, Fab pedig hátra ült ápolni a szerelmét. Azt mondta, hogy még ő sem látta ilyennek. És ilyen erős rohamok sem törtek rá soha. Időnként el-elbóbiskolt, de rémálmai voltak.
- Istenem! Nem lehetne rajta valahogy segíteni?!? Nem látjátok, hogy szenved? - elégeltem meg a tehetetlenséget egy nagyon erős roham után, aminek szele engem is megcsapott, s megborzongott tőle a hátam.
- Azt, hiszed, hogyha lenne, rá valamilyen gyógymód nem használnánk ki? – szólt szomorúan Fab.
- Nem így értettem. De nem lehetne valamivel elkábítani, vagy nem is tudom. Azt hiszem… Talán… – gondolkoztam el, egy nagyon ostoba ötleten. De csak így segíthetek neki. Feltéve, ha sikerül. – szerintem képes lennék átvenni tőle a látomásait egy időre… Mivel, tudtommal én is telepata lennék – motyogtam.
- Tessék? – morgott nagyot Wolfie és majdnem beleütköztünk az előttünk haladó furgonba. – Farah, te kezdesz megőrülni. Egy látomás is nagy komplikációval jár, nemhogy egy roham!!! Akár bele is betegedhetsz, vagy meghalhatsz.
- Nem, nem fogok. Ne aggódj emiatt. Bízz bennem.
- Fay… - szólt Aaron csüggedten.
- Nem Aaron. Most nem. Szüksége van a segítségre, ezt te is látod. És most én segítek rajta.
- Egyszerűen elképzelhetetlen, mennyire ostoba és makacs vagy! Nem vonod le a következményeit annak, ha…
- Erről ne most nyissunk vitát Wolfie. Nem rólad van szó.
- Az Isten szerelmére Farah! Hidd el, hogy ezt még meg fogod bánni. Látni a jövőt… gondolj bele. Nem játék. Borzalmas… és nézd csak meg Sophiet, hogy, hogy szenved. Ezt akarod? – Nyeltem egy nagyot, majd elgondolkodtam… Még mindig úgy gondolom, hogy Sophie megtett már értem annyi mindent, hogy ennyit én is megtehetnék érte. Egy kis fájdalom, vagy eszméletvesztés. Nem ügy. Elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy meghozzam a saját döntéseimet. Méghozzá ott van az az átkozott kíváncsiság is. Mit láthat vajon Sophie? Aminek ilyen hatása van rá? És ott a kétely is. Mert tudom, ha meglátom a jövőt, onnan nincs visszaút. Látni azt, ami még nem történt meg. Talán meg is tudnám változtatni. Talán. De ha viszont nem tenném meg, és a jövő rosszul alakulna, tudom, hogy csak az önvád mardosna azért, mert megelőzhettem volna a bajt. Ki érti azt? Még én magam is belebonyolódom néha a cifra gondolkodásomba…
- Ezt akarom! – jelentettem ki határozottan. Majd közelebb csusszantam Sophie-hoz és kezembe vettem a tenyerét. Kiürítettem a fejemet. – Add át őket Sophie! Hallasz engem? Segítek rajtad – szóltam csendesen. Ő mintha nem is hallott volna, egyáltalán nem volt magánál. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam, és így újra, meg újra. Majd leengedtem a védőpajzsom, így az energiám mindenkit megcsapott körülöttem. A látomások pedig átkúsztak hozzám. Mintha csak rám vártak volna. Úgy tapadtak, hogy levakarni se lehetett volna őket. Először nem láttam semmit. Csak azt éreztem, hogy a szemeim lecsukódnak. Nem úgy, mint amikor az ember fáradt, hanem mintha valaki erőszakkal szorítaná le a szemedet. Elzártak a külvilágtól. Nem érzékeltem semmit, se tapintást, se szavakat, csak az üres nyugodt sötétséget. Majd olyan hirtelen, mintha 200 km/h-val egy óriási betonfalnak csapódtam volna, jöttek a víziók. A meglepetés erejétől levegőt sem kaptam.
A semmi közepén álltam. Nem voltak színek, sem hangok. Nem volt meleg, sem hideg. Nem voltak szagok, nem volt fény, mégis láttam.
Előttem egy fából összeeszkábált kis viskó. Verandáján egy ütött kopott nyikorgó hintaszék. Benne egy kivehetetlen alak. Sötéten meghúzódott benne. Lelkemben félelmet és rettegést hagyva maga után. Mintha belém látna. Tudná, mit gondolok, mit érzek. Hátráltam egy lépest, de rájöttem, hogy felesleges a menekülés. Ha el akart volna intézni, már rég megtette volna. És ekkor rájöttem, hogy az, aki ezeket a fura képletes látomásokat küldte Sophie-nak. Ő kínozta. És most engem kínoz. Tudta, előre látta, hogy mit fogok tenni, hogy átveszem Sophie-tól a látomást. Csak így érhette el, amit akar. Engem! Most már csak arra kell rájönnöm, hogy miért… Még mielőtt rájöhettem volna, egy halk kacajt hallottam. A hang irányába fordultam, de semmit nem találtam. Mire visszafordultam, eltűnt minden, a ház, a hintaszék és a sötét árny is. Csak egy szélcsengő maradt. Egy egyszerű, átlátszó, üvegből készült szélcsengő. Hirtelen felkerekedett a szél, gyönyörű nevetésre bírva ezzel a szélcsengőt, ugyanolyan kacaj volt, mint az előbb. A szél egyre erősebb, lett, orkán erejű. Nem tudtam mozogni, de nem is kellet.
A következő pillanatban már máshol voltam.
Egy erdőben. Csípős hideg volt. Az avar nedves, mintha nem rég esett volna. A fák között egy farkas motoszkált. Nem vett észre, sőt, teljesen átnézett rajtam, mintha csak egy szellem lennék, egy kísértet. Nem volt egyedül, habár nem tudta. Egy másik farkas leselkedett rá, a megfelelő pillanatra várva, hogy hátba támadhassa. Az én farkasom körbeszagolt a levegőben, majd lecsapott. Valami rágcsálót, vagy nyulat talált, azt kezdte marcangolni. A másik farkas, mintha csak erre várt volna, óvatosan kisomfordált a fák mögül. Mintha ismernék egymást… Az én fekete farkasom tudomásul vette a jelenlétét, de megbízott benne egy „menj arrébb, mert ez az én kajám” morgással le is rendezte a találkát. De a másik nem hagyta magát. Neki ugrott az enyémnek. Tépték, cibálták egymást. Véreztek és vonyítottak. Félelmetes volt nézni is. Közbe avatkoztam volna, de a testemet ismét nem én uraltam.
A következő pillanatban ismét máshol voltam.
Rideg és nyirkos kőfolyosón álltam. Szemben velem egy magas, fehér ruhás alak. Az arcát nem láthattam, fátyolos selyemruhája eltakarta. Hosszú karjával intett, hogy menjek utána. Mintha mutatni akarna valamit. Sietősen elindult, inkább siklott, mint járt. Egyre csak mélyebbre. Egy idő után a hidegben már a leheletem is meglátszott, az oldalam szúrt, a lábam pedig fájt. Már nagyon hosszú ideje mentünk a hideg kőfalak közt, kanyargós, labirintusszerű úton. Majd a fehér ruhás alak lassítani kezdett, és beértünk egy csarnokba. Oldalain gyönyörűen művelt görög oszlopok álltak. A cipőm cuppogott a sötét színű padlón, mintha sár lenne. Fura, fémes szag csapta meg az orromat, rozsda és só… Felemeltem a fejem és nagyokat szippantottam a levegőbe, a fehér ruhás alak feszülten figyelt. Valami rácseppent az arcomra, gyorsan letöröltem a kezemmel, s újra szippantottam. Kinyitottam a szemem, valami megint rácseppent az arcomra, sőt most már inkább folyt.
- Mi a franc?! – morogtam, gyorsan arrébbálltam és letöröltem. Megvizsgáltam a kezem, vörös volt, vérvörös. Vér! A plafonról vér folyt. A gyönyörű fehér oszlopokon is ott-ott csordogált, művészien morbid kompozíciót alkotva. – Úristen! – sikítottam. – Ki vagy Te? Mit csinálsz?
Az alak csak felnevetett, ugyanazzal a szélcsengő szerű nevetéssel, majd könnyedén elillant. Én pedig ottmaradtam a vérfürdőben…
Rohantam a kijárat felé, de csak a négy falat láttam, az ajtó egyszerűen eltűnt. Itt fogok meghalni, a saját fejemben, egy ostoba vízióban, szó szerint vérbe fulladva. Csodás. Valahogy nem így képzeltem el a halálomat. A hajam iszamós, a ruhám koszos, bokáig süllyedtem. Már épp elhatároztam, hogy nekiállok, és kibontom az egyik falat, amikor valaki a nevemen szólított.
- Farah! Nem halhatsz meg! Nem engedem! – A hang borzasztó ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Valaki pofon ütött. A fájdalom úgy rántott vissza a valóságba, mintha egy kád jeges vízből merültem volna fel levegőért.
- Ó… - nézett rám Aaron könnyes szemmel. – Azt hittem, hogy elveszítünk. Látnod kellett volna magad. Meg sem mozdultál, de aztán egyre hidegebb lett a kezed, és a szád is elkezdett kékülni. Oh, Fay! Ígérd meg, kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet! – szorított magához. Egy kis időbe telt, amíg megtaláltam a hangom, a hirtelen külső hatások miatt.
- Persze, persze – motyogtam. – Sophie jól van? – kérdeztem aggodalmasan.
- Mintha mi sem történt volna – mondta kábultan az anyós ülésről. Most Fabien vezetett, Wolfie pedig a másik oldalamon aggodalmaskodott.
- Mit láttál? – kérdezte feszülten.
- Nos… - kezdtem csendesen. – Nem is tudom – valójában nagyon is tudtam, de nem akartam nekik elmondani, így is van elég bajuk. Úgy éreztem, hogy nem létfontosságúak. – Csak képletes dolgokat. Majd utánuk nézek – fejeztem be halkan. A többiek csalódott sóhajt hallattak, kivéve Sophie-t, aki együtt érzően nézett rám.
- Na, gyere ide! – szólt Aaron, a karját nyújtva felém. Gyorsan bevackoltam magam a biztonságot nyújtó ölelésbe. – Nincs semmi baj szívem! Majd megoldjuk, ne aggódj! – suttogta bíztatóan a fülembe. Bárcsak így lenne…
